[330. NAP] A nagy okinavai út – 2. rész. Strandolás, városnézés Nahában. A suri vár. Naplemente a tengerparton. Képgaléria!

A második napon elkezdtem felfedezni Okinavát… el voltam ragadtatva a tenger szépségétől, pedig ez még csak a kezdet volt! 🙂

Éjjel furcsán aludtam, egy kanapéféleségnek a nagy párnáit raktuk a földre, azon aludtam, néha kicsit szétcsúszott, meg kicsit helyezkednem kellett, hogy ne érjen a légkondi szele, de azért jól kipihentem magam. Reggel aztán először is a Nisihara Kirakira Beachre mentem, mégpedig úgy, hogy Imre ment edzeni, engem meg kitett a partnál – előző este mondtam, hogy szeretnék menni strandolni. Aztán később ő is csatlakozott. Ez egy pici strand volt, nem is voltak olyan sokan, de nagyon kellemes volt a víz (valahogy arra számítottam, hogy itt is hideg lesz a víz, mint pl. az Adriai-tengernél vagy a Balatonnál, ehelyett nagyon kellemesen langyos volt), tiszta is volt, jó érzés volt. Aztán innen visszamentünk Nakaguszukube, majd Imre elment dolgozni, a felesége pedig ment később Nahába, így én vele tartottam. Ő a suri várnál tett ki, amíg ő elment elintézni, amit kellett; így én aznap következőnek a suri várat (kastélyt) néztem meg… hát tényleg más, mint a többi japán vár, látszik, hogy ez egy másik királyság volt, erős kínai hatásokkal. De gyönyörűszép a vár, meg a kilátás is, nagyon tetszett. Nahában sétálgatva aztán felfedeztem a síszákat (pontosabban Imréék is meséltek róla), ezek a japán sisiknek (oroszlán) az okinavai megfelelői (kicsit kutyákra is hasonlítanak), szinte minden ház előtt van két síszászobor, egy csukott és egy tátott szájú. Megvan, melyik a hím, és melyik a nőstény. A tátott szájú elkapja a bőséget, boldogságot, a csukott szájú pedig nem ereszti el 🙂 A suri vár után a Tamaudun mauzóleumot néztem meg, ide temetkeztek annak idején a rjúkjúi királyok. Amúgy Nakaguszukuban nem volt annyira meleg, talán még kellemesebb is volt az idő, mint Oszakában (fújt a szél), Nahában viszont tikkasztó hőség volt. A Tamaudun után sétálgattam még ide-oda, mert úgy emlékeztem, Majumi (Imre felesége) azt mondta, 5-kor találkozzunk a suri várnál, így gondoltam, még van idő. Tehát elsétáltam a Suri monorailmegállóig (Okinaván nincsen vonat, a Nahát keresztülfutó rövid monorail az egyetlen vasúthoz hasonló „képződmény”), és elmentem a Makisi állomásig, hogy megnézzem a híres Kokuszai-dórit. És amikor leszálltam a monorailről, pont akkor hívott Majumi, hogy végzett. Ajjaj! 😀 Mondtam, hogy én épp a Kokuszai-dórinál vagyok, ő mondta, hogy akkor odajön értem az út túlsó végére. Így hát gyorsan végignéztem a Kokuszai-dórit, és a Kencsómae állomásnál találkoztunk, közben előtte még véletlenül megcsörgettem Imrét (nem őt akartam), meg előbb értem én oda, akkor visszafordultam, vettem egy pár kerámia síszát, közben Majumi már ott volt, visszafordultam, szóval mozgalmas volt a nap :DD

Nahából elindultunk, és felvettük Imrét a munkahelyén (az amerikai bázison dolgozik), vele pedig megpróbáltunk bejutni az amerikai bázisra, hátha az ő belépőkártyájával be tud vinni minket kettőnket is körbevezetni. De nem tudott, úgy tűnik, csak a katonáknak van olyan passzuk, amivel lehet körbevezetni másokat. Sebaj. Majd megnéztünk együtt két strandot a nyugati parton, az egyik közülük a Sunset Beach volt, ahol stílusosan a naplementét vártuk meg… gyönyörű volt! Egy asijut is kipróbáltunk (láb-onszen), aztán beültünk egy kaitenzusiba (aznap mondtam, hogy milyen jó volt, amikor kaitenezni voltunk a magyar szakosokkal, és hogy még mennék még egyszer valamikor), meg is hívtak ráadásul, nagyon finom volt – köszönöm szépen! Így zárult a második okinavai nap.

Sok-sok gyönyörű kép, íme: