[61. NAP] Momidzsi a Banpaku-kinen-kóenben. Gyaloglás. „Sayonara szobapiknik” magyarokkal. Sok kép! Momidzsi!!

Megint le vagyok maradva a beszámolókkal, úgyhogy most jöjjön a múlt szombati kirándulás leírása!

Szombatra a közeli Banpaku-kinen-kóenbe, azaz az 1970-es Világkiállítás emlékparkjába terveztem kirándulást, megnézni a momidzsit (levélszínesedés), ahová Attila-szan is velem tartott. A legkönnyebben a monoraillel lehet megközelíteni a parkot, itt van néhány megállónyira. Nevezetessége a „Naptorony” (Taijó no tó), egy hatalmas nagy, furcsa szobor, ilyen kulcstartókat és emléktárgyakat árulnak odabent a szuvenírüzletben 😀 A park hatalmas nagy, van japán kert része is, „momidzsivölgy”, nagy mezőszerűség, ahol lehet piknikezni, játszani, labdázni, van egy lebetonozott placc is, ahol épp energiatakarékos, házi készítésű autókkal versenyeztek felső középiskolások, vannak játszóterek, kajáldák, egyszóval egy nagy park, ahol az egész család kikapcsolódhat.

Több órán keresztül jártuk be az egészet, gyönyörűszép így ősszel, a színes levelekkel! De tessék megnézni a galériát, az az igazi! 🙂 Ja, az első pár kép között látható egy bácsi, aki macskát sétáltatott pórázon 😀

Kettő óra után valamivel én a főbejárat felé vettem az irányt, mivel egy magyaros „sayonara szobapiknikre” mentem. Az itteni magyarok egyike, Éva-szan ugyanis nemsokára hazamegy, így meghívta az ismerősöket egy „búcsúpartira”. A Banpakutól az útvonaltervező azt javasolta, hogy menjek egy megállót Jamadáig, ott pedig szálljak át a Hankjú vonatra… Megnéztem, mennyibe kerül az egy megálló: 200 jen! :O Hát mondom erre nem pazarlom a pénzt, megkérdeztem hát az állomásfőnököt (vagy azt, aki ott van a beléptetőkapunál, nem tudom, mi erre a helyes magyar terminus), hogy gyalog mennyi idő alatt lehet oda eljutni… Kicsit furcsán nézett rám (hogyhogy én gyalog akarok menni egy megállót?! :D), majd közölte, hogy negyed óra. Mondom oké, így hát lesétáltam a távot Jamadáig. Ott betértem egy bevásárlóközpontba, hogy vegyek egy kis rágcsát stb. A szűpá-részlegben ha többször vásárolsz bizonyos összeg felett, akkor kapsz kis kuponokat, és ha összegyűlik egy meghatározott számú kupon, akkor lehet „forgatni”… azzal pedig lehet nyerni 😀 Erről is van kép, micsoda tömeg várakozott, hogy forgathasson 😀

Jamadától tehát Hankjúvel mentem Dzsúszóig, ahol betértem egy Josinojába kajálni, majd tovább haladtam a cél felé. Egy helyen megkérdeztem, merre kell menni, aztán utána már megtaláltam Éva lakását. Bogi már ott volt, aztán jött Akane, a magyar szakos japán lány, majd Leventéék (a magyartanár és a felesége) is. Volt körözött, mákos guba, szóval igazi magyar ízek voltak 😀 Elbeszélgettünk mindenről, japán élményekről, utazásról, nyelvtanulásról, JLPT-ről, Károliról és ELTE-ről, japánoktatásról, tényleg minden szóba jött… Jó volt! Aztán tíz óra után rájöttem, hogy nekem el kéne érni az utolsó buszt vagy monorailt, tehát elkezdtünk összeszedelődzködni… Kaptam Éva-szantól egy lábast, szóval most már meg tudom csinálni azt a néhány tasaklevest, amit otthonról hoztam 😀 Bogi-szannal mentünk Dzsúszóig, ott találtam olcsón kólát és mosóport, utána elértem a vonatot, viszont az utolsó buszt már lekéstem… Szóval Jamadától az utolsó monoraillel mentem, így éjfél után értem haza, a kis kapu már zárva is volt 😀 Amúgy az utolsó monorailről szinte mindenki becsődült a közeli FamilyMartba, gondolom, készülnek erre, szóval tudtam venni sült krumplit 😀 Majd fél kettő körül elaludtam, hogy másnap hatkor keljek, mivel vasárnap ismét Kiotóba mentem, mégpedig a Nemzetközi Mangamúzeumba és a Fusimi Inari nagyszentélyhez! De erről majd legközelebb mesélek 😉

Sok-sok kép a galériában!