Napi beszámoló,  Sikokui kirándulás

[166. NAP] A nagy sikokui körút – 5. rész: Macujama – egy újabb vár, Boccsan-vonat, onszen. Újra sok kép! A sikokui körút befejező része.

Elérkeztem a sikokui körút utolsó napjához – az ötödik napon Macujamát kerestem fel. Ha Kócsi = Szakamoto Rjóma volt, akkor Macujama = Nacume Szószeki, ehhez kétség sem fér. A citrusfélék viszont összekötik az összes várost 🙂 Mint ahogy azt az előző posztban írtam, borzalmasan aludtam a netcaféban. Reggel viszont útnak kellett indulni, így hát először fölmentem a várba – igen, itt is. Komolyan, ez a sikokui út kábé csak a várakról szólt 😀 Ráadásul az összes elég magasan volt, szóval ezt így fájó térddel egy élmény volt végigcsinálni 😀 Szóval elmentem a várhoz, a sannomaru részén (a legalsó “köre” a várnak) jelenleg egy nagy, zöld park van, és a kis ösvények úgy vannak kialakítva rajta, hogy azok a régi várnegyed épületeit jelölik. Innen egy lejtős út vezet fel a ninomaruhoz (a “második köre” a várnak), itt egy kis kertecske van berendezve. Először ezt jártam körbe. Innen pedig egy kis erdei ösvény visz fel magába a várba. A hegy túloldalán van felvonó is, azt a lejutáshoz használtam. Felértem a várba, na itt volt a legnagyobb élet az összes vár közül, sok turista (főleg nyugdíjasok), sokan fényképezkedtek, nézelődtek. Nagyon szép a kilátás már magából a várból is, hát még a vártoronyból! Ráadásul több toronyba is fel lehet menni, teljesen be lehet járni a várat, így hát a kócsi várat is megelőzve a macujamai vár lett a number one a listámon. Macujamában az angolozás idegesített borzasztóan. Először jött egy bácsi, mondjuk ez a sztori nem is annyira idegesítő volt, hanem inkább aranyos, gyakorolni szeretett volna, így egy picit leszakadt a csoportjáról, odajött hozzám, és tökéletes angol kiejtéssel (nagyon meglepődtem!) megkérdezte, hova valósi vagyok. Na gondoltam, ha már ilyen szépen tud angolul, akkor válaszolok neki angolul. Mondtam, Magyarország, valamit még kérdezett, válaszoltam, aztán azt mondja, hogy “tudok japánul?” – mondom, igen 😀 Erre: “Ó, sicureisimasita!” – “Ó, elnézést, illetlen voltam” (kb.) 😀 És ezzel valamit még kérdezett, talán azt már japánul, aztán visszament a csoportjába 😀 Amúgy Hjógo megyéből, Kóbéból jöttek, innen a szomszédból 😀 Körbejártam a várat, aztán lefelé jövet a felvonóval jöttem, föntről lehetett szép szilvafákat látni, épp akkor volt a virágzás szezonja. Odalent lett volna a listámon egy múzeum-féleség, de nem tűnt túl érdekesnek, így azt kihagytam, és haladtam a Banszuisó felé. Ez egy nyugati stílusú épület, ahol annak idején a császár is megszállt (vagy csak eljött ide? vagy a császári család tulajdona volt? erre már nem emlékszem pontosan), meg lehetett nézni a szobákat, odalent pedig egy zongoristalány gyakorolt, ide is be lehetett hallgatni. Na miután ezt megnéztem, sétálok az egyik főúton, és mivel előzetesen túl sok időt szántam a papíromon ezekre a látnivalókra, sok időm maradt még, azon gondolkodtam, itt kéne valahol enni, mert ha átmegyek a város másik végébe, ott nem biztos, hogy lesznek olcsó kajáldák. Hát pont a szemközt lévő sótengaion látok egy Sukiyát, na mondom, ez kell nekem! Beültem, megettem a csirkés dont, amit szoktam, utána pedig sétálok nyugodtan vissza a főútra, hát épp zöld a lámpa, és épp ott áll a Boccsan-vonat (amiről azt hittem, már lekéstem, és meg kell várnom a következőt). Látták, hogy sietek, megvártak, nosza felszálltam, kifizettem a menetjegyet, és úton voltam Dógo városrészbe. Hogy mi ez a Boccsan-vonat? A villamos vonalán közlekedő turisztikai látványosság, Nacume Szószeki Boccsan (magyarul A kölyök címmel jelent meg, bár nekem ez a címfordítás nem tetszik) című regénye Macujamában játszódik, így a regény korabeli (Meidzsi-kori) vonathoz hasonlító villamost gyártottak a turistáknak. Olyan, mint egy régi gőzmozdony, jópofa 🙂 Ezzel a “vonattal” jutottam el Dógo városrészbe, ahol a híres Dógo onszen található (Japán leghíresebb forró fürdőinek egyike, Sóva császár is fürdőzött itt, meg Nacume Szószeki is, a Boccsanban is megjelenik ez a hely). Na de mivel még sok időm volt, úgy gondoltam, hogy az onszent minden végére hagyom, hogy majd ott kipihenem a túra fáradalmait. Megnéztem így a Boccsan-órát meg a Dógo onszen villamosállomás épületét, és a közeli Dógo parkba mentem. Nagyon hangulatos kis parkocska, plusz az idő is nagyon szép volt, a szilvafavirágok is nagyon szépek voltak… viszont itt láttam a macskasétáltatóknál is jobb dolgot! Egy bácsika galambot sétáltatott! Rendes, szürke galambot, volt rajta valami kis nyakkendőcske vagy díszecske vagy nem tudom mi, póráz, és úgy sétáltatta a bácsi! A galamb meg ment oda a többi, szabadon élő galambhoz, a bácsi meg ugye tartotta a pórázon 😀 WTF? :DDDD Itt sétáltam tehát, itt is volt egy kilátó, aztán odalent egy kis múzeumféleség volt berendezve a Juzuki várral kapcsolatban. A Juzuki vár a park helyén állt az 1600-as évekig, még mielőtt a másik Macujama vár megépült volna, egy másik busicsalád vára volt. Ma csak a maradványai vannak meg, forrásokból tudni, hogy ott állt, meg találtak mindenféle leleteket, de maga a vár nem áll. Na, bementem ebbe a kis múzeumszerűségbe, ingyenes volt. Egy idős nénike és bácsika volt ott a “tájékoztatásért felelős személyzet”, ez a bácsi idegesített fel az angolozással. Bemegyek ugye, a nénike észreveszi, hogy ez egy külföldi, és ijedten adja át a kis pamfletet, ami japánul van ugye, és kérdezi, hogy tudok-e japánul. Mondom, igen, semmi gond, adja csak, erre még ki is tárgyalják a bácsival, aki közben két másik turistát vezetett körbe, hogy milyen ritka, hogy egy külföldi tud japánul. Oké. Nézegetem a kiállított tárgyakat, közben a másik két turista végzett, elmennek. Erre a bácsika megszólal angolul (miután már letisztáztuk, hogy tudok japánul), hogy “Vee áá jű hürom?” (Where are you from?). Mondom neki, “Hangarí kara kimasita. Demo eigo va amari dzsózu devanaikara, nihongo de hanasite kudaszai” (Magyarországról érkeztem, de mivel nem tudok valami jól angolul, kérem, japánul beszéljen). Másképp gondoltam, nem lehet abbahagyatni vele az angolozást, csak ha azt mondom, nem tudok angolul. Erre válaszol angolul (! ismét! miután én japánul válaszoltam neki!!), hogy ó, Magyarország… Ő lakott x évig Németországban! Szóval akkor én németül beszélek? – kérdezi tőlem angolul (!!), erre én mondom japánul, hogy igen, tudok németül is, de az anyanyelvem MAGYAR, nem angol, kérem, japánul beszéljen. Erre ő angolul: Hogy mondom magyarul azt, hogy “viszontlátásra”? Mondom, “viszontlátásra”. Helyre rakta magában, hogy ezek szerint ő nem tud magyarul (na nem mondod). Ezután ismét angolul közli, hogy neki el kell menni egy másik helyre, de majd a néni körbevezet. A néni ijedten néz, és közli, hogy ő nem tud angolul. Mondom neki japánul ismét (már idegesen), hogy értek japánul, nem gond, ha nem tud angolul (a francba is – gondolom magamban). A bácsi is közli japánul, hogy hát én tudok japánul, szóval mondhatja japánul (akkor te meg mi a francokért beszéltél angolul?!!). A bácsi angolul elköszönt és távozott, a néni pedig nagy riadtan elkezdett japánul magyarázni, miközben továbbra is félt, hogy ő nem tud angolul, és nem tud nekem magyarázni. Könyörgök már, ha egyszer japánul szólok valakihez, mi a fenéért válaszol angolul, és miért nem hiszi el, hogy megértem, amit mond japánul? Meg miért válaszol angolul folyamatosan az én japán válaszaimra? Nem hallja, hogy az ő nyelvén beszélek?? Utána gondoltam, hogy amikor már többedjére angolul válaszolt, akkor én azt kellett volna mondjam, hogy “Ni shi chungguorenma?” (Te kínai vagy? – kínaiul, bocsánat, a pinyinre már nem emlékszem jól). Na ehhez mit szólt volna? És akkor utána meg lehetett volna mondani, hogy “Hát ha én europid vagyok, akkor az egyenlő azzal, hogy amerikai/angol vagyok és angolul beszélek, akkor ha maga mongolid, akkor természetes, hogy kínai, nem? Hát elvégre a mongolidok mind kínaiak, nem? Úgy, ahogy mi is mind angolul beszélünk, ugye?”… Komolyan mondom, ez az egyetlen dolog, ami fel tud idegesíteni itt… most persze mondhatja mindenki, hogy milyen hülye vagyok, hogy egy ilyen apróságon felmérgelődöm, meg micsoda pitiáner dolog ez, de javaslom mindenkinek, próbálja ki… Egy idő (fél év) után idegesítő, amikor egyszerűen nem hiszik el az emberről, hogy érti és beszéli az ő nyelvüket, mert ránéznek, és elkönyvelik, hogy ez egy amerikadzsin, ehhez angolul kell beszélni. Természetesen dicséretes az, hogy ha azokhoz a külföldi turistákhoz angolul beszélnek (és meg tudják értetni magukat egy idegen nyelven), akik nem tudnak japánul, ők valószínűleg nagyon örülnek is ennek, majd ha augusztusban megyek Koreába, én is örülni fogok, ha valaki tud majd angolul vagy japánul, és nem kell mutogassak. De könyörgök, ha valaki japánul szól hozzájuk, akkor ne erőltessék az angolt! Örüljenek neki, hogy a külföldi tud az ő anyanyelvükön, és válaszoljanak japánul! Na ennyit erről, lehet hülyének tartani, de ez engem borzasztóan idegesít. Nem vagyok amerikai, nem vagyok angol, magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, engem ne kategorizáljanak be az amerikagaidzsin csoportba, és ne akarjanak egyből angolozni velem, hanem örüljenek, hogy japánul próbálok beszélni velük. Vége, vissza a macujamai élményekhez. Szóval megnéztem ezt a kis kiállítást, majd egy dzsindzsát ejtettem útba (itt épp esküvő volt, befényképeztem kívülről), onnan pedig az Isitedzsi nevű buddhista szentélyhez mentem egy hátsó kis úton. Itt az úton lehetett látni egy hatalmas buddhaszobrot, ami a hegyoldalba van építve, aztán lassan eljutottam az Isitedzsiig. Ez amúgy egy a Kamakura-kori építészet jegyeit magán viselő régi, híres templom, voltak is elég sokan itt, meg egy nagy zarádnokcsoportot is láttam. Aztán itt is angolozott egy nő, sétálok a templom környékén, fényképezgetek, egyszer csak kiszúrja, hogy itt egy amerikagaidzsin, aztán ugye köszönni kell, szóval hallom, hogy “haró!”. Mondom mi van, megfordulok, hát nekem mondja a nőci, hogy “haró”. Aki nem tudná, ez a “hello” japános kiejtése, a japánok szerint az angol anyanyelvűek úgy köszönnek, hogy “haró”. Mondom neki, “konnicsiva”. Ez így pont kellett az előző angolozós bácsi után. Na, visszasétáltam egy másik úton az onszenhez, volt egy sótengai is arrafelé, ghiblis üzlettel, itt is megnéztem, hátha van valami olyasmi, ami nálunk a nambai üzletben nincs. Aztán mentem az onszenbe. Először is ki kell választani, hogy mennyit akarunk fizetni és mit akarunk a pénzünkért. Van olyan lehetőség, hogy csak az egyik fürdőbe lehet bemenni, és nem adnak semmit (tehát pl. törülközőt, jukatát stb.), meg van ilyen nagyon extra csomag is, én a kettő közöttit kaptam. Itt a bejáratnál megkérdezték, hogy tudok-e japánul, utána fönt a nénikék is japánul beszéltek, szóval itt nem volt gond az angol-erőltetéssel. Először föl kellett menni egy nagy szobába, itt volta kis párnák és kosarak, ebbe lehetett bepakolni a cuccunkat. Itt voltak amúgy a teafőző nénikét. Adtak törülközőt és jukatát, és megmutatták az első fürdőt. Ide le kellett menni, itt ugye még a normál ruhában, odalent levetkőzni, és menni a fürdőbe. Visszafelé már a jukatát veszi fel az ember, állítólag itt van egy felirat a lépcsőn, hogy “meztelenül feljönni szigorúan tilos” – biztos volt erre már precedens :D, de én nem láttam ezt a feliratot. Szóval jukatában jön fel az ember, a kosárba lepakolja a ruháit, és megmutatják a másik fürdőt. Na itt egy bácsika megint angolozni akart, de egyszerűen egy szót sem értettem a kiejtése miatt abból, amit mond. Mondom, “E?”, nézek rá, mondom, beszéljen japánul, de csak nyomatta angolul… faképnél hagytam, mondom, megkeresem akkor én a fürdőt, ha ez sem érti meg, hogy ha japánul mondaná, akkor megérteném, de a japlish-t nem értem. Na meglett a másik fürdő, ennek ráadásul két szárnya van, tehát összesen három fürdőt lehetett kipróbálni. Utána visszamentem a szobába, ahol a nénik felszolgálják a kis szenbeit (rágcsa) és a forró zöld teát. Ezt eleszegeti-iszogatja az ember, és megpihenhet itt. Aztán felöltöztem, és ezek után megmutatják a császár fürdőhelyiségeit. Na itt szerencsére a csajszi felfogta, hogy tudok japánul. Megmutatták, hol érkezett annak idején a császár, melyik volt a fürdője, volt trón is, amit csak egyszer vagy kétszer használtak… sajnos itt nem lehetett fényképezni, mert ugyebár csak a körbevezető nőci, egy házaspár meg én voltam ott, szóval titokban sem lehetett fotózni 🙁 És ezek után pedig Nacume Szószeki szobáját is meg lehetett nézni, na itt lőttem pár fotót. Ezek után a villamoshoz vezető úton vettem tarutot, ez ilyen bejgli alakú édesség, ami Macujamában híres, meg Boccsan-dangót. Majd a villamossal elmentem az állomásig, itt vettem kaját, és elkaptam a reptéri buszt, ami kivitt a reptérre. (Előtte még sétáltam a környéken egy kicsit, itt láttam a szélsőjobbos propaganda-kocsit.) Itt a buszon volt egy érdekes dolog, amit már az egyik korábbi bejegyzésnél leírtam, a sofőrcsere. Na, a lényeg az, hogy vagy négy órával korábban kint voltam a reptéren, mert már mindent megnéztem a városban. Kezdődött az unatkozás, olvastam, zenét hallgattam, járkáltam, vettem macujamai mandarinból készült mandarin/narancslevet, próbáltam eltölteni az időt. Aztán eljött az idő a becsekkolásra, megcsináltam, mentem a biztonsági ellenőrzésre, itt a vizemet akarták megvizsgálni, de megint angoloztak, és csak harmadjára értettem meg a kiejtésük miatt, hogy épp azt próbálja mondani a fickó, hogy “open check”, vagyis hogy nyissam ki a palackot. Bejutottam a belső részre, itt néztem a tévében a műsort, egy jópofa adás ment állatokról meg a japán ételek helyes elfogyasztási módjáról. A repülés aztán 50 percet tartott, a hazaút a reptérről meg vagy két és fél órát… És igyekezni kellett ugye, hogy elérjem az utolsó vonatokat. Épp elkaptam a 2-esről az 1-es terminálra tartó shuttle bust, jól bepasszírozódott a népség, aztán az 1-es terminálról elértem egy normál vonatot, egy állomáson átszálltam egy gyorsítottra. Nambánál gyorsan át a metróra, fel Szencsúig. Ott találkoztam egy pár csoporttárssal, ők épp Hokkaidóról jöttek a reptérről. Na gyorsan siettem a monorailhez (busz már ilyenkor nincs), és sikerült elérni az utolsó monorailt, Banpaku-kinen-kóennél átszállni, fel Szaito-nisiig. A kombini ilyenkor megtelik élettel, mindenki, aki leszállt a monorailről, becsődült az üzletbe 😀 Ezután még épp sikerült bejutnom a kampuszra, a kapuban várakozott még az őr, így hát a madzagon sem kellett átmásznom. Így zárult tehát a sikokui körút. Sok szép helyen jártam, érdekes dolgokat láttam, bár a térdfájás azért kimaradhatott volna. Kjúsúnél azért nem volt jobb, de örülök, hogy ide is eljutottam. A következő hosszú út a tokiói/kantói lesz, március 26-tól április 6-ig – valószínűleg ez jobb lesz a kjúsúinál 😀 Csak a térdem ne vacakoljon. Galéria a sikokui út utolsó napjáról:

galéria

Egy hozzászólás

  • lyukafalon

    latom teljesen kikeszitett az angolozas 🙂
    egy ido utan en is meguntam es elkezdtem kinaizni veluk, es
    ami furcsa volt Kyotoban tobbe kevesbbe volt sikerem, sot az egyik kinai
    csoport nagyot csodalokozott h Japanban egy gajdzsi beszeli az o nyelvuket.
    szerintem ha angolul beszelnek hozzad valaszolj nyugodtan magyarul 😀

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás