[298-304. NAP] Kaitenzusi magyar szakosokkal és magyarokkal. Szilvásgombóc-főzés Leventénél. A nagy elázás. Névnap, cipővásárlás. Dinnye! Az utolsó előtti tanítási hét, az utolsó órák.

Az utolsó előtti tanítási hét is eseménydús volt, lássuk csak, mi is történt!

A Gion macurit követőn pénteken tutorozás volt, más különös nem történt. Pénteken és szombaton délelőtt is a jövő heti kandzsitesztekre készültem. Szombaton este aztán kaitenzusiba mentünk négyen magyarok, és ketten magyar szakosok. Az Onoharában lévő egyik kaitenzusit választottuk, csak azzal nem számoltunk, hogy fél hé körül szombaton mások is ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, és mások is szusizni akarnak majd. Így hát mikor odaértünk, közölték, hogy ha asztalhoz szeretnénk ülni, akkor kábé két órát kell várakoznunk, ha pulthoz, akkor negyed órát. A pultot választottuk. Végül 5-10 perc alatt bent is voltunk, igaz, két csoportra oszlottunk, viszont pont egymás mellé kaptunk helyet, szóval jól jártunk. A szusik futószalagon érkeztek, innen vehettük le, amit akartunk, mindegyik tányér 100 jen + áfa volt, de voltak olyan tányérok is, amelyekre rá volt írva, hogy az 200 jen. Ha valami olyat szerettünk volna, ami épp nem volt a futószalagon, akkor az asztalunk fölött lévő érintőképernyős panelen kiválaszthattunk, mit szeretnénk, és az pár percen belül egy felső futószalagon, egy kis kocsin érkezett pont elénk. Az üres tányérokat egy kis lyukba kellett dobni (az asztalon), a gép számolta, hány tányért dobtunk le, ez alapján számoltak el a végén, és öt tányéronként egy kis játék jelent meg a képernyőn, és ha szerencsénk volt, valami kis apró játék gurult ki az asztal fölött lévő kis szerkezetből. Nekem nem volt szerencsém 😀 Nagyon finomak voltak a kaják, mondtuk is, hogy ide majd még vissza kell jönni 🙂 Hazafelé visszasétáltunk Onoharától. Ja, a szusizás közben szó volt mindenféle halfajtákról, arról, hogy hogyan mondjuk japánul, meg Petőfi Reszket a bokor, mert c. verséről is 😀

Másnap aztán Leventéhez mentünk, ugyanis szilvásgombóc-főzést szervezett a magyar szakosoknak, amelyre mi is hivatalosak voltunk. Petit kivéve mind mentünk, és kiegészültünk Annamari japán barátjával, aki Magyarországon tanult, és jól tud magyarul. Mielőtt indultunk volna, „égszakadás és hirtelen széllökések” riasztást adtak ki, így hát mindenki hozta az ernyőjét… hiába, mivel olyan nagy zuhé lett, hogy percek alatt szétáztunk. Én az esőnek egyáltalán nem ellenálló cipőmben mentem, persze pár perc alatt kis tó keletkezett a cipő belsejében… és ugyebár Leventéék olyan 45 percre laknak tőlünk, szóval még jócskán kellett elázva is gyalogolni. Mire megérkeztünk, kiderült az ég, szép idő lett, mi meg beállítottunk csuromvizesen. De a magyar szakosok is eláztak. Amúgy ezúttal kifejezetten sokan voltunk, múlt héten, amikor csak másodikosokat hívott Levente, hárman voltak, a másodikosok most is csak egy személlyel képviseltették magukat, de nagyon sok elsős és sok harmadikos is volt. Jól eldiskuráltunk mindenféléről, bemutatkoztunk az elsősöknek, persze ők még nem tudnak olyan jól magyarul. Aztán elkészült a gombóc is, finom lett. Közülünk először Annamariék és Erika ment haza, aztán a japánok közül Nináék is elindultak, végül hatan maradtunk, ekkor vettük elő a süteményt a hűtőből, amit Maszaki hozott 😀 Egy kávézóban dolgozik, és este zárás után kapnak a maradékból. Sütőtökből készült sütit ettünk, finom volt! Aztán panaszkodtunk a koliról, magyaráztuk, ki hol lakik, és hol milyen idegesítő zajok vannak. Este 11 körül indultunk haza, egy órát gyalogoltunk, persze a vizes cipőben…

Másnap reggel aztán szétszedtem a cipőmet, hogy kiszárítsam. Kiszedtem a belső betétet, látom, hogy belülről a cipő talpa valahogy furcsa. Hozzáértem, picit megnyomtam, hát a cipő alján láttam viszont az ujjamat. Kiderült, hogy annyit jártam ebben a cipőben, hogy a talpa egészen elvásott, és papírvékony lett pár helyen, így ott is csak úgy áramlott befelé a víz 😀 Na kész, gondoltam, ezzel nem lehet elindulni Koreába, muszáj vegyek egy cipőt. Ki is néztem a neten, hogy a Jodobasi emeletén van egy ABC Mart (az ABC itt nem a vegyesbolt, hanem a cipőbolt :D), ahol árulnak vízhatlan cipőket. Így hát névnapom alkalmából 21-én leruccantam Umedába, és vettem egy cipőt. 10 000 jen volt, ez igencsak megviselt, mivel kissé felborult a költségvetésem :/ Ami érdekes volt, kinéztem, hogy az európai 42-es méret Japánban hányasnak számít, és miután felpróbáltam és megvettem a cipőt, akkor látom, hogy a dobozán rajta van az európai méret is: 41-es. A biztonság kedvéért ezért felpróbáltam az egy számmal nagyobb japán méretet is, persze az nagy volt. Összevissza van a számozás 😀 Ami egyeseknek nagyon tetszhet, engem viszont kifejezetten idegesít, hogy a cipőboltokban is királyként bánnak a vásárlóval, ami azt jelenti, hogy nem veheted le magadnak a méreted, hanem kell szólj az alkalmazottnak, ő kikeresi, odaviszi hozzád, feladja a lábadra és még a cipőfűzőt is beköti… aztán vár, hogy mit szólsz hozzá. Hát engem ez csak frusztrál, hadd kössem már be én a cipőt, és hadd próbálgassam én magamnak, ahogyan jónak tartom, ameddig jónak tartom, ne várakozzon nekem ott 😀 Na mindegy, most van cipőm, ami nem ázik át. A másik két átázós cipőt, ami melyek annyi problémát okoztak, miután hazamentem, ki is vágtam a szemétbe, borzalmasan tönkrementek. A cipővásárlás után gondoltam, meglepem magam névnapomra, így hát vettem a Hansin depátóban az olcsó-finom szusisnál egy nagy adag maguro szusit (tonhal), visszatérve Minóba pedig a szaitoi szűpában egy szelet dinnyét. Nagyon drága a dinnye! Egy kábé egy kilós szelet kb. 300 jen, vagyis kb. 600 forint O.o De finom, én meg sajnos a névnapom óta olyan lettem a dinnyével, mint valami drogos, mindennap muszáj vegyek 😀 Csak ne lenne olyan drága, így mindig bűntudatom van, amikor megveszek egy szelettel 😀 Hétfőn amúgy azért tudtam ide-oda járkálni, mert Japánban ünnepnap volt, „a tenger napja”.

Kedden aztán megkezdődött az utolsó előtti tanítási hét. Volt egy DR, amin véglegesítettük a repótomat, már csak Haradára vártam, hátha ő talál még valami javítanivaló. Aztán volt egy csoportfényképezés ugyanaznap. Szerdán megérkezett az ösztöndíj, volt tutorozás, és megírtuk a két kandzsis dolgozatot, így véget értek kandzsis óráim is. Visszakaptuk a júreies fogalmazásainkat, egész jól sikerült, aztán a Dzsuon c. film amerikai feldolgozását néztük meg. A térképes-töris órán pedig leadtuk a repótóinkat, majd egy Kuroszava-filmet néztünk meg, amire egyáltalán nem emlékszem, mivel végigaludtam 😀 Csütörtökön az utolsó előtti Jamamoto-óra is megvolt, majd pedig Ószakinál egy borzasztóan gagyi hallottszövegértés-tesztet írtunk. Közben a hét azzal telt, hogy tervezgettem, pontosítgattam a koreai utam tervét, melynek hamarosan ki is alakult a végleges változata. Jöjjenek a galériák!

Kaitenzusi

Szilvásgombóc-főzés