[332. NAP] Az okinavai út – 4. rész. Kirándulás Zamami szigetére. Leírhatatlanul gyönyörű táj, óriási lepkék, strand, komp. Az eddigi legszebb képgaléria!

Csütörtökön Zamami szigetére mentem, életemben nem láttam még ennyire szép tájat – fantasztikus!

Hogy is találtam rá erre a szigetre? Magyarországról egy ismerős kért meg, hogy segítsek telefonon lefoglalni ide egy oda-vissza komputat. Én pedig amikor a telefonszámot kerestem és a kompmenetrendet néztem, láttam egy csomó szép képet, és úgy döntöttem, ide nekem is el kell mennem. Viszont én nem foglaltam előre kompot, mert vártam, milyen idő lesz (pl. ha jön egy tájfun, amitől nagyon féltem, hogy pont akkor fog jönni, amikor Okinaván vagyok, akkor fölösleges odamenni), így csak előző héten foglaltam, amikor is már nem volt hely a gyorshajóra, csak a lassú kompra. A lassú alatt azt kell érteni, hogy míg a „Queen Zamami” háromnegyed óra alatt teszi meg az utat, a „Ferry Zamami” két óra alatt. De nem volt baj, mert a kompon olvasgattam, és csodáltam a tájat, a sötétkék tengert.

Busszal mentem be Nakaguszukutól Makisi állomásig, onnan pedig elsétáltam a Tomari kikötőhöz. Megvettem a jegyemet, hatalmas sor volt… miért is nem lehetett előző nap megvenni? Mindegy. Sok volt a külföldi is. Felszálltam a kompra, ez egy nagy hajó, emeletes, meg kocsikat, járműveket is szállít (a gyorshajó nem). Megkezdődött a kétórás út, kezdetben bent ültem (mellettem egy kínai pár ült), és Murakamit olvastam, aztán kinéztem, és láttam, hogy túl szép ahhoz a táj, hogy bent ücsörögjek… így befújtam magam naptejjel, és kimentem a tetőre, ahonnan lehetett nézni a kilátást. Fantasztikusan szép volt, életemben nem láttam ilyen szép helyet… és ez még csak a kezdet volt!

Mielőtt megérkezett volna a hajó Zamamira, tett egy megálló Aka szigeténél… ahogy közeledtünk Akához, a sötétkék tengert egyre inkább felváltotta a világoskék, türkizes, átlátszó tenger… gyönyörű volt! A képeket (és később a videókat is) nagyon ajánlom, talán ez az eddigi legszebb album!

Zamamira érkezvén elindultam a Takacukijama kilátóhoz, Zamami (talán) legmagasabb pontjára, ahonnan csodás látvány tárul elénk, a környező szigetek, a tenger jól belátható. A kis falu nagyon aranyos volt, pici házak, kőfalak, szűk sikátorszerű utcácskák, senki nem volt az utakon… teljesen más hangulat volt, mint bárhol máshol Japánban. Aztán kiértem a „főútra”, nem közlekedett itt se egy darab kocsi se… és felfedeztem, hogy nagyon sok hatalmas nagy lepke van errefelé! Ahogy mentem fel a kilátóhoz (kb. másfél kilométer volt… és nagyon párás, fülledt meleg volt), közben próbáltam levadászni a lepkéket… és a levadászás alatt én lefényképezést értek 🙂 Szerintem sikerült is egy pár egész jó közeli képet csinálni róluk. Felérve a kilátóhoz aztán valóban fenséges látvány tárult elém, ilyent tényleg életemben először láttam. Tessék megnézni az albumot, ennyit tudok csak mondani 🙂 Egy iskoláscsoport is épp ott volt a hegyen, a kísérőjüket (aki szerintem nem tanár, hanem egy báty lehetett) megkértem, hogy fényképezzen le a kilátás előtt.

Aztán leereszkedtem a hegyről, és a kis falun ismét átvágva egy másik útra keveredtem ki, ami szintén felfelé vezetett. A strandra mentem. (12-re érkezett meg a komp, és 16-kor ment vissza, tehát mindenre 4 órám volt. De igazából csak a kilátót meg a strandot akartam megnézni, más érdekes nagyon nincs is ezen a pici szigeten, csak ugye a táj, a tengerpart, a kilátás. Ide pihenni, strandolni jönnek az emberek, nem várost nézni.) Meg is találtam a strandot, Furuzamami Beachnek hívják, elég sokan voltak itt (külföldiek, japánok is). Itt töltöttem el aztán kábé másfél órát, nagyon szép és tiszta volt a víz, teljesen átlátszó volt, csodálatos. Majd fél négy körül összerakodtam, és egy shuttle busszal visszamentem a komphoz (azt hittem, a busz pénzbe kerül, de ingyenes volt! Előtte meg le akartam fényképezkedni a szép tájjal, megkértem egy anyukát, hogy lefényképezne-e, az meg elhessegetett, hogy kérjek meg mást. Gondoltam, ez biztos kínai, nem érti, mit mondok. Aztán utána hallom, hogy japánul beszél a gyerekeivel. Látta, hogy külföldi vagyok, és nem volt hajlandó szóba állni velem. Paraszt!). A kompon foglaltam helyet odabent, de az egész utat fenn töltöttem a tetőn, néztem a tájat, közben pedig olvastam Murakamit is.

Aztán Nahába érve visszabuszoztam Nakaguszukube. Ezen a napon láttam a legszebb tájakat az egész okinavai kirándulás során, érdemes megnézni az albumot!