[335. NAP] A nagy okinavai út – 7. rész. Az utolsó (teljes) nap Okinaván. Majdnem-szemétszedés, a lerobbanó autó, a közelgő viharfelhő. A nakaguszukui vár. Bőrig ázás. Galéria!

A hetedik, vasárnapi nap volt az utolsó teljes napom Okinaván (hétfőn már csak a reptérre mentem). Erre a napra nem volt már konkrét terv, ennek ellenére érdekesre, izgalmasra sikeredett.

Pontosabban terv volt, csak nem kirándulás – egy szemétszedési akció volt (tisztítsuk meg a tengerpartot) aznap, melyre Majumi és ismerősei, kollégái is terveztek menni. Így hát a terv szerint én is oda mentem… volna. Azt volt ugyanis a helyzet, hogy Imrének mennie kellett dolgozni, így minket Majumi egy kollégája vitt volna a szemétszedés helyszínére. Reggel 9-től délig tartott elvileg a szemétszedés. Nem kezdésre terveztünk menni, a kolléga (akinek a nevét sajnos elfelejtettem) 9 után érkezett, kis Toyota Yarisával (errefelé Toyota Vitz), amiről, mint kiderült, csereautó. Beültünk a kocsiba, és elindultunk… az első lámpánál lefulladt a kocsi. Azt hittük, meg kell tolni, végül nem kellett, elindult, mondta a srác, hogy biztos az aksi a hibás. Felhajtott egy meredek útra, és a meredek út tetején megint lefulladtunk. Megpróbáltuk megtolni, hát a meredek úton ugye képtelenség volt. Így hát tolatva visszakanyarodtunk, és a dombon elindultunk lefelé, közben sikerült újra gyújtást is adni… ami kibírta majdnem egy benzinkútig, de a főút közepén, a benzinkút előtt megint lerobbantunk. Na onnan már tényleg tolni kellett, betoltuk a benzinkútig. A benzinkútnál elkezdték vizsgálni a kocsit, addig mi bent a benzinkút épületében várakoztunk. Mondták, hogy ezzel nem tudnak itt mit kezdeni. Közben ugye telt az idő. A srác felhívta a szerelőt, akinél a kocsija volt, és elmondta, hogy a csereautó tönkrement, itt van a benzinkútnál, mit csináljon. A szerelő mondta, hogy úgy-ahogy kész van már az ő kocsija, elvihetné azt, csak akkor oda kell menni érte a szerelőhöz. Na de mivel? A kolléga srác felhívta a húgát (nővérét?), hogy jöjjön már el értünk a benzinkútra. Ezután tehát vártuk a lányt. Megjött a lány (egyáltalán nem hasonlított a tesójára :D), elvitt minket a szerelőig, a szerelőnél átültünk a srác kocsijába. Innen aztán továbbindultunk, megálltunk egy postánál, majd elértünk a szemétszedés helyére, Ginovan városba (ha jól emlékszem). 11:30-ra érkeztünk meg. Nagy szemeteszacskót lepakolva, sehol senki… visszaültünk az autóba, arrébb mentünk, hátha a part másik szakaszán vannak… sehol nem találtunk senkit. Majumi felhívta egy ismerősét, aki szokott ilyen szemétszedő akciókra járni, hogy megkérdezze, merre vannak. Az azt mondta, ő ez alkalommal nem jött, de felhívja egy másik ismerősét, és értesít. Jó. Az felhívott tehát egy harmadik személyt, majd visszahívta Majumit, és kiderült, hogy nagyon korán végeztek a szemétszedéssel, és már rég hazamentek. Így hát nem szedtünk szemetet 😀

A srác ezután ragaszkodott hozzá, hogy azért cserébe, hogy meghiúsult a szemétszedés, megmutat a környéken érdekességeket. Így elvitt minket valami híres utcához (már nem emlékszem, miről volt nevezetes, azt hiszem, az amerikaiakhoz volt köze), aztán valami kilátóhoz, ahonnan szép a kilátás… viszont közben egy randa szürkésfekete viharfelhő vészesen közeledett felénk, egyszer el is eredt az eső, úgy zuhogott, hogy alig lehetett a kocsi ablakán kilátni. Aztán elállt. Az égen ha balra néztem, ott volt a viharfelhő, szürke volt az ég, jobbról tiszta, kék, derült ég. Lényegében egész nap ezt a viharfelhőt kerülgettük. Felértünk a kilátóhoz, ahogy kinyitotta a srác a kocsiajtót, elkezdett zuhogni az eső. Visszaültünk a kocsiba, várunk egy kicsit. Elcsendesült az eső. Ahogy megint kinyitotta az ajtót, megint zuhogni kezdtük. Mondtuk, hogy biztos valami átok van rajta, először a kocsi, aztán az eső… 😀 Végül nem mentünk a kilátóba, hanem beültünk egy olcsó sokudóba enni. Egész finom volt a kaja, és ráadásul nagy adag. Itt elbeszélgettünk, majd pedig felvittek a nagaguszukui várromhoz (ezt még meg akartam nézni mindenképp, közel is volt), majd a srác hazavitte Majumit. Én mondtam, hogy majd gyalog hazamegyek. A várnál épp macuri (fesztivál) volt, mindenféle előadások lettek volna, csak ugye közeledett a felhő. (Előtte a bejáratnál rossz irányba indultam el, és miután japánul kértem a jegyet, utánam kiabáltak, hogy „ekkküszükjűzü mí”, és integettek, mert ennyit tudtak angolul. Könyörgök, beszéljetek már japánul!) Körbenéztem a várromnál, szép volt a kilátás a tengerre, meg láttam óriási nagy pókokat is, de a felhő vészesen közeledett, így hát hazaindultam. Megkérdeztem, merre visz az út a nakaguszukui faluházához (a legközelebbi buszállomás a szállásomhoz ott volt), és itt belefutottam egy kommunikációs bakiba, egy ilyen úti irányítót kérdeztem meg, és amikor ő japánul visszakérdezett valamit, én csak annyit mondtam, hogy „hai”, ami ugye japánul nem jelent igent, csak azt, hogy értettem, mit mondott ő; erre ő megint visszakérdezett, és így egy picit elbeszéltünk egymás mellett… aztán rájöttem, mit hibáztam 😀 Na a lényeg, elindultam szépen lefelé az úton, és elkezdett esni az eső. Fölém ért a felhő. Nem baj, kinyitottam az ernyőmet. Na de még erősebben esett, már zuhogott, a végén már az utcai csatorna is köpte ki a vizet, nem bírta el, a vízhatlan cipőm beázott, egy kis ideig beálltam egy eresz alá, de az eső csak erősebb lett… Így mire leértem a főútra, bőrig voltam ázva, természetesen ekkor elállt az eső. Bementem egy kombinibe kajáért (elázva), ott pedig egy fogatlan néni kérdezte, honnan jöttem, és azt hittem, nem tudok japánul, mivel mindig vissza kellett kérdeznem, mert ugye egyrészt fogatlan volt, másrészt nem nyitotta ki jól a száját, és elsőre nem értettem, mit mond 😀

Majd hazaértem, és elkezdtem hajszárítóval szárítani a cipőmet, ruhámat. Este aztán hazajött Imre is, tőle már este elbúcsúztam, mert hajnali 4-kor kellett másnap munkába mennie, én meg ugye 6 körül keltem. Megköszöntem, hogy megszállhattam náluk, aztán nyugovóra tértünk.

Az utolsó nap képei, többek közt a nagy szürke felhőről: