[317. NAP] Korea-kaland – 4. rész. Egy karnyújtásnyira Észak-Koreától: kirándulás a demilitarizált övezetbe! A panmindzsoni híres tárgyalótermek, szigorú szabályok, katonák, izgalom… Műholdfelvételekkel illusztrálva! Plusz a Nemzeti Múzeum. Az eddigi legizgalmasabb kirándulás, az eddigi legérdekesebb képgaléria!

A koreai kirándulásom negyedik napján beteljesült az egyik régi vágyam, az egyik olyan úti tervem, amiről régóta ábrándoztam: eljutottam a két Korea határára, a demilitarizált övezetbe! Nagyon izgalmas és érdekfeszítő kirándulás volt, sok mindent megtudtam a két Korea viszonyáról, konfliktusokról és erről az igazán különleges helyről.

A demilitarizált övezetbe, jellegénél fogva, csak szervezett, csoportos túra keretén belül lehet eljutni. Annyira azonban nem veszélyes vagy a turisták előtt zárt hely, naponta számos busz, több száz turista keresi fel a DMZ-t. Én is egy ilyen csoportos túrán vettem részt, még március környékén foglaltam le a helyemet augusztus 6-ára a Seoul City Tour utazási irodánál a neten. Az angol nyelvű túrát választottam, bár lehet, hogy a japánnal jobban jártam volna, mivel az egyik túravezető angolja nagyon nehezen érthető volt. De ne szaladjunk ennyire előre! Tehát lefoglaltam a helyet, kifizettem a neten a túra árát. A DZM + Panmindzson túrát választottam. Ugyanis többféle túra áll az érdeklődők rendelkezésére, ki-ki kiválaszthatja, mi érdekli őt a legjobban. Engem minden érdekelt, így a leghosszabb (és sajnos legdrágább :/) túrára fizettem be. Délelőtt a demilitarizált övezet nevezetességeit (pl. Imdzsingak park, az északiak által ásott 3. számú alagút, Toraszan kilátó, Toraszan állomás stb.) néztem meg, délután pedig a JSA-be (Joint Security Area) mentünk be, ez tulajdonképpen Panmindzson, az demilitarizált övezeten belüli legbelsőbb rész, ahol a híres-neves kék tárgyalótermek és a kvázi államhatár (mivel békeszerződést nem kötött a két ország, csak tűzszünetet, valódi államhatárról nem beszélhetünk) látható. Én nem tudtam, hogy ez két külön túracsoportot jelent, azt hittem, hogy akikkel reggel elindulunk, mind a teljes túrát csinálják végig, de tévedtem.

Amikor regisztráltam az útra, a honlapon kiemelten jelezték, hogy a JSA-ben szigorú öltözködési szabályok vannak, nem szabad pl. szakadt nadrágban, papucsban, szandálban, ujjatlan trikóban, feliratos pólóban stb. menni. Én biztosra akartam menni, így hát Japánból magammal hoztam egy világosbarna nadrágot, a fekete cipőm ugye megfelelő volt, és egy fehér inget. Mondván, ebbe nem köthetnek bele (nem is kötöttek). Az irodától azt az infót kaptam e-mailben, hogy reggel 7:35-kor szednek fel a szállásom, a Seoul Hostel Center előtt. Azt hittem, hogy a nagy busz fog ide jönni. 7:15 körül a biztonság kedvéért már lent voltam az épület előtt, pár perc múlva jött is egy bácsika, kérdezte, hogy „diemcsi? diemcsi?”, vagyis hogy a DMZ-túrára várok-e. Mondom, igen, elkísért egy kisbuszba (ilyen három-négy személyes), beültetett, majd várakoztam egy kicsit, aztán elindultunk. Nagyon durván vezetnek a koreaiak! Úristen, száguldozott a bácsi, váltogatta a sávokat, dudáltak… amúgy a buszvezetők is hasonlók. Nem hiába írta egy oldal, hogy amikor a gyalogos-átkelőhelyen zöldre vált a lámpa, várjunk 3-4 másodpercet, és csak utána induljunk el, mert a koreaiaknak szokása áthajtani a piroson. És tényleg! A koreaiak is, átvált a lámpa, várnak… várnak… várnak… és indulnak! 😀 Na de vissza a bácsihoz. A Namszangol Hanok Village környékén állt meg következőnek a bácsi, még valakit föl kellett szedni. Okostelefonnal (természetesen Samsung) és GPS-szel felszerelve kereste a különböző hoteleket, közben írogatott valakinek, hogy hova is menjen, aztán telefonált is. Na itt kérem legalább 20 percet vártam, amíg a bácsi odakint keresgélt, végül nem találtunk senkit, így ismét padlógázzal nekiindultunk, és fölszedtünk egy szőke, fiatal, európai srácot egy helyen az út mentén. Rövid ujjú pólóban, rövidnadrágban! O.o Na mondom, így biztos nem engedik útnak, ez ellentmond az öltözködési szabályoknak. Kíváncsi leszek… – gondoltam. Hamarosan megérkeztünk a Lotte Hotel elé, ahol már várt ránk egy nagy busz, tele utasokkal, amerikaiak, indiaiak, arabok, kínaiak, mindenféle náció ott volt. Mögöttem pedig németül beszélgettek, néha angolra váltva. És a legtöbben hasonlóképpen lazán voltak öltözve, és a túravezető nem szólt semmit… eléggé meglepődtem, én, a félelegánsan kiöltözött utas 😀 Később tudtam meg, hogy a DMZ-túra után hármunkat, akik a teljes napos túrára jelentkeztünk, kiraknak az Imdzsingak parknál, ott kapunk ebédet, a busz pedig a többi utassal visszamegy Szöulba… mert hogy ők csak a DMZ-túrára jelentkeztek. Aztán jön majd a következő busz, akik Szöulból érkeznek csak a JSA-túrára, megnézik az Imdzsingak parkot, ott mi is felszállunk hozzájuk, és együtt megyünk a JSA-be. Hát jó.

Tehát reggel az utaskísérő hölgy leellenőrizte az adatainkat, voltak, akik még akkor fizettek, aztán elindultunk. Angie-nek hívta magát a hölgy, hogy könnyebben megjegyezzük, mint a koreai nevét. Sajnos az angolja nagyon furcsa volt, igencsak koncentrálni kellett, hogy a különös kiejtésből és a helytelen mondatokból ki lehessen hámozni a lényeget. De amit megértettem, az érdekes volt. Az autópályán haladva egyszer csak mondta, hogy ha most balra nézünk, a folyó túlpartján már Észak-Koreát látjuk. És igen, a part e felőli oldalán szögesdrótos kerítés, őrbódék, mivel a folyó a határ egy szakaszon. Mondta a hölgy, hogy néha találnak holttesteket a folyóban, amelyeket északról hoz le a folyó…

Az első utunk az Imdzsingak Parkba vezetett, ahol igazából csak a vécére mehettünk el, meg volt kb. 5-10 percünk, számunkra ez nem is volt olyan érdekes (bár amikor ebéd után maradt még idő, azért találtam itt jó dolgokat). A koreaiaknak viszont ez az utolsó megálló, innen tovább nem mehetnek, még a DMZ-nek a JSA-n kívüli részeire sem. Így innen tudnak átpillantani Északra (amennyire innen látni lehet), illetve van itt egy emlékmű a szétszakított családoknak, ahol imádkozni lehet, egy a háború alatt itt maradt mozdony, egyéb emlékművek. Ezeket ebéd után néztem meg, képek is vannak róla. Reggel viszont én is csak gyorsan a mosdóba rohantam el, majd indultunk is tovább, a „3-as számú beszivárgási alagúthoz”. Ehhez már be kellett lépjünk a DMZ-be. Átkeltünk a folyón át vezető hídon, melyen nagyon sok csapda, akadály volt elhelyezve, a híd túlsó partján pedig őrbódé állt, itt feljött egy katona a buszra, és megnézte mindenki útlevelét, és ellenőrizte, stimmel-e a képünk. Majd tovább mehettünk, immár a DMZ belsejébe.

Az északiak a fegyverszünetet követően több alagutat is ástak a DMZ alatt, hogy ezeken keresztül támadhassák meg a délieket. Az alagutak többsége Szöult vette célba. Ezek közül a 3-as számú nagy turistalátványosság jelenleg. Az alagút előtt viszont még megnéztünk egy minikiállítást a DMZ-ről egy másik épületben, majd pedig a „DMZ Theater”-ben egy rövid kis „dokumentumfilm”-nek hazudott valamit, ami igazából egy hatásvadász, amerikai stílusú, ízléstelen rövid izé volt, sokkal kulturáltabban is meg lehetett volna ezt oldani. Az alagútban aztán nem lehetett fényképezni, mindent le kellett adni, vagy a buszban hagyni. Nem is volt baj, mert annyira nem fényképezni való az alagút, egy egyszerű alagút, a végén egy betonfallal, rajta kis ablakkal. Ugyebár az a lényeg, ha tudjuk, hogy pontosan mi is ez, és úgy nézzük meg, na akkor már van jelentősége ennek a kis egyszerű alagútnak. Fejvédő sisakokat kellett felvegyünk, mert nagyon alacsony az alagút belmagassága, én számtalanszor oda is koccoltam a sisakot a „plafonhoz” 😀 Nagyon sokan voltunk amúgy, csak úgy jött a tömeg felfelé és lefelé is… mert hogy ugye egy lejtős járaton kellett leereszkedni, majd fel, föntről pedig mindenhol csöpögött a víz. Látható volt az alagút falain a fekete festés is – mikor a déliek felfedezték az alagutakat, az északiak azt hazudták, hogy ezek valójában nem beszivárgásra használt alagutak, hanem szénbányák, ahonnan már kitermelték a szenet, és már nem használják. Hogy hihetőbb legyen a sztori, a falakat bemázolták feketére 😀 Azonban a környező hegységekben egyáltalán nem található szén 😀

Az alagút után következő állomásunk a Toraszan kilátó volt, a DMZ-ben ez az egyik magas pont, ahonnan át lehet látni Északra. Előre közölték velünk, hogy a kilátónál egy a földre festett sárga vonalon belülről nem szabad fényképezni, mert azt már látják az északiak (és?). Fizetős távcsövek is voltak, a sárga vonal pedig természetesen olyan messze volt, hogy onnan nemigen lehetett fényképezni. Megpróbáltam, nem volt az igazi. Aztán látom, hogy többen is teljesen természetesen kattintgatnak, nem hogy a sárga vonalon belülről, hanem egészen konkrétan a távcsövek mellől. Hát ha nekik szabad, akkor nekem is – gondoltam, és én is csináltam titokban pár képet 😀 A kilátó mellett volt egy kis szuvenírbolt, mindenféle érdekes és mindenféle giccses/ízléstelen dolgokkal. Én vettem egy DMZ-s csokit, itthon Japánban ettem meg, nem volt túl finom 😀 De lehetett kapni északi italokat, pólókat és mindenféle egyéb gagyiságot is. A kilátó után a Toraszan állomásra mentünk: ez az utolsó vasútállomás délen a „határ” előtt (pontosabban ahogy ezt az állomáson lévő szlogen írja: „Nem az utolsó állomás Délen, hanem az első állomás Észak felé!”). A 2000-es években építették, összekötvén a két Korea közti vasútvonalat, hogy majd egyszer a Puszanból induló vasútvonal bekapcsolódhasson a Transz-eurázsiai vasútvonalra. Természetesen vonatok nem járnak Északra, csupán napi párszor jár egy „DMZ-vonat” Szöulból a Toraszanig. Viszont az állomáson le lehet fényképezkedni egy „Phenjan felé” táblával, a túravezetőnk mindenkiről csinált is egy képet, ahogy integetünk, mintha Phenjanba tartanánk 😀 Az állomás megtekintését követően aztán visszatértünk a DMZ-ből Imdzsingakba, ahol Angie elkísért engem és két másik túrázót az imdzsingaki koreai étterembe, és közölte, hogy itt várjunk, majd jön a másik túravezető, és elmondja, melyik buszra kell szállnunk, és mikor. Ő pedig visszament a buszra, a busz visszaindult Szöulba.

A másik két kirándulótársam, akikkel együtt kajáltunk, két hongkongi srác volt, közülük az egyik Németországban él, és szerintem valószínűleg félvér volt, mert magas volt, és „a szeme sem állt jól” 😀 Aztán hozzánk csatlakozott egy új-zélandi lány is, aki egy másik turistacsoportból érkezett. A kaja nagyon finom volt!! Van fénykép is róla. Kajálás közben megérkezett a következő túravezető hölgy, leellenőrizte az útleveleinket, és felírta egy kis cetlire, milyen rendszámú buszt keressünk, hányra legyünk ott, és a buszon hányas helyre üljön (itt már komolyabban vették a dolgokat). Mivel még volt legalább egy óra az indulásig, ki-ki ment a dolgára, körülnézni. Én ekkor néztem meg a korábban már említett dolgokat, az emlékhelyeket, mindről lesz fénykép is. Majd amikor kellett, megérkeztem a buszhoz, felszálltam, és vártam az indulást.

A túravezető hölgy üdvözölt minket (neki már jobb volt az angolja), majd közölte a tudnivalókat. Na itt már volt szabály az öltözködést illetően, de leginkább a cipő volt a fontos, simán mehettek pólóban is az emberek. Aztán elmondta, hogy a DMZ-be érést követően tilos fényképezni, a buszból sem, mivel volt már olyan eset, hogy visszafordították a csoportját, mert egy lány a táskájába rejtett fényképezővel fotókat készített. És hogy vették észre? Úgy, hogy a DMZ-ben mindenhol van kamera, és a kamera kiszúrta a busz ablakán keresztül, amint a lány a táskájába rejtett géppel fotóz! Kemény! Aztán azt is elmondta a hölgy, hogy egy esetleges rendkívüli helyzetre tekintettel bármikor lemondhatják az utat, visszafordíthatják a buszt útközben, ha ilyesmi bekövetkezne, legyünk megértőek. Megtudtuk, hogy a buszunkkal csak a Camp Bonifasig mehetünk, itt az ENSZ saját buszaira kell átszállnunk, az visz minket majd a panmindzsoni tárgyalótermekig, a JSA-hez. (Miért az ENSZ buszai? Mivel a békét Észak-Koreával nem Dél-Korea, hanem az ENSZ kötötte, ugyanis a déliek mellett az USA és az ENSZ is közösen harcolt a koreai háborúban, és jelenleg is közösen tartják fenn a békét, a katonák közt is vannak déliek, amerikaiak és ENSZ-katonák.) Aztán a JSA-ről tudtunk meg mindenféléket. Volt egy érdekes kis sztori is, mondta a túravezetőnk, hogy volt egyszer, hogy egy hölgy nagyon kicsípve, kiöltözve érkezett a túrára. Kérdezte tőle, miért jött így. Erre ő azt felelte, azért, mert megbeszélték a barátjával, hogy ő délről vesz rész a túrán, a barátja pedig északon, és majd a kis kék bódéban találkoznak, és csinálnak közös fotót. Persze ez lehetetlen. Képtelenség, hogy egyszerre legyenek ott északi és déli turisták. Amikor hozzánk hasonlóan, délről jönnek turisták, az északiak nincsenek ott, a kék épületbe dél felől megyünk be, az északi bejáratot belülről egy déli katona őrzi. Amikor északról jönnek turisták, ugyanez fordítva történik.

Eljutottunk a Camp Bonifasig, ez egy katonai tábor, mely Bonifas parancsnokról kapta a nevét, ő volt az egyik amerikai katona, aki meghalt a híres baltás gyilkosságban (Ax Murder Incident, erről később). Itt leszálltunk a buszról, bementünk egy épületbe, ahol a túravezetőnk pár dia segítségével elmagyarázta a fontosabb tudnivalókat a JSA-ről. Mikor ezzel végeztünk, megérkeztek az ENSZ-buszok (azért kettő, mert egy japán csoport előttünk ment) és az amerikai katonák. Felszálltunk a buszra, felszállt az amerikai katona is, napszemüvegben, katonai egyenruhában. Ő végig szemben állt velünk, és figyelte, nem fotózik-e valaki. Ezzel a busszal jutottunk el a Freedom House-ig, a déli oldal fogadóépületéhez (mikor ez megépült, erre válaszul épült északon a Panmungak, az északi fogadóépület, a nagy betonmonstrum a kék bódék mögött). Itt párosával sorba kellett állnunk, így mentünk fel egy lépcsőn, és jutottunk ki a Freedom House teraszára, ahonnan kilátás nyílt a kék bódékra és a Panmungakra. A kísérőhölgy nagyon feszült volt, figyelmeztetett, hogy a teraszon két sorban kell állnunk, tilos mutogatni, integetni, kiabálni, oldalra fordulni, lényegében bármit csinálni. Fényképezni is tilos volt addig, amíg engedélyt nem adtak rá. Az amerikai katona közben velünk szemben figyelt minket. A kék bódék mellett koreai katonák álltak napszemüvegben, thekvondós támadóállásban (ez állítólag azért kell, hogy a barátkozás látszatát is elkerüljék az északiakkal). A túlsó oldalon, a Panmungak ajtaja előtt egy északi katona állt, ő se napszemüveget nem viselt, se nem támadóállásban állt. Sajnos amikor én mentem, aznap csak egy északi katonát láttunk, de egy kedves japán ismerősöm pár héttel később ment, akkor többen is voltak ott, mivel épp északról is érkezett egy turistacsoport, alul megosztom az ő képét is. A túravezetőnk elmagyarázott mindenfélét, majd bemehettünk a kék tárgyalóterembe. Kettes sorban, fegyelmezetten. Odabent megint magyarázott a hölgy, majd volt kb. két percünk, hogy fényképet készítsünk a tárgyalóasztalról, a bent álló két déli katonáról (mozdulatlanul álltak támadóállásban – sokan azt hitték róluk, viaszbabák, mondta is a kísérőhölgy, hogy „neeem, ők élő emberek!” 😀 – sajnos az egyetlen képen, ami rólam készült odabent,  épp behunytam a szemem ><„). Figyelmeztettek, hogy bentről lehet kifelé fényképezni, de csak az északi irányba, délre szigorúan tilos! Bentről közelről megnézhettük azt a betonsávot, amely a határt jelzi – ezt a később kifejtendő baltás gyilkosság után jelölték ki ennyire egyértelműen. Rövid idő múlva már szólt is a hölgy, hogy indulnunk kell, sokan még mindig fényképezgettek, erélyesen rájuk kellett szólni, nem akármilyen helyen vannak, itt időre kell menni. Visszaálltunk a teraszra, megint rövid magyarázat következett, majd lehetett fényképezni. De szigorúan csak előrefelé, oldalra nem, és nem szabadott mocorogni, mutogatni. Egy valaki elkezdett valamit mutogatni, a túravezető nagyon ideges lesz, kiabált, hogy „NE MUTOGASSON! TEGYE LE A KEZÉT!”. Aztán volt egy valaki, aki oldalra kezdett fényképezni, őt az amerikai katona szúrta ki, és figyelmeztette, hogy hagyja abba ezt a tevékenységet. De nem hagyta, így a katona megint szólt, majd odament hozzá, és kitöröltette a képet. Ami fura volt, hogy amikor beszélt a túravezető, az északi katona bement a Panmungakba, de amikor jött a fotózás ideje, újra előjött, hogy jó képeket tudjunk csinálni XD Aztán mondta a hölgy, hogy most mindenki egyszerre hátat fordíthat, és szelfizhet, de megint tilos mocorogni, mutogatni… hát ebből hamarosan nagy zavarodás lett, a kettes sor szétesett, újra jött egy sor kiabálás („TARTSÁK A SORT! NE MOZGOLÓDJANAK!”), majd indulnunk kellett.

Visszaszálltunk az ENSZ-buszba, és útnak indultunk. Tettünk egy kört a Freedom House előtti téren, ahol a múltban történt egy incidens: egy északra érkezett szovjet turistacsoport tolmácsa, hogy átszökjön a Szovjetunióból nyugatra, délnek iramodott, átrohant ezen a téren, az északiak követték, lövöldözésbe torkollott az eset.

Az amerikai katona ismét elöl állt, továbbra sem szabadott fotózni. Megálltunk útközben a baltás gyilkosság emlékhelyénél, a nyárfa tönkjénél. Ez az ún. „Axe Murder Incident” a JSA-ben történt incidensek közül az egyik leghíresebb. A JSA-ben régebben az északiaknak volt őrhelyük déli területen is, ide a „Bridge of  No Return”-ön (erről később) keresztül jutottak be. Erre az őrbódéra nem láttak rá a déliek egy nyárfa miatt. Ki akarták vágni, de az északiak nem akarták először hagyni, így másnap erősítéssel érkeztek a déliek (a déliek alatt itt amerikaiakat, ENSZ-eseket is értek). Amikor hozzáláttak a fa kivágásához, gyülekezni kezdtek az északi katonák, és mivel a déliek nem hagytak fel a favágással, az északiak rájuk támadtak, és a favágáshoz használt baltával brutálisan meggyilkoltak két amerikai tisztet. Ebből hatalmas bonyodalom lett, röviden annyit, hogy végül sikerült kivágni a fát, de innentől kezdve megszűnt a déli oldalon lévő északi őrhely, a Bridge of No Returnt már nem használhatták, ezért felhúztak 72 óra alatt egy új hidat, hogy bejussanak az északi őrhelyekre, ez a 72 Hours Bridge. Ekkor jelölték ki pontosan a határvonalat is a betonsávval. Az incidensről bőséges információ áll rendelkezésre az angol Wikipédián, alul linkelem majd az oldalt.

Az emlékhely után az előtt említett Bridge of No Returnt is megnéztük, itt zajlottak a háború után fogolycserék, a nevét onnan kapta, hogy a déliek foglyai közül sokan nem akartak hazatérni, így elvitték őket a hídhoz, és közölték velük, hogy itt eldönthetik, visszatérnek-e északra, vagy délen maradnak. Bárhogy dönthetnek, de ha egyszer döntöttek, akkor soha többé nem térhetnek vissza.

Innen visszaindultunk a Camp Bonifasig. Útközben megtekinthettük (sajnos le nem fényképezhettük) a JSA-n belül lévő két város. A déliek városa a „Freedom Village”, itt valóban élnek emberek, olyanok, akiknek a háború előtt itt volt földjük, és nem akartak elköltözni. Csak az ő leszármazottaik lakhatnak itt, beköltözni nem lehetséges. Bár Freedom Village-nek hívják, koránt sem szabadok az emberek. Minden este sötétedésre otthon kell lenniük, a házaikban, ahol a katonák ellenőrzik minden este a létszámot. Ha a földjeiket művelik, fegyveres katonák állnak őrt mellettünk. Egy óvoda és egy általános iskola van a faluban, de középiskolás korukban a gyerekek el kell hagyják a falut anyjukkal, az apjuk viszont ott kell maradjon (ha jól emlékszem). Ide húztak fel a déliek egy magas zászlórudat, mire válaszul az északiak az ellentétes oldalon egy még magasabbat húztak fel, ez a világ legmagasabb zászlaja (de nem a legnagyobb, mert a legnagyobb zászló Azerbajdzsánban, Bakuban van, a Nemzeti zászló téren!). És hogy mi van az északi oldalon? A Propaganda falu, egy lakatlan falu sok épülettel. Mindennap érkeznek ide munkások, hogy rendbe rakják az épületeket, de nem lakik itt senki, estére hazamennek. Sokáig hangszórókból Kim Ir Szent és Kim Dzsongilt istenítő propagandát sugároztak Dél irányába, de az utóbbi időkben ezt abbahagyták. A túravezetőnk szerint állítólag a déliek válaszul K-Popot sugároztak Észak felé 😀

Az úton aztán felszállt a fényképész bácsi, akiről még nem meséltem. Csinált rólunk egy csoportképet a Freedom House előtt „vidö-ámerikászolcser” (az amerikai katonával), meg egyet a kék bódéban „vidö-koreászolcser”, a koreai katonával 😀 Ez meg lehetett venni jó drágán, de mivel egy kis pamfletbe fűzte bele a két képet, melyben információk voltak a DMZ-vel kapcsolatosan angolul és japánul, meg képek is, így megvettem. Ja, elfelejtettem mondani, visszatértünk még a Camp Bonifashoz is, ahol bemehettünk a szuvenírboltba, itt vettem angolul egy Panmunjon c. könyvet, mely leír minden fontosat a DMZ-ről, meg egy észak-koreai bankjegyet. De volt minden egyéb giccs is 😀

Így ért véget a DMZ-s túrám. Nagyon érdekes volt, egy valóban különleges, a világon egyedülálló helyre juthattam el. És megerősödött az a vágyam, hogy eljussak Észak-Koreába is körülnézni 😀 Meg persze az a vágyam is, hogy végre lássam ezt az ördögi rezsimet összeomlani, és lássam, amint a két Korea egyesül 🙂

Hazatérve a Lotte Hotelnél tettek ki minket, ekkor már zuhogott az eső (szerencsére a DMZ-ben végig viszonylag jó idő volt, csak egy kicsit párás, ködös volt), metróval elmentem a Nemzeti Múzeumig, ami aznap estig nyitva volt. Itt végignéztem a kiállításokat, ez is érdekes (meg ingyenes, mint a múzeumok többsége Szöulban) volt, de a háborús emlékmmúzeumhoz hasonlóan túl sok minden volt, elfáradtam 😀 Erről mást nemigen tudok mondani, tessék megnézni a képeket!

Mielőtt a mindenki által valószínűleg nagyon várt galéria linkjét közölném, megadnék néhány további linket, ahol a téma iránt érdeklődök további érdekességeket olvashatnak, képeket találhatnak:

• Az angol Wikipédia cikke az Ax Murder Incidentről, részletes, alapos
• Illetve a Bridge of No Returnről is alapos
• Ez egy maláj vagy mjanmari oldal, de nem is a szöveg a lényeg, sok képet lehet látni a DMZ-ről és a JSA-ről, olyanokat, amelyeket tilos lett volna lefotózni, így ezekről nekem nincs képem, de úgy tűnik, valaki bevállalósabb volt

Most pedig jöjjenek az én képeim!