[334. NAP] A nagy okinavai út – 6. rész. Buszos kirándulás délre és újabb felfedezések Nahában. Nem vagyok amerikai!! Galéria!

A következő napra ismét egy buszos kirándulásra fizettem be, ezúttal a fősziget déli részének nevezetességeit jártam be. Ez csak egy fél napos kirándulás volt, és alul is maradt az előző napival szemben.

Megint korán reggel keltem, és megint busszal mentem be Nahába, a Makisi állomás közelébe, innen, egy hotel elől indult a túra. Ott várakoztam, aztán jött egy fiatal idegenvezető csajszi, kérdeztem, hogy ez-e az a túra, mondta, hogy igen, de először nagyon angolozni akart velem, mondtam, hogy ne tegye, értek japánul, erre röhögött, és utána beszélt tovább japánul, de a túra további részében nemigen mert mondani semmit 😀 Felszálltunk a buszra, ő is bemutatkozott, és mondott dolgokat erről-arról, de az előző napi hölgyhöz képest ő úgy mondta, mintha egy gép beszélne, egy betanult szöveget tagoltan, lassan, meg-megállva mondott, de tényleg, mintha egy gépet meg-megállítanánk minden mondatnál… És akkor ilyeneket mondott, hogy „én nem vagyok túl szép, de kérem, ezt nézzék el nekem, remélem, azért nem lesz gondjuk az idegenvezetéssel”. ???? Mi köze a kinézetének ahhoz, hogy hogyan tartja az idegenvezetést? Na mindegy. Úgy látszik, az okinavai idegenvezetőknek megmondják, hogy énekelniük kell a buszon. Mert hogy a tegnapi után ő is énekelni kezdett. Közölte előre, hogy „neki nincs pacsirtahangja, inkább olyan, mint egy kacsáé” (???), és IGAZA VOLT. Hű de hamis volt! Magas hangok hamisan! Kínzás volt! :DD Na mindegy, nem ez volt a lényeg.

Először a Széfa Utakihoz mentünk, ez egy szent hely, annak idején itt imádkoztak az istenekhez. Eléggé eldugott helyen van délen, igazából egy kis hegyi az ösvény az egész, majd az ösvény végén vannak sziklák, le van írva, hogy melyik sziklánál a szertartás mely részét végezték. A világörökség része amúgy. A természeti környezet mondjuk tényleg szép volt, de nem egy nagy extra dolog. Ezután az Okinava World nevezetű témaparkba mentünk. Mindenhol azt írta, hogy ez egy az okinavai kultúrát központjába állító hely, mindenféle kulturális dolgokkal, van egy nagy cseppkőbarlang is, meg egyéb érdekességek. Nos, ez hatalmas csalódás volt. A cseppkőbarlangon kívül a park összes többi része teljességgel érdektelen. Egy nagy szuvenírbolt az egész. Mondjuk lehet, hogy azoknak, akik nem voltak pl. a Rjúkjú murában, nekik érdekesek lehetnek a hagyományos házak, viszont minden házba pakoltak egy szuvenírboltot is, így számomra az egész olyan volt, hogy „fizess belépőjegyet, hogy aztán bemehessél pénzt költeni”. Komolyan, a cseppkőbarlang volt az egyedüli értékelhető dolog. Odakint aztán lett volna egy kígyó-show, de arra pont nem volt idő. Két fiatal pedig egy nagy kígyót tekert az ember nyaka köré, így lehetett lefényképezkedni jó sok pénzért. Én nem akartam lefényképezkedni, de azt, amint épp mások nyakára teszik a kígyót, megpróbáltam lefényképezni. Cserébe mogorván rám kiáltottak angolul, hogy NÓFOTÓ! Oké. Aztán ott volt valami iskolás csoport is, mellettem beszélték ki a kisgyerekek, hogy „hú, amerikai, mondjuk azt, hogy >>haró<<„. Aztán elegem lett, és megszólaltam japánul, hogy „beszélek japánul, különben meg nem vagyok amerikai, szóval ne mondjátok nekem azt, hogy >>haró<<„. Erre a kisgyerekek: „Úristen, japánul beszél! O_O O_O O_O”. Mint ha valami ritka állatfaj lennék… A kísérőjük megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, Magyarországról, és magyarul beszélek, nem angolul… Úgy örülnék, ha valahogy már kicsi kortól fogva megtanítanák a japánoknak, hogy az, hogy valakinek nem mandulavágású a szeme, nem jelenti egyből azt, hogy az illető amerikai és az illetőnek angol az anyanyelve. Biztos ők sem örülnének, ha Magyarországon mindenki azt mondaná rájuk, hogy kínaiak, és kínaiul kezdenének beszélni velük. Tanítsák meg, hogy „van a világon sokféle nemzet, sokféle nyelv, sokféle kultúra, és úgy, ahogyan a hozzánk hasonló kinézetűek is lehetnek kínaiak, koreaiak, vietnamiak stb., az europidok is lehetnek németek, franciák, magyarok, románok, finnek, akármik”. Okinaván meg főleg csak Amerika létezik nekik, ugyebár az amerikai bázisok miatt.

No, az Okinava World-béli csalódást követően a Himejuri emlékműhöz mentünk, a második világháborúban a hadi kórházba munkára beosztott diákok és tanáraik itt menekültek egy barlangba, és itt haltak meg, ennek állít emléket ez a hely. Ezután pedig Naha felé indult vissza a busz, 13 óra körül értünk vissza Nahába. Nahában még volt időm estig, így elmentem megint a Naminoue Beachre fürödni, majd pedig megnéztem a kínai stílusban épület Fukusúent (kert), ami a múltkor zárva volt. Nagyon hangulatos, szép hely. Majd mivel még mindig volt időm, busszal elmentem a Sikinaenhez, ez is egy kert, a Rjúkjú-királyok kertje volt. Közben eleredt az eső, de el is állt, megúsztam 🙂 Ez a kert is tetszett, tessék megnézni a képeket. Végezetül visszamentem Naha központjába, vettem kaját, és visszabuszoztam Nakaguszukube.

A hatodik nap képei: