[64. NAP] A minói vízesés. Barangolás az erdőben. Momidzsi. Képek!
Múlt kedden, mivel nem volt órám (a DR csak kéthetente van), úgy döntöttem, megnézem a minói vízesést és a minói kvázi-nemzeti parkot, amíg még tart a momidzsi. Nem bántam meg! 🙂
Reggel indultam, busszal mentem Minó állomásig, onnan pedig gyalog lehet felmenni a vízeséshez. Az út mentén megannyi árus üldögél kis „bódékban”, és főleg Minó karakterével, egy juzufejű (juzu = japán narancs) szamurájjal (Orendzsi Juzuru) kapcsolatos ajándéktárgyakat, illetve kajákat árul. A hely specialitása a bundában sült őszi piros falevél. Igen, jól hallotta mindenki, lehet falevelet enni, amit egy édeskés bundában sütnek ki. Ropogós, a levél nemigen érződik rajta, nem is különösen finom, szerintem nem nagy szám 😀 Leginkább öreg nénik árulják a sült falevelet, az egyik bódénál egy, ha jól emlékszem, 104 éves néni is árult a családjával (ők is öreg nénik már :D), ki is van rakva a sok kép, ami a néni tévés szerepléseiről készült (arról, hogy ilyen idősen is még mindig árulja a sült faleveleket). Amúgy azt hiszem (bár ebben nem vagyok teljesen biztos), láttam őszifalevél-szüretelő emberkéket is. Létrán üldögélt két férfi, és egy-egy kosárba szedte a fáról a leveleket, szóval esélyes… 😀 Furcsa egy szokás, na 😀
Visszatérve a túrára: elég hűvös volt aznap, de azért túrázáshoz pont kellemes volt az idő. A momidzsi gyönyörűszép volt a minói parkban, egy valamit sajnáltam, azt, hogy pont aznap zárva volt a kis rovarmúzeum, ami útba esik. Tehát sétáltam a szép lombok között, egy helyen elágazott az út, hát én persze direkt nem arra mentem, amerre a többség, így hát egy erdei túraösvényre keveredtem a minói vízesés helyett. Itt is nagyon szép helyeket láttam (a legtöbb turista erre nem jár), végül pedig egy főútra (tehát ahol autók is járnak) lyukadtam ki. Amúgy útközben láttam egy nyugdíjas túracsoportot, olyan lépcsők voltak, hogy én alig bírtam felmászni, a nénik-bácsik pedig ugyanitt vígan túrázgattak, voltak náluk botok meg minden felszerelés, volt túravezető, és így vonultak az erdőben… Én kinéztem őket olyan 70 évesnek legalább, ami azt jelenti, mivel japánok, valószínű, hogy jóval idősebbek voltak 😀 Hát igen, itt a nyugdíjasok ilyenekkel foglalkoznak 😀 Amúgy kedd délelőtt volt ugye, szóval a vízeséshez menő turisták többsége is nyugdíjas néni-bácsi volt 😀 Európai kinézetű pedig szerintem én voltam az egyedüli azon a délelőttön.
Miután a főútra keveredtem, lejjebb ereszkedtem az úton, és így hátulról közelítettem meg a vízesést. Mikor nézegettem a térképet, egy házaspár került mellém, azt mondja a férj japánul: „fordítsd le neki”, mire a feleség angolul megkérdezte, értem-e, mi van odaírva 😀 Mondom, igen, aztán kicsit elbeszélgettünk arról, hogy én miért tanulok itt stb. Ezután egy öreg nénit kértem még meg, hogy fotózzon le a vízeséssel, szerintem ő is meglepődött, hogy a sok nyugdíjas között a random gaidzsin leszólítja keigóban 😀 Még egy hasonló jelenet volt, amikor az egyik híres sziklánál, amihez valami legenda kapcsolódik, olvastam a kiírást a legendáról, és hát ugye különös jelenet az, hogy egy gaidzsin szemléli a kandzsikat, tehát muszáj volt valakinek megkérdezni, értem-e, amit olvasok 😀
A vízesés után a „normál” útvonalon mentem vissza, itt lett volna még egy erdei ösvény, de ez túl hosszú volt, szóval ezt nem vállaltam be, viszont egy kilátóhoz felmentem, ide nagyon durván idétlen lépcsősor vezetett fel, de megérte, szép volt a kilátás. Ja, amit elfelejtettem, vettem ilyen meleg, mézes-juzus italt, azt hittem, valami itteni specialitás, de kiderült, hogy nem, mindenhol lehet kapni az automatákban, ráadásul olcsóbban 😀 Az idegesítő az, hogy csak ilyen pici, kb. két decis palackban lehet kapni, pedig ha lenne másfél literes verzió, én biztos felvásárolnám a készletet, olyan finom 😀
Hazaindulás előtt elmentem a Book Offba felleltározni a készletet :D, majd sikeresen három perc híján lekéstem a Matani Dzsútakuig járó buszt, tehát várhattam egy órát a hidegben, addig sétálgattam a környéken, és találtam egy százjenes, ahol kaja is van, itt vettem száz jenért kettő (!) csokis melonpant (alapból egy szokott száz jen vagy több lenni) meg három (!) kisebb anpant, szóval tök jó ez a bolt, csak ugye nincs közel… Ezután a busszal hazamentem, és elkezdtem készülődni a másnapi tanulmányi kirándulásra, ami a következő poszt témája lesz.
Képek, momidzsitúladagolás! 😀
