Napi beszámoló

[237-260. NAP] Órák. Tutor. DR. Repóto. Kirándulás az öböl mentéhez (akvárium). Bográcsozás a magyar szakosokkal. Egy olasz véleménye a magyar nyelvről. Dögmeleg és az esős évszak. Ösztöndíj, kolidíj, edzés, könyvtár stb.-stb. Szmog, fecskék, elájuló nő, tervek, előadás, host family stb. Képgalériák!

ご無沙汰しております! Nagyon rég nem jelentkeztem, ennek az oka az, hogy továbbra is itt van a teendő-listám, és nem nagyon akarnak nagyon fogyni róla a dolgok… Közeleg a nyelvvizsga, kell írni a repótot, és megannyi egyéb teendő is van… Na de most összefoglalom az elmúlt, hmm, három(?) hetet, remélem, nem marad ki semmi fontos. Képgalériák is lesznek, ezúttal az oszakai öböl (kikötő) mentéről, a Kaijúkanról (akvárium) és a magyar szakosokkal tartott bográcsozásról. Meg egy kép a szmogról! Meg lesznek kisfecskék is 🙂

Nos, az órák zajlanak a megszokott rendben. Tutorozás is van, hetente kétszer, általában ebédidőben, és általában sokan vagyunk. Voltunk a múltkor már heten is, olyan felállásban, hogy ugye én plusz a tutorom, Laci plusz a tutorja, plusz a tutorokkal együtt jött még egy magyar szakos, plusz jöttek az U-sok is, Annamari és Peti. Aztán utána voltunk nyolcan is, amikor Attila is ott volt a tutorjával, szóval jól elvagyunk. A jövő héten pénteken lehet, hogy rekordot döntünk 😀 Ez a bejegyzés amúgy eléggé csapongó lesz, mert sok nap sok eseménye közül összevissza fognak eszembe jutni dolgok, szóval előre is elnézést kérek 🙂 Például most, hogy írtam az U-sokat, eszembe jutott, hogy a múltkor az üzletben találkoztam a Petivel, aki mondta, hogy az ágyában(!) talált mukadét! Úristen, remélem, ide nem fog bejönni egy mukade se. Annamari is mondta, hogy az ajtaja előtt volt egy mukade, vett is valami mukademérget. Aztán még ami eszembe jutott hirtelen, kiderült, hogy Peti is károlis volt, na mondom, itt mindenki károlis, úgy látszik 😀

Kandzsis teszteket írtunk, kábé két hete, ilyen félév felénél szokásos nagy tesztet, 98% és 99% lett (vagy 97 és 98? na mindegy, ilyen körül), másból nagyon nem volt komolyabb számonkérés, csak ugyebár készülök a július eleji N1 vizsgára, amihez nagyon sok kandzsit és szót kéne még megtanulnom. Nem tudom, az előző bejegyzésben írtam-e, kankenes tesztet írtunk próbaképp a hjógai kandzsis órán, ezután Attila vett egy kanken-szótárt, ajánlotta nekem is, szóval én is megrendeltem használtan, tényleg hasznos. Amúgy meg a Szómatoméból tanulok, amit még otthonról hoztam kinyomtatva, lefűzetve.

Kedves barátunk, az olasz fickó többször is beszólt a magyar nyelvre illetve a magyarokra. Történt ugyanis, hogy a tuturommal nem tudtuk, hányan fognak jönni ebédelni, így hát leültünk egy nagyobb asztalhoz (zsúfoltság volt szokás szerint, pechünkre pont ahhoz az asztalhoz, ahol az egyik nagyobb rjúgakuszei-klikk szokott ülni. Így hát az asztal túlsó felére rjúgakuszeiek kerültek, mi pedig végül csak hárman voltunk. Beszélgettünk normálisan, aztán megérkezett ez a bizonyos illető is, és belepofázva a beszélgetésbe megkérdezte a lányokat, hogy magyar szakosok-e. Ők meg mondták, hogy igen. Erre az illető azt mondja, minek tanultok egy ilyen haszontalan/semmire se jó (くだらない) nyelvet? A lányok kicsit ledöbbentek, nem nagyon tudtak mit válaszolni, aztán az egyik kínai lány mondta, hogy ne foglalkozzanak vele, csak hülyéskedik. Mindenesetre nem volt egy szép kijelentés. Aztán folytatódott a dolog, az iroda előtt várakozunk arra, hogy befizessük a kirándulást, Erika állt előttem, a nyelvvizsgáról beszéltük. Az olasz körülöttünk kóválygott, aztán amikor én elkezdtem valamit magyarázni a vizsgáról magyarul, jó szokásához híven, belepofázott a beszélgetésbe angolul, hogy „miért beszélsz a saját nyelveden hozzá? Ő nem is Magyarországról származik!”. Mondom neki, de magyar. Erika is mondja, hogy igen, ő Szlovákiából jött, de magyar. Erre az olasz: „hát én azt hittem, hogy te horvát vagy!”. És ezzel lelépett. Okés. Aztán utána jött az EU-s választások utáni nap, itt a többség már armageddont vizionált, és hatalmas náciveszélyt. Én a múltkori dolgok után nem kommentáltam semmit, az egyik órára, ahol szintén ott volt a fenti illető, megyek épp a vécéről, utolsó pillanatban, leülök. Ők egy páran épp akkor fejezték be a „rettegést”, és erre odalöki az illető nekem, hogy „Magyarországon is milyen eredmény született már, húzzatok ki a francba Európából!”. Igen, ez a toleráns nyugat-európai ember mintapéldánya, úgy látszik. Tolerálunk mindent, mindaddig, amíg nem különbözik ez a saját nézeteinktől. Meg ha nem beszél a honfitársaival a saját nyelvén. Hát csak gratulálni tudok. Meséltem később Lacinak is a dolgot, ő is felhúzta magát jól ezeken. Jó kis osztálytársak vannak itt, mi?

A DR-re végre elkezdtem megírni a repótot, egyelőre 3-4 oldalt írtam, legalább 10-et kell, már a múlt héten meg akartam írni a végéig az egészet, de aztán valami mindig közbejött, most erre a hétre tűztem ki ismét a célt. A DR-en a szövegem első részét javítottuk ki, aztán a maradékot meg elküldtem a repótoírásos óra tanárnőjének,  ő is javított rajta apróbb nyelvi hibákat, a vicces az volt, hogy olyat is kijavított, amit a sidószenszei javított ki előzőleg 😀 Amúgy a repótoírásos óra borzasztó unalmas, még mindig alapszintű dolgokat ismételtet a néni, hogy ki tudjuk tölteni valahogy azt az időt. Teljes mértékben felesleges óra.

Megjött az ösztöndíj, félre is raktam belőle a koreai, okinavai útjaimra, az itteni kirándulásokra, csomagküldésre stb., aztán jött egy papírka, hogy mennyi kolidíjat fognak levonni. A koleszt átvette valami másik cég, ezért mások vonják le a pénzt majd, és a papíron az állt, hogy havi 4000 jennel kevesebbe fog kerülni a díj. Mindenki csodálkozott, tömegesen mentünk az irodába a bácsihoz, hogy most mi a helyzet, hát ő sem tudott sokat, de végül letisztáztuk, hogy jó, olcsóbb lett a lakbér. Mindenki örült, de két nap múlva újabb papír várt a postaládánkban, miszerint elhibáztak valamit, ezért majd júliusban 8000 jennel többet vonnak le. Szóval ugyanannyi maradt a lakbér sajnos. A bácsi amúgy jó arc, rendesebb, mint az előző bácsi. És olyan rend lett az irodában, hűha! Meglepődtem a múltkor, amikor mentem valami csomagért. Apropó csomag, én nem tudtam, hogy a kartondobozokat összelapítva kell kirakni a mosógépes szobába, mások is egybe rakták ki, gondoltam, a takarítónő kilapítja, de nem. Egyszer csak ott van egy doboz az ajtóm előtt, na mondom mi ez, beviszem. Aztán jött a takarítónő, hogy ki kell lapítani. Ja mondom, rendben, kilapítottam. Aztán látom, hogy ott van már régóta 3-4 doboz az ajtó előtt, rá van írva, hogy tessék kilapítani, de senki nem foglalkozik vele, és a takarítónők se lapítják ki (de így csináltak egy zacskó szeméttel is, amiben konzervek vannak. Ráírták, hogy „szedd ki a konzerveket belőle”, és kirakták a konyha mellé a büdös zacskó szemetet. De senki nem szedi ki a konzerveket, a takarítónők se hajlandók, szóval a zacskó szemét már egy-két hete ott rohad a konyha mellett a folyosón). Szóval látom ezt a sok dobozt, hát mondom az én dobozaimat már kilapítottam, ezek nem az enyémek. Aztán tegnap látom, hogy az egyik doboz meg lett fordítva, és hát az én nevem van rajta. Kiderült, hogy amit még otthonról kaptam csomagot, április elején, azt se dobták ki, és az is azóta ott álldogált. Na aztán fogtam egy kést, és kilapítottam az összeset, nem csak az enyémet. De a zacskó szemétből már nem fogom kiszedni a konzerveket, az már biztos nem az enyém 😀 Apropó takarítónők, én nem tudom, hogy csinálják, de a vécé továbbra is akkor a legbüdösebb, miután „takarítottak”. Ja, úgy volt, hogy fognak itt cserélni mosdókagylókat meg vécéket, dolgoztak is itt valamit valami csövekkel, de ugyanaz maradt minden :/ A múltkor Lacival ki is tárgyaltuk, hogy elegünk van már a koliból, a mocsokból, a zajongásokból…

Dögmeleg lett időközben errefelé, ilyen 30-32 fokok is voltak, izzadtunk, meg lehetett főni, aztán múlt héten meg beköszöntött a cuju, vagyis az esős évszak. Kábé július 21-ig bármikor eshet az eső, és mellé jó kis fülledt, magas páratartalmas idő lesz, egy élmény lesz 😀 A tavaszi cuccokat el is pakoltam a bőröndömbe, arra már nem lesz szükség, mivel szeptember végéig már marad a meleg.

Aláírás, most írtunk alá a júniusi ösztöndíj miatt, és megint kaptunk ugyanolyan kis füzetecskét belépőjegyekkel, mint előző félévben. De ugyanazokra a helyekre szól. Ha ezt tudom, akkor nem rohanok végig mindenen ugyebár márciusban 😀 Aztán egyik nap várok egy órára, és pont ott álldogált Szano, a sidószenszeiem, kérdezi, hogy Attila itt van-e a suliban, mondom, tudtommal igen, mert hogy ő most látta, hogy még nem írt alá, és aznap van a határidő. Szerencsére sikerült telefonon elérnem, így nem csúszott ki a határidőből, de azt még mindig nem tudom, hogy Szano honnan látja, hogy ki írt alá, és ki nem.

A következő dolog: múlt héten kedden volt egy előadásféleség, olyan diákok adtak elő, akik évekkel ezelőtt végezték el ugyanezt a programot, amit mit is csinálunk, arról meséltek, mit csinálnak jelenleg. Volt, aki kutatói ösztöndíjjal jött vissza, és most MA-t csinál, van, aki a JET-programmal angolt tanít egy kis sikokui településen, volt, aki egy belga söröket importáló cégnél dolgozik, illetve egy lány, aki egy hotelben gyakornokoskodik. Meséltek mindenfélét, aztán lehetett kérdezni is. Érdekes volt meghallgatni, ki mivel foglalkozik, de számomra úgy igazából sok haszna nem volt. De biztos voltak, akiknek segítséget nyújtottak (én a kutatói ösztöndíjról tudtam, a többi annyira nem érint engem).

Aztán múlt héten csütörtökön, a „térképekkel tanuljunk történelmet” című órán, ami elvileg egy olvasottszövegértés-óra lenne, igazából a bácsi mesél mindenféle érdekes kulturális témájú dolgot, és kirándulóhelyeket ajánl, túráztunk volna a közeli buddhista templomhoz, a Kacuódzsihoz. Viszont aznap jött a cuju, vagyis az esős évszak, és esett is az eső délután. Sebaj, azért elindulunk. Hárman beszálltak a tanár kocsijába, mondta a tanár, hogy elviszi őket egy darabig, aztán visszajön értünk (voltunk még négyen), és akkor így gyorsabban haladunk. De olyan hamar elindult az autóval, hogy mi nem igazán értettük, hol kéne őt várjuk, mert csak annyit mondott, hogy menjünk le „az alsó utcához”. Hát mi (amerikaiak és angolok, nyomatták az inglisst) lementünk a buszmegállóhoz, aztán valamiért ezek elindultak a lakóházak irányába, fölfelé, már távolodtunk a sulitól, aztán visszafordultunk, átmentünk a másik kapuhoz, ott kóvályogtunk a környéken vagy 40 percet… aztán kitalálták, hogy mivel valószínűleg már nem találjuk meg a tanárt, menjünk egy caféba. Na gondoltam, én ebben az esőben nem cafézom, örülök, hogy nem kell menni sehová 😀 Így hazamentem. Másnap aztán találkoztam a tanárral, kérdezte, hogy hol voltunk, mondom, ott kóvályogtunk mindenfelé… de az még mindig nem derült ki, pontosan hova is kellett volna menjünk 😀 Na majd talán a mai órán 😀

Újra elkezdtem normálisan járni edzeni kampuszunk lepukkant konditermébe, hogy ne amortizálódjak tovább 😀 Itt találkoztam Peti-szannal („Keigo daiszempai”, Kata elnevezése alapján :D), aki magyarországi terveiről mesélt, én meg magyaráztam mindenfélét a magyarországi mangakiadás helyzetéről. Aztán tegnap meg a belga vonult be a terembe, az, akit nem igazán bírok, és érdekes módon, ha egyedül van, viszonylag (hangsúlyozom, viszonylag!) normális O.o Elmondta, hogy ő is nehezen szed fel tömeget, és most nagyon örül, hogy 70 kiló lett, stb. Érdekes, ha az olasz meg a belga együtt van, akkor bunkó parasztok, ha egyedül, akkor meg azért tűrhetőek.

A könyvtárba is sokat jártam mostanság, lefénymásoltam az összes könyvet vagy könyvrészletet, ami a kutatásomhoz kellhet, a könyveket, amiket Tojonakából hoztam, párral jól el is késtem. Aztán tegnap életemben először a CJLC könyvtárából is kölcsönöztem, mégpedig N1-es gyakorlókönyveket, muszáj lesz rákapcsoljak a tanulásra, tegnap például hallott szövegértést gyakoroltam, nem tűnt túl vészesnek. Megint a szókincs lesz a mumus :/

Nézzük tovább, mi történt még e hosszú idő alatt! Mostanában elég sokat éjjeleztem, amikor nincs másnap órám, akkor akár 1-2-ig is fenn vagyok, dolgozom (vagy húzom az időt a semmivel :D), aztán reggel később kelek. A repótommal is elég jól haladtam, kábé hat oldal már megvan (legalább 10-et kell írni), Szanóval is átnézzük, meg Haradával is, de a héten most be akarom fejezni az egészet. Remélem, sikerülni fog, jó lenne túl lenni már rajta, az otthoni szakdogát is el kéne kezdenem lassan…

Az augusztusi Mondóban lesz egy cikkem az itteni magyar szakról, ezért ehhez, hogy minél több infót összegyűjtsek, csináltam egy netes kérdőívet, aminek a linkjét megosztottam a magyar szak FB-csoportjában. Elég sokan kitöltötték, bár jó lett volna, ha még többen kitöltik, de így is jó. Még Leventével szeretnék egy „mini-interjút” készíteni, aztán szépen összerakom a cikket, bár ma láttam, hogy elvileg vasárnapra kész kéne legyen, de ez a jelenlegi helyzetben és a jelenlegi teendőim mellett képtelenség lesz 😀

Jelentkeztek Motoharáék, a host familym! Meg is lepődtem! Megírtam a Magyarországról szóló bemutató cikket a tojonakai iroda vagy mi hírlevelébe, azt elküldtem nekik, aztán tegnap jött egy levél, hogy vasárnap takojakipartit tartanak, ott lesznek más cserediákjaik is, és menjek én is, ha szeretnék. Na mondom, micsoda ritka alkalom! 😀 Mindenesetre megyek.

A csomagokról nem tudom, írtam-e már (több darabban írom ezt a bejegyzést, amikor időm engedi), a lényeg az, hogy két csomagom úton van, az egyik elvileg most érkezik meg, itt meg várakozik még két csomag, hogy elinduljon, aztán most a héten megrendeltem a listámról az utolsó nagyobb adag könyvet, hogy tudjak variálni a csomagokkal, több remélhetőleg nem lesz, pontosabban egy nagy csomag még tervezve van, de utána már nem rendelek nagyobb adag mangákat, könyveket, max. egy-két dolgot veszek. Remélem, minden rendben haza fog érni.

Jövő héten kengakurjokóra megyünk, Sirakava-gó az úti cél, J, M, U programosok, mindenki jön, meglátjuk, milyen lesz. Állítólag nagyon szép hely, de télen lenne érdemesebb menni. Sebaj. Aztán Bogiékkal beszéltük, hogy össze kéne futni, meg elvileg lesz a magyar szakosokkal is egy kirándulás Arasijamára, ezek a jövő utáni héten esedékesek. Én még Kiotóba és a Toei Stúdióba akartam volna menni júniusban, de ilyen csalóka idő mellett nemigen tud az ember tervezni.

A kopogásról mindenképp kell írnom! Valami furcsa kopogást lehet hallani a fölső szintről, nálam is, és a környező szobákban is. Ritmikus kopogás, a hangból igazából arra kell gondoljunk, hogy a fölöttünk lévő lánynál férfi vendég van, if you know what i mean. A lényeg a lényeg, a kopogás mindig éjfélkor vagy éjjel kezdődött, amikor már azért többen aludni akartak. Egyszer voltunk is fenn, hát nem derült ki semmi konkrét. Annamarival is többször írtunk FB-n, pl. írtam, hogy na most van a kopogás, ő meghallgatta, honnan jöhet, de nem derült ki. Aztán az kiderült, hogy az ő szomszédja tornázik és csapkodja az ajtót, na de ő a folyosó túloldalán lakik, az a kopogás nem valószínű, hogy idehallatszik. Na a múltkor ismét idegesítő mértéket vett a kopogás, hallom, hogy az indiai srác itt manevrál a folyosón, én is kimentem, panaszkodott, hogy már napok óta nem tud aludni, mert olyan, mintha az agyát ütnék. Mondja, menjünk fel, nézzünk utána. Na, bezártam az ajtót, felmentünk. Egyenként hallgatóztunk az ajtóknál, közben kijött a finn lány is, ő is hallgatózott velünk, végül megtaláltuk, hogy pont a srác feletti szobából jön a kopogás (annál a falnál hallatszott a legjobban). Bekopogtunk, erre egyszer csak abbamaradt a kopogás. De ajtót nem nyitottak. Közben kijött az Attila fölött lakó lány is, meg az egyik thai(?) lány is, szóval szép kis csoport gyűlt össze. Mondjuk, hogy valaki biztos lakik az ominózus szobában, mert odakint a kis cipősszekrényen edények vannak. Bekopogtunk a szomszéd új U-s lányhoz. Kijön, kérdezi, mi a probléma, kérdezzük, ki lakik itt a szomszédban. Azt mondja, senki, az edények is az övéi O.o Vagyis senki nem lakik abban a szobában, ahonnan a kopogás jött, és abbamaradt, amikor bekopogtunk… Ijesztő. Közben egy másik lány továbbra is azt állította, hogy ő lentről hallja a kopogást. Mi viszont állandóan fentről halljuk. Aztán kitárgyaltuk, hogy lehet, hogy a kolesz szelleme az, vagy a másik elmélet az volt, hogy az előző félévig a szobában lakó koreai csajnak, akire rá kellett szólni szintén, olyan hangosan csinálta a pasijával, biztos abortusza volt, és az abortált magzat szelleme kísért 😀 Más elmélet az volt, hogy a falban mukadék és csótányok élnek, és azok partiznak 😀 Egy következő elmélet meg az volt, hogy a koleszvezető bácsi biztos felszedte az egyik öreg takarítónénit, és love hotelt rendeztek be az elhagyatott szobában 😀 Szóval a kopogás kérdése továbbra sem oldódott meg, és néha-néha most is lehet hallani a kopogást…

Közben újabb napok teltek el anélkül, hogy befejeztem volna ezt a bejegyzést, de mivel már nem tudom napokra bontani, így hát marad ez a monstre poszt 😀 Szóval még mindig van, amit mondjak az elmúlt időkről, folytatom is. Ugyebár Oszakának már a nagy részét bejártam, egy hely volt még hátra, az öböl / kikötő mente, ahol is a híres akvárium található, illetve a környéket is meg szerettem volna nézni. Gondoltam, akkor toborozok embereket, elvégre itt nem az van, hogy sok dolgot kell egy nap alatt megnézni (ilyenkor szeretek egyedül menni, hogy ne kelljen máshoz igazodni, mert az időveszteség). Szóval szóltam a magyaroknak meg a tutoréknak is. Végül az lett, hogy Attilával ketten mentünk 😀 Laci dolgozott, Annamari leckét írt/fordított(?), Erikának véletlenül elfelejtettem szólni, és előző este későn már nem volt pofám szólni, a tuturom szintén leckét írt, és még pár magyar szakos jelezte, hogy szintén nem ér rá… Szóval Attilával mentünk, először bementünk az akváriumba, ez tényleg nagyon szép, érdekes halak vannak, és jó nagy, tehát sok időt el lehet tölteni, de a végére azért már megunja az ember. De nagyon érdekes volt, volt delfinetetés meg minden egyéb érdekesség, az utolsó teremben meg lehetett rájákat meg pici cápát simogatni 😀 Ezután felültünk az óriáskerékre, ami itt van, hát szépnek szép a kilátás, de azért a HEP5-os óriáskerék (amin Katával voltam, ld, egyik novemberi bejegyzést) kilátása jobb. Itt volt egy eset, bementünk kajálni az akvárium környékén lévő „Marketplace” elnevezésű plázaszerűségbe, és ott kajáltunk. Nagyon sokan voltak (olyasmi volt a kajáldás rész, mint az ilyen auchanos kajáldák), nem nagyon volt hely, ahová leüljünk, végül aztán találtunk egy két asztalból, kétszer két székből összetolt négyes helyet, ahonnan épp akkor keltek fel. Na, leültünk, én az egyik asztalt a két székkel arrébb toltam, hogy újabb két fő le tudjon ülni külön asztalhoz. Amíg ott voltunk, és várakoztunk a kajánkra, nem ült mellénk senki. Kaptunk ilyen kis csipogót, ami jelez, ha elkészült a kajánk, amikor az jelzett, akkor ott hagytuk a táskáinkat, és elmentünk a kajáért. Mikor megyünk vissza, látjuk, hogy a mellettünk lévő kétfős asztalhoz leült egy apuka a lányával. Mondtam is Attilának, na vajon mit fog szólni, amikor meglátja, hogy kik ülnek mellettük! Leültünk, ettünk, beszélgettünk. Két perc sem telt el, hogy jobbra tőlünk (az apuka a lányával balra ült tőlünk) kábé 3-4 asztallal arrébb másik két fő épp befejezte az ebédet, és indultak. Na több se kellett az apukának, egyből felpattant, át a másik asztalhoz, gyerek is ment. Mondom, hát igen, azért mégse jó dolog két magas, ronda, büdös, kulturálatlan „déli barbár” mellett enni, ugye? Na mindegy, utána két fiatal leült mellénk, őket nem zavarta, hogy gaidzsinok vagyunk. Volt amúgy ilyen eset buszon is, én a kettes helyek belső részére szeretek ülni, hogy az egyes helyekre az idősek tudjanak ülni. Na, én beülök a kettes belsejére, szépen lassan töltődnek a kettes helyek egy-egy fővel. Amikor már nincs üres hely, elkezdenek ugye az idegenek mellé is leülni, de általában szigorúan a japánok mellé. Gyakran inkább állnak, mintsem hogy mellém üljenek (azért nem hiszem, hogy épp annyira ijesztő vagy ronda volnék, csak hát európai). Na a múltkor egy fiatal csaj leült mellém, na gondoltam, ez nem „rásszistá” a nyugatiakkal szemben. A következő megállónál felszabadult egy egyes hely – hű de gyorsan átült oda! (Büdös sem vagyok tudtommal amúgy, nem is adok magamból furcsa hangokat se, teljesen kulturáltan utazom – még mielőtt valaki azt hinné, hogy esetleg ilyesféle dolgok miatt menekülnek az emberek 😀 ) Szóval azért a gaidzsinok elfogadásán még azért dolgozni kell itt… Na visszatérve az öböl mentére, megnéztük Japán legalacsonyabb hegyét is, a  Tempozant, nem tudom amúgy, miért nevezik hegynek, hisz alig több mint 4 méter, és nem is természetes képződmény, hanem az Edo-kor vége felé, a Tempo-korban, amikor az öbölben a jobb hajózhatóság érdekében a hajók útvonalánál túrtak ki földeket, azt halmozták ide fel, és elnevezték Tempo-hegynek 😀 Aztán a Cosmosquare elnevezésű helyen is voltunk, elég kihalt volt ez a környék, sétáltunk itt egyet, meg volt valami pláza vagy ilyen kongresszusi központ-féleség, ott körbenéztünk, épp valamilyen cosplayes event volt. Ja és utaztunk a New Trammel. Ez a térség amúgy engem nagyon a tokiói Odaibára emlékeztet, vannak ugye szórakoztató komplexumok, kajáldák, aztán ilyen rendezvényhelyszín meg automatizált vonat 😀

Na a következő „napirendi pont” 😀 Annamarinak elromlott a számítógépe, én ajánlottam neki, hogy adja be a Jodobasiba javításra, ahogy én a földhöz csapott fényképezővel tettem, mivel ugye ingyen felmérik, hogy mennyiért javítanák meg, aztán el lehet dönteni, kérjük-e vagy sem. Hogy előbb meglegyen, hétfő délután gondolta, hogy beviszi, csak este nem akart egyedül menni, így elkísértem. Na, megyünk a buszhoz, megjön a busz, kinyílik az ajtó. Egy idősebb nő áll fel az ülésről, és mint a gumi, úgy hajladozik ide-oda, majd összeesik. Közben hallom, hogy a buszvezető már hívja a mentőt, a nő meg elindul lefelé a buszról. Természetesen ahogy lépett volna le, elesett, beromlott a busz alá, beverte a fejét. Odasiettünk, próbáltuk felsegíteni többen is, de ő közben mind azt mondta, hogy „dame, dame” („nem szabad”), meg hogy „daidzsóbu” („jól vagyok”), de közben a beszédje is fura volt. Na valahogy felállítottuk, de ő mind indult volna el, közben meg a táskája a nyakára volt csavarodva. Megpróbáltuk leszedni róla, de továbbra is tiltakozott, aztán megint visszacsavarta a nyakára. Közben a buszsofőr is leszállt, ő is próbálta megállítani a nőt, mert az mind indult el, közben mondta a mentőnek, hogy az Oszakai Egyetem minói kampuszára jöjjenek. Na, sikerült meggyőzni a nőt, hogy üljön le a padra. Valahogy elsegítettük odáig, de továbbra is mind akart elindulni, mint aki nincs eszénél. Közben megjött a mi buszunk (mert ez egy olyan busz volt, ami Szencsútól jött az egyetemig, és utána garázsmenetként távozik) is, leszállt a buszvezető, hogy mi a probléma, meg hogy akar-e valaki felszállni a buszra. Hát mi felszálltunk, mert ugye már nem volt mit tenni, de a busz ablakából láttuk, hogy a nő megint elindult, a buszsofőr meg a környéken álldogálók futottak utána és kapták el, hogy ne essen el. Mintha gumiból lett volna a teste, úgy hajladozott ide-oda, és vágta volna földhöz magát. Nem epilepszia volt, az biztos, még azon is tanakodtunk, hogy nem részeg-e vagy drogos, de hát nem úgy nézett ki, egy normális, idősebb (50-60-as) nő volt… Aztán amikor a busz leért Jamanokucsiig, már jött is szembe velünk a mentő. A buszon aztán egy bácsi szintén majdnem rám romlott, na mondom, itt mindenki elájul ezen a napon? Umedában aztán különösebb dolog nem történt, Annamari beadta a gépet, egy Jamada nevű pasas nagyon készséges volt, segített, nagyon rendes volt, ő volt amúgy akkor is ott, amikor én vittem a fényképezőt, japán VISA-kártyát is megpróbált csináltatni egy esetleges részletre történő vásárláshoz, de ezt elutasították (mivel rjúgakuszei). Aztán hazajöttünk, végül a héten kiderült, hogy nem is tudják megjavítani a gépet. Az elájulós nő pedig a következő bejegyzésben is fel fog tűnni! 😉

És a kis jegyzetem alapján úgy tűnik, elérkeztem a hosszú poszt utolsó témájához, a bográcsozáshoz. Levente szólt (vagy FB-event készült róla?), hogy bográcsozást szervez a magyar szakosoknak, és mi is menjünk. Szombaton volt az esemény, én ekkor mentem volna a bunrakuelőadásra, amit – a kabukihoz és a Takarazuka Revühöz hasonlóan – ingyen biztosított számukra az egyetem, pontosabban a Monbusó. De hát a bunrakunál jobbnak tartottam a magyaros bográcsozást, így bár előzetesen jelentkeztem a bunkrakura, végül nem oda mentem. A magyarok közül Peti kivételével mind mentünk, tehát Annamari, Erika, Laci, Attila és én. A legnagyobb szakadó esőben indultunk el – bár az időjárás dzsakuut, vagyis gyenge esőt mondott, ez minden volt, csak nem gyenge eső. Én rövidnadrágban, pólóban és a könnyen átázó cipőmben – na mondom, ha egész nap ilyen idő lesz, hogy át fogok én ázni! Na, megérkeztünk, előtte bementünk a Kajanóban lévő AEON-ba (azt írtam, hogy voltam hajat vágatni? Ugyanott, és találtam német import savanyú uborkát! Tök rég ettem már savanyú uborkát, jólesett), vettünk néhány üdítőt meg ilyesmit, aztán haladtunk tovább a megadott hely felé (mert ez nem Leventééknél volt, kellett helyet keresni, ahol lehet tüzet rakni). Elbizonytalanodtunk, hogy jó helyen járunk-e, már ott tartottunk, hogy – mivel nem volt meg senkinek sem Levente telefonszáma – felhívjuk Bogit, mert azt mondta, lehet, hogy ők is jönnek, és egyúttal elkérjük tőle Levente számát 😀 Aztán végül a lányok telefonján volt net, és megnéztük a térképet, végül kiderült, hogy kábé 10 méterre voltunk Leventééktől, csak épp nem látszódtak 😀 Továbbra is esett az eső. Levente volt ott, a felesége, Marcsi, Mari tanárnő (a neve magyarnak tűnhet, de ő japán!), és egy mongol cserediák, aki kb. 10 éve ugyanúgy J-programos volt (hogy ő kinek volt kije, azt nem tudom, de volt vele egy kislány, valószínűleg az ő lánya). Japán szakosok még senki. Aztán szépen lassan megérkezett egy csapat elsős és egy fő másodikos, Annamari meg írt Nináéknak, hogy jönnek-e, először úgy volt, hogy nem jönnek, de végül mégis eljöttek. A nap közepére kisütött a nap, elállt az eső, nagyon jó idő lett, közben még többen érkeztek, elég sokan lettünk. Együtt elvégeztük a munkát, pucoltunk, vagdostunk, Levente tüzet rakott, a lányok csipetkét csipkedtek, aztán elkészült végül a gulyás… hmmm, nagyon finom lett! És mivel Leventéék maguk sütik otthon a kenyeret, finom, magyaros jellegű kenyeret ettünk mellé, isteni volt! Aztán beszélgettük mindenféléről, jól elvoltunk, egész késő délutánig tartott az összejövetel. Estefelé aztán elbúcsúztunk (a szúnyogok jó sok helyen megcsíptek, ilyen fekete, fehér pöttyös szúnyogok voltak arrafelé, és sokáig viszketett a csípésük), megint útba ejtettük az AEON-t, hogy kaját vegyünk, aztán sikeresen elszalasztottunk egy buszt (a lámpánál állt már a belső sávban, így hát nem tudtunk felszállni). Így zárult ez a nap, jó volt nagyon, remélem, lesznek még ilyen közös programok! Aztán amúgy a bunraku elmulasztása miatt megkaptam a lecseszést is (Laci is volt, hogy nem ment el a programra, amire előzetesen feliratkozott, őt viszont nem cseszték le), ki volt írva a nevem a faliújságra, hogy menjek fel az egyik tanárnőhöz. Kérdezte, hogy miért nem mentem, azt mondtam, hogy elfelejtettem. Mondta, hogy mivel ezt a Monbusó fizeti, ha elpazaroljuk a jegyeket, akkor jövőre nem fognak kapni, ezért a jövőben vigyázzak erre (nem is lesz több ilyen a jövőben már). Szóval azért nem volt olyan nagy lecseszés, de azért na.

Ennyi elég lesz is, borzasztó hosszú lett ez a bejegyzés, de mindjárt jön egy rövidebb is a következő három napról. Addig is jó sok kép, a kirándulásról, bográcsozásról:

AZ ÖBÖL MENTE

galéria

BOGRÁCSOZÁS A MAGYAR SZAKOSOKKAL

galéria

Egy hozzászólás

  • Noémi

    Nem értem ezt az olaszt, Benito Amilcare Andrea Mussolini is olasz volt, olvasson utána a saját országának tötrénelmének, és aztán szövegeljen…. -.-

Hozzászólás a(z) Noémi bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás