Elázva a nagykövetségen: a vízumigénylés. Kapcsolatfelvételek. Japánmániám kezdeteiről és egyéb történések.

Úgy tűnik, én mindig kétszer kell menjek a Japán Nagykövetségre. Amikor először mentem volna még februárban, a hóban a papírokkal, akkor kiderült, hogy mégsem lesz ott az a kolléga, akivel nekem az ügyeimet intéznem kellett volna, így mehettem délután ismét. Természetesen addigra elkezdett havazni, így megázva, fáradtan, izzadtan jutottam fel a hegyre. A vizsgákkal szerencsére nem volt gond, de azután ismét mehettem egy papírt felvinni. Egy lyukasórában mentem márciusban fel, szakadó esőben és szélben, jól átfagyva a végére. Ezek után nem meglepő, hogy hétfőn, amikor a vízumigényléshez szükséges papírokat vittem, ismét mehettem kétszer a hegyre, és még jól el is áztam.

Az egész úgy kezdődött, hogy az e-mailben, amelyet a követségtől, Marianntól kaptunk, világosan le volt írva, hogy minden hétköznap 14-16 óráig van a Konzuli Osztályon ügyfélfogadás. Az én emlékezetemben viszont ez valahogy átváltozott 12-14 órára, így 12:50 körül ott is voltam a kapunál. Ekkor szembesültem vele, hogy 2-re kellett volna jönni. Már javában szakadt az eső, megmásztam a hegyet még egyszer, megáztam, gondoltam, sebaj, addig kerítek ernyőt. Visszabuszoztam a Széllkára, és tudván, hogy a cigányasszonyok közgazdászt megszégyenítő tehetséggel mérik fel az aktuális keresleti igényeket, megnéztem, vannak-e a metró lejáratánál olyanok, akik esernyőt árulnak. Hát persze hogy voltak! Az egyik 2 500 forintért vesztegette a gagyi kínai ernyőt, a másik 1 500-ért. Azt mondta, ha 500-ért akarom, jöjjek holnap, amikor nem esik az eső 😀 Na gondoltam, keresek én máshol ernyőt. Végigjártam a két Mammutot, a Fény utcai piacot, amíg nagy nehezen találtam egy gagyi, balsejtelmű márkanevű ernyőt (A márkanév „Feeling Rain” volt – én jobban örültem volna egy „Not feeling the rain”-nek XD). Természetesen mire megvettem, kiderült az ég, nem esett már többet 😀 Vissza a buszhoz, Széllkáról ismét fel a hegyre. Szerencsére a vízumigénylő lapokkal nem volt probléma, péntekre el is készül a vízumom. (A pénteki orientációs beszélgetésről is majd beszámolok.) Amíg vártam, az Észak-Korea által elrabolt japánokról olvasgattam egy prospektust 😀 (De volt ott a Takesima-szigetekről is, meg minden szigetvitáról stb. :D). A vízumigényléshez elegendő egy igazolványkép, bár a papír 45×45 mm-est kér, jó a normál magyar szabvány is; illetve a papíron a szállást és a guarantort mindenképp ki kell tölteni, volt előttem, akinek elfogadták ugyan, de külön el kell küldje a guarantor adatait. Ja és az employerhez diákok esetében az egyetem nevét, címét, telefonszámát kell beírni.

Vízumigénylés tehát pipa, volt még aznap fogorvos, öltözet-vásárlás stb., ezek nem fontosak. Fontosabb viszont az, hogy visszajelzett Oszakából az Írisz! Vagyis az IRIS, az Information Room for International Students, akik a host-family programot szervezik, megkapták a jelentkezési lapomat. Ezenkívül megérkezett a Nagykövetségtől (nekik pedig az egyetemtől) a végleges befogadó nyilatkozat. (Ezzel nincs semmi teendő, csak megvan.)

További történések: szervezkedések folynak, hogyan oldjuk meg a lektorálást, mivel valószínűleg az első héten-hetekben nem lesz olyan netem, ahol ftp-hozzáférésem lenne. Az Őszi Mondocon pedig közeleg, és lehet, hogy lesznek mangák, amelyeket azon a héten kéne átnézni, amikor már nem leszek itthon. Valahogy megoldjuk, de kisebb átszervezést igényelnek a dolgok 🙂 A lényeg a lényeg, kaptam egy e-mailt Zsófi-szantól (a kedves olvasók remélhetőleg már megszokták, hogy japánosan minden magyart is „leszanozok” XD), aki ugye több mangát is fordít, meg szenpai is, anno tőle is érdeklődtem a Károliról, hogy annak idején ő is ugyanarra az egyetemre járt, ugyanabban a koleszban lakott, mint én fogok ^^ Ezek után valahogyan (az már jó kérdés, hogyan – néha én is meglepődöm, hogy találok meg mindenfélét a neten :D) megtaláltam a blogját, amit akkor írt, amikor kint volt Oszakában. És akkor elkezdtem gondolkodni… 2006/2007-ben, amikor ő kint volt, én kilencedikes voltam… akkoriban fanoltuk nagyban a Death Note-ot Jenny-szannal, és több nem-animés osztálytársunkat is rávettük, hogy nézzenek bele a sorozatba… hétről-hétre vártam az új epizódokat, ez volt lényegében a második animés korszakom, ami végül szép lassan a japán szakhoz irányított. Ekkor találtam ki, hogy összefoglalom (mind az olvasóknak, mind magamnak), hogyan is lett japánfan.

A japánrajongásomról egy MÁJT-tétel jut eszembe, a „szélső nemzetes” tétel, amiben a kulcsszó a megkésettség. Mert hogy én azért eléggé megkésve lettem animerajongó. Amikor az első conokat rendezték, én akkor még csak ismerkedtem a dologgal. Amikor elkezdtem írni az első WP-blogomat, addigra másoknak már valódi, normális animés blogjuk volt. Nem is voltam soha az a tipikus rajongó, nem cosplayeltem, nem kommenteltem annyit fórumokon, nem voltam az az igazi fan. Hogy is kezdődött az egész? Persze, volt Dragon Ball meg Sailor Moon, de akkor még nagyon kicsi voltam. Másoknál ezekkel kezdődött az igazi rajongás, nálam nem. Jött a Pokémon-korszak, de erről sem tudtam még kifejezetten, hogy ez anime. Nálam a Digimon volt a nyerő. Harmadikos-negyedikes koromban nagy nehezen sikerült behoznom a tévén a Viasat 3 műsorát, ahol a Digimon ment, pont az az epizód, amikor Matt és TK utazik a tokiói metrón, és keresik Patamont 🙂 Másnap reggel pedig volt az ismétlés, akkor Soráék mentek fel a Tokyo Tower tetejére… na ezzel kezdődött a japánrajongásom 🙂 Ez 2002 környékén volt, később jött a Yu-Gi-Oh és társai, aztán a nagy áttörés 2004-ben, az A+ csatorna! Néztem én Inuyashától elkezdve mindent, nagyon tetszett az összes sorozat. Később, 2005-ben bekötötték az ADSL-t, így a neten rászabadulhattam a japán nyelvű animékre… majd jött 2006, és megjelentek az első magyar nyelvű mangák, és elkezdtem conokra is járni. Mondjuk nálam a con inkább bevásárlási lehetőség volt, begyűjtöttem az összes mangát 🙂 A szinkronos/mangás beszélgetéseken ámuldoztam a fordítókon, ekkor fordult meg a fejemben, hogy jó lenne megtanulni japánul… csak hát az összes nyelvsuli vagy magántanár Budapesten van… 2006-ban tehát kezdődött a „második animés korszak”, a DN-fanolás Jenny-szannal, és 2007 őszén pedig megtaláltam azt a bizonyos hirdetést. Miszerint japánoktatást vállalnak az én városomban! 2007 októberében kezdtem el japánul tanulni Vera-szannál, 2008 elején pedig már a ３級-re készültem… 2008 decemberében voltam először JLPT-n, ami sikerült is… nem hagytam abba a japántanulást, bár animét egyre kevesebbet néztem (időhiány miatt), de továbbra is vettem a mangákat, és írtam a leveleket a Mangafannak arról, hogy mennyi helyesírási hibát találok 😀 Az Educatio kiállításokon már kifejezetten a japán szak után érdeklődtem, a KRE és az ELTE standjánál. 2010 volt a következő mérföldkő, ekkor lettem magyar nyelvi lektor a Mangafannál, és ekkortól láthattam bele úgy igazán a mangakiadás hátterébe… aztán 2011-től mondós cikkíró is lettem, bár ott inkább a köztévés koreai sorozatok tartoznak hozzám 😀 Felvettek a KRE-re, megcsináltam az N3-t, majd az N2-t, aztán rájöttem, hogy másodéven kell Monbusóra pályázni, megpályáztam, és most itt vagyok 😀 Szóval a lényeg, hogy ezek voltak a japán szakossá válásom előzményei. Nem voltam egy hatalmas nagy rajongó, de a mánia kitartott 🙂 Most már animék és mangák helyett inkább a nyelv, a kandzsik, a fordítás, a történelem, a japán jog érdekel 🙂 De ha nem lett volna a Digimon annak idején, meg a Death Note 2006-ban, talán nem jutok el soha idáig… Amikor pl. Zsófi-szan Oszakában volt, pont ott, ahová most én készülök, én gondolni sem mertem volna Oszakára 😀 Akkor még a média és a kémia érdekelt, ehhez képest most japánt és jogot tanulok 🙂

A kis kitérő után még egy rövid infó. Megvan, hol fogok ülni a repülőn! Felhívtam a Lufthansát, hogy érdeklődjek néhány dologról (előre be lehet-e csekkolni mindkét járatra stb. – nem repültem még, nem értek hozzá :D), és ott mondták, hogy lehet is helyet foglalni. Így Frankfurtig, majd Oszakáig is ablak mellett fogok ülni 🙂 Azt is megtudtam a Lufthansától, hogy akkor utazik az MA-s Attila-szan is, akivel a szóbeli előtt beszélgettem keveset, és akiről csak annyit tudok, hogy szintén Oszakát jelölte meg első helyen. Sajnos még nem tudtam felvenni a kapcsolatot vele, de örülök, hogy többen leszünk magyarok ugyanott (Keigo szenpai, vagyis Peti-szan, Attila-szan, én… + a 6 hetes(?) programmal egy másik évfolyamtársam, Viki-szan is Oszakában lesz) 🙂 Ide bepakolom a repülők rajzait is 🙂 A történet folytatódik előreláthatólag pénteken! 😉

Ui.: fontos infó! Mivel nincs sok időm, itt soha nem olvasom vissza, mit írtam, így lehet, hogy értelmetlen, kifacsart mondatok is lesznek, vagy neadjisten helyesírási hibák (na jó, ez utóbbi nálam nagyon ritka :D). Ha később észreveszem, javítom, de erre kicsi az esély. Előre is elnézést ^^””