[318. NAP] Korea-kaland – 5. rész. A szuvoni erőd és a Korean Folk Village. Harcművészeti, népzenei és lovasbemutató. Buszozás Japánban és Koreában. Furcsa emberek a metrón. Képgaléria!

A demilitarizált övezeti kirándulás után az 5. napon ismét eltávolodtam Szöultól – ezúttal metróval Szuvonig mentem, ahol a Csongdzso király (a sorozatbéli Iszan) által építtetett szuvoni erődöt (Hveszong erőd) néztem meg, majd pedig elbuszoztam a Korean Folk Village-be, ahol korabeli koreai épületeket és érdekes bemutatókat láttam.

Reggel korán indultam, elég borús, párás idő volt. Szuvonba legegyszerűbben az 1-es metróval lehet eljutni, ami egyben gyorsvasút is, legalábbis a Korail (vasúttársaság) üzemelteti, és pl. Szuvonban a vasútállomásra fut be… Szöul környékén úgy tűnik, még kevésbé lehet megkülönböztetni a metrókat és a vonatokat, mint Japánban 😀 Körülbelül egy óra volt az út, majd Szuvon állomástól egy jó fél órát gyalogoltam az erőd bejáratáig. Pontosabban egy konkrét bejárata nincs, mert a fennmaradt épületek egy félkörívben helyezkednek el a város közepén, de több helyen lehet belépőt venni, és végigsétálni a félkörön. Az erődöt Csongdzso király, A korona hercege Iszanja építtette, ide akarta áthelyezni a fővárost, hogy közelebb legyen az apja sírjához. Megvettem a jegyet az egyik bejáratnál (előtte láttam egy kis mókust a város közepén az utcán szaladgálni – vajon hogy került oda?), úgy gondoltam, csak az erődre lesz időm/kedvem, a királyi palotára nem, így csak az erődbe vettem jegyet (később megbántam). Elkezdtem végigsétálni az erődön, öreg bácsik sétáltak, mások futottak mellettem… reggel volt, nyomott, esőre álló idő, nem volt sok kedvem sétálni. De azért szépen, becsületesen végigjártam a kört 😀 Erről ennyit, tessék megnézni a képeket, szép volt, a világörökség része, de többet nem tudok elmondani róla. Aztán amikor végeztem az erőddel, láttam a térképen, hogy van Csongdzso királynak egy szobra, azt keresgéltem. Erre meglátott egy öregasszony, odajött, és elkezdte azt mondogatni, hogy „henggung, henggung!”, és mutogatott… mondom, „no, no”…, de nem értett a szóból, mutogatott, hogy jöjjek már, mutatott előre, és csak mondta, hogy „henggung, henggung”… Vajon mit akarthat? – gondoltam, és hogy lerázzam, elindultam az általa mutatott irányba. Aztán megfordultam, mert tudtam, hogy nem oda akarok menni 😀 Egy másik utcán elindultam az erőd mellett… aztán ahogy nézem a kis prospektust, akkor látom, hogy a királyi palotát hívják Henggungnak! Azt próbálta mutogatni, gondolván, hogy egy külföldi, aki az erődről ereszkedik le, csakis a királyi palotát keresheti, hogy oda akarok menni! 😀 Végül akaratlanul is oda lyukadtam ki, és milyen jól tettem, mivel ki volt írva, hogy kb. fél órán belül tradicionális harcművészeti bemutató kezdődik. Vettem egy jegyet, hogy addig megnézzem a palotát, körbe is jártam. Előtte megpróbáltam angolul megkérdezni, hogy hol lesz a bemutató, odakint, vagy a kapun belül, de nem akarták nagyon megérteni, mit akarok. Kint volt végül. Ja, előtte még lefényképezkedtem az őrökkel is 😀

A harcművészeti bemutató nagyon izgalmas volt, tetszett, ügyesek voltak a srácok. Felfedeztem a fényképezőmön a „gyors mozgásokat” lefényképező funkciót, így sikerült jó képeket csinálni, tessék megnézni a galériát. Azt hiszem, videóztam is, a videókat majd később egy nagy, közös videóposztban teszem közzé. A bemutató lejárt, én pedig elindultam a Szuvon állomás irányába, hogy onnan elbuszozzak a Korean Folk Village-ig. Közben nézegettem a buszmegállókat, mert láttam egy azonos számú buszt elmenni a közelben. A buszmegállók, természetesen, csak koreaiul voltak kitáblázva, minden csak koreaiul volt… Közben, ahogy haladtam az úton, elmentem egy piacszerűség előtt, az öregasszonyok itt is a földre, a járdára telepedve árulták a káposztáikat… komolyan, mindenhol ez van Koreában, akárhová mentem, az öreg nénik az út közepére leterítenek egy rongyot, kiülnek, és pletykálkodás közben próbálják eladni a káposztát meg a zöldségeiket XD Na, egyszer csak találtam egy buszmegállót, ahol ki volt írva a buszom száma, és mivel ennek a végállomása a Korean Folk Village, nem is kellett izgulnom, hogy hol szállok le. Azt még szerintem nem írtam le, hogy hogy megy a buszra szállás Koreában. Japánban ugyebár, ha több busz is megáll egy adott megállóban, akkor ha áll valaki a megállóban, minden érkező busz szépen lelassít, beáll a buszöbölbe, megáll, a sofőr kinyitja az ajtót, ha senki nem indul meg az ajtó felé, akkor a kinti hangszórón keresztül a vezető megkérdezi, hogy XY irányba nem akar-e felszállni az illető, ha az rázza a fejét, akkor becsukja az ajtót, és indulunk tovább. Na Koreában ez nem így van. Vagy húsz busznak is ugyanaz volt a megállója, ahol én akartam felszállni. Látják, hogy állnak utasok a megállóban, de nem állnak meg, egy picit lelassítanak, és a sofőr haladás közben(!) kinyitja az első ajtót, az ajtó tetejére szerelt kis táblácska ilyenkor láthatóvá válik, ezen a busz száma szerepel, tehát nemcsak az első kijelzőn, hanem ezen a pici táblán is leolvasható a busz száma. Ha ilyenkor senki nem integet(!) a megállóban, akkor a sofőr becsukja az ajtót, és száguld tovább (a lassítás tényleg csak jelképes). Vagyis eszeveszettül kell figyelnie az embernek a busz számát, és ha jó távol meglátja, akkor már lóbálni lehetőleg mind a két kezét, hogy a sofőr megálljon 😀 Aztán ugyebár Japánban a hátsó ajtón szállunk fel, és az elsőn le, leszálláskor fizetve. Itt az első ajtón szállunk fel, és előre kell fizetni a viteldíjat. Nem tudtam, mennyi a viteldíj, mint kiderült, 1500 von mindenhová. Hát én mutattam a sofőrnek a 10 000 vonost, rázta a fejét, hogy azt már nem. (Nem volt apróm egyáltalán.) Találtam egy 5000-est, az már megfelelő volt. A papírpénzt (meg az aprót is) bedobja az ember egy kis műanyag dobozféleségbe egy nyíláson (ezt a sofőr időnként üríti, mégpedig úgy, hogy a doboz alját csapóajtószerűen ki tudja nyitni), a sofőr pedig egy gagyi, fémszerkezetből visszaad. Ebben a szerkezetben hengeresen egymásra vannak rakva 100-as és 500-as érmék, és egy gombnyomással tud a sofőr leereszteni egy érmét. Na én bedobtam az 5000 jenest, és ekkor még nem tudva a viteldíjat (1500), vártam a visszajárót. A sofőr meg csak nyomta a gombot, nyomta, nyomta, az érmék potyogtak, alig fértek a kis kiadónyílásba… Tudniillik nem volt 500-asa. Így visszakaptam 35 darab 100-ast. Három részletben kellett felmarkoljak a kiadónyílásból a pénzt, és ahogy befejezte a gombnyomást a sofőr, már nyomta is a gázt, így alig tudtam hátrakóvályogni az ülésre 😀 Ilyen Japánban nem fordulhat elő, csak akkor indul el a sofőr, ha mindenki leült vagy kapaszkodik. Leszálláskor pedig ki is van írva, meg be is mondják, hogy amíg nem állt meg a busz, senki ne kelljen fel a helyéről. Koreában ez is máshogy van, leszállásjelzés után egyből állnak fel a nénik, és bukdácsolnak az ajtóhoz, csakúgy, mint Magyarországon 😀

Az érdekes buszút elég sokáig tartott, kicsit szunyókáltam, és megérkeztem a Korean Folk Village-hez. Egy ez nagy témapark, Csoszon-korabeli épületekkel, kajáldákkal, üzletekkel, kézműves és egyéb foglalkozásokkal, bemutatókkal. Ja meg ha az ember vesz egy külön jegyet, akkor egy külön kapun bemehet egy giccses, ronda vidámparkba, ami teljesen elüt a park fő témájától. Különös ez az ambivalencia, na mindegy. Én csak a skanzen-jellegű részbe mentem be, és itt sétálgattam, megnéztem az épületeket (amúgy A palota ékkövét itt is forgatták), és a különböző bemutatók idejére a helyszínükre mentem. Láttam népi mutatványos, népzenei produkciót, aztán egy fantasztikus lovasbemutatót, majd egy hagyományos esküvőt is eljátszottak (ez utóbbi inkább uncsi volt, mert hogy nem értettem semmit :D). Ezekről mind lesz képsorozat, meg később majd videó is, érdemes megnézni!

Miután lejárt az utolsó bemutató is, épp elértem az ingyenes shuttle buszt, ami Szuvon állomásra vitt. Itt metróra/vonatra szálltam, és hazamentem. Egy érdekes dolog történt még, a metróra felszállt az egyik állomáson egy öreg fószer, egy kosárban mindenféle kozmetikumnak tűnő dobozzal, megállt a metró közepén, és fennhangon elkezdte nyomni a reklámszöveget, hogy miért jó az ő terméke, és hogy vegyünk belőle… és ment végig a metrón, és minden kocsiban előadta ugyanezt, bár senki nem vett tőle, mindenki bele volt merülve az okostelefonjába… Egy másik napon (már nem emlékszem, melyiken, azért írom ide) pedig egy vak szájharmonikás bácsi vonult végig a metró közepén, ugyanazt a dallamot fújva, kéregetve. Na ilyen Japánban nincs! 😀

Jöjjenek a képek!