[357-365. NAP] Az utolsó hét. Kaitenzusi a magyar szakosokkal. A kollégium elhagyása, nehéz cipekedés Dzsúszóig. Szállás Bogiéknál. Séta a belvárosban, nyanyák és taták. Az ösztöndíj érkezése, meghiúsult mozizás, a rossz takojaki. Hazaút túlterhelt csomagokkal. A Turkish Airlines és az isztambuli átszállás. Hazatérés, kipakolás, visszazökkenés a magyarországi mindennapokba.

Ahogy azt az előző bejegyzésben is írtam, több mint fél éves késéssel ugyan, de befejezem a blogot. És most el is érkeztem az utolsó Japánban töltött hetem, illetve a hazaérkezésem leírásához. Az utolsó emlékek, élmények, galériák a „tovább” gomb után! 🙂 (Aztán nemsokára jönnek a videós posztok is! 😉 )

Az utolsó hétfői napon még a koleszban voltam, aznap pakoltam össze véglegesen, összeraktam a 30 kilós nagy csomagomat (megpróbáltam mindenfélét belezsúfolni, ami csak belefért), aztán abban reménykedve, hogy a kézipoggyászt úgyse mérik le, a maradék könyveket (amelyek már nem fértek be a hazaküldendő csomagokba) bezsúfoltam a hátizsákomba és a laptoptáskámba a laptopom mellé… Utána már Bogiéknál lemértük, a megengedett 8 kiló helyett kb. 15 kiló volt a hátizsákom, és akkor ugye a laptoptáskát még nem is számoltuk 😀 Szóval voltak ezek a táskák, plusz még egy nagy uniqlós papírtasak, amiben a maradék néhány napra még szükséges dolgaimat vittem le. A pakolás után takarítottam is, viszont a 4. szint porszívója olyan irdatlan bűzt árasztott (mind a kettő), hogy használhatatlan volt. Így hát lementem a harmadik szintre, és ott találtam egy vadonatúj porszívót, amivel szépen ki lehetett takarítani (ezt miért az utolsó nap kellett megtudnom? hogy van normális porszívó is?). Szóval rendbe raktam a szobámat, este pedig Attilával és Annamarival lementünk Onoharába, ahol a magyar szakosokkal tartottunk búcsú-kaitenzusizást. Jó sok finom szusit betermeltünk 🙂 Este mikor hazaértünk, még egyszer végigfényképeztem a mocskot a koleszban, hogy ez is meglegyen „emléknek” 😀 Erről is van egy galéria.

Másnap reggel aztán a maradék cuccomat is összepakoltam (fogkefe, laptop stb.), majd egy utolsó kört tettem a kampuszon, megint végigfényképeztem mindent, majd kipakoltam a szobámból, bezártam az ajtómat, és elindultam a sok csomaggal. A kulcsot az iroda postaládába kellett bedobnunk. Pont ekkor mások is ugyanahhoz a buszhoz igyekeztek, mint én, én mondjuk előbb elindultam. Na és most következett életem legdurvább és legfájdalmasabb cipekedése 😀 A kolesztól lehurcolkodni a dombon, egészen a buszmegállóig, a 30 kilós bőröndöt húzva, amelyre rá van tekerve a kabátom és pulóverem (mert ugye meleg volt), aztán a hátamon a kb. 15 kilós, könyvekkel megpakolt hátizsák, az oldalamon a szintén legalább 6-8 kilós laptoptáska, plusz ugye a nagy papírzacskó a maradék cuccokkal, benne egy párnával, ami alig fért, a zacskó fogantyúja meg vágta a kezemet… közben a hátam majd leszakadt 😀 Többször megálltam, de nem értem el vele semmit, mert ugye ugyanúgy a hátamon volt a sok súly… olyan grimaszokat vághattam, amíg cipekedtem, szerencsére nem jött senki szembe 😀 Na leértem rendben, utána látom, hogy mások is sietnek a buszhoz, egy valakinek viszont kitörött a bőröndje kereke, ahogy húzta lefelé, szóval cipelnie kellett a 30 kilós bőröndöt… Na végül ők is elérték a buszt. A sofőr biztos csodálkozott, kellett álljon a busz, mert egyenként kellett felcipeljük a csomagokat a kicsi buszra… csak a csomagjaim elfoglaltak egy ülőhelyet, mellette meg én egyensúlyoztam állva, és vigyáztam, nehogy felboruljanak a cuccok… Így értem el Kitaszenriig, ahol meg a buszmegállótól megint el kellett cipekedni a vasúti peronokig, megint szenvedtem, jajgattam és grimaszoltam XDDD Sikerült felszállni végül a vonatra, és megérkeztem Dzsúszóba. Ott láttam a peronról, hogy Viktor vár az állomás előtt, na de a lépcsőkön nem tudtam lecipekedni, ezért el kellett sétáljak a liftig, hogy azzal lejussak 😀 Na onnantól már nem volt gond, megosztottuk a csomagokat, de amíg ide eljutottam, az egy borzalom volt 😀

Tehát Viktor várt az állomáson, így elcipekedtünk hozzájuk. Mivel ugye 16-án el kellett hagynunk a koleszt, a repülő meg csak 19-én volt, kellett erre a néhány napra szállást szereznem, ezért kérdeztem meg Bogit, nem fogadnának-e be (ismét :D), ezúttal három éjszakára, mert ugye sok csomagom is van, nincs hova menjek 😀 Nagyon rendesek voltak, befogadtak, köszönöm szépen így utólag is 🙂 Szóval felpakolódtunk, a nagy bőröndömet kivittük a teraszra, hogy ne foglaljon sok helyet, délután meg én a városban akartam lófrálni, Bogi meg pont arrafelé ment egy fodrászatba, szóval vele mentem Sinszaibasiig, aztán ő ment a fodrászhoz, én meg mentem finom takojakit enni, meg még benéztem a Ghibli boltba, egy könyvesboltba is (itt nem tudtam ellenállni egy éjszakai oszakai látképeket bemutató kis albumnak – bár ugye már nem volt hely a csomagjaimban). Aztán ahogy jövök ki a boltból, látom, hogy Viktor épp ott megy az utcában, akkor ment dolgozni. Odaadta a kulcsát, hogy ha én hamarabb „haza” akarok menni, amíg Bogi még nincs otthon, akkor be tudjak menni. De én még sétálgattam egy kicsit egészen Nambáig, itt van egy plázaszerűség, ami lényegében fákkal, kertekkel van körbevéve, ezt akartam megnézni, mert korábban olvastam róla, de egy év alatt még sosem láttam. Meg is találtam, és mivel jó idő volt, az egyik emeleten a kültéri kis parkocskában leültem, és olvastam… közigazgatásijog-jegyzetet 😀 Mivel megtudtam, hogy amint hazaérek szombaton, hétfőn máris ZH-t kell írnom 😀 Aztán visszasétáltam Sinszaibasiig, és amikor a metróra ültem volna fel, pont akkor telefonált Bogi, hogy most végzett, na mondom, akkor nem szállok fel a vonatra, az állomásnál találkoztunk. Dzsúszóban aztán kaját akartunk venni, itt mutatta meg Bogi a „nyanyák” és a „taták” elnevezésű bentós boltokat 😀 Ők nevezték el így a két egymással szemben lévő üzletet, mivel az egyikben öreg nénik dolgoztak, azok lettek a „nyanyák”, és hogy meg lehessen különböztetni a két üzletet, a másik lett a „taták”, pedig én egyszer sem láttam tatákat dolgozni ott 😀 A lényeg az, hogy a tatáknál nagyon finom kaja volt! A csirkemáj, a csirkemell, a gyümölcssaláta, a szacumaimo, a renkon, ezek voltak a kedvenceim a választékukból, de minden nagyon finom volt! Bárcsak lett volna egy ilyen üzlet a minói kolesz közelében is…

A szerdai napra konkrétan úgy, ahogy van, nem emlékszem 😀 Szerintem nem csináltam semmi különöset 😀 Arra emlékszem, hogy Bogi merevlemezére pakoltam át valami filmeket (?) meg zenéket, ami nekem a gépemen volt, meg régebbi képeket, videókat nézegettünk, kibeszéltünk károlis témákat meg mindenfélét, de hogy ez melyik nap volt pontosan, arra már nem emlékszem ^^”””

Csütörtökön aztán arra emlékszem, hogy megérkezett az ösztöndíj, és bementem Umedába, hogy azt felvegyem, és hogy megnézzem az előző héten kinézett macskafotó-kiállítást meg az új Ghibli-filmet, az Omoide no Marnie-t. Dzsúszóból gyalog akartam átsétálni Umedába (gyalog még soha nem tettem meg ezt az utat), előtte a Josinojában ettem egy finom karét. Aztán a Dzsúszó és Umeda közti hídon fényképeztem és filmeztem a Hankjú-vonatokat (itt minden Hankjú-vonat elhalad, tehát a Kiotóba, Kóbéba, Takarazukába stb. tartók is). Aztán megérkeztem a Hankjú épülete környékére, először viszont a pénzt akartam kivenni a számlámról. Az egész Umeda állomáson azonban nem találtam egy olyan ATM-et sem, amelyik kezelné (vagy ingyenes lenne) a postabank számláit. Így hát el kellett menjek az Umeda állomás túloldalán lévő postáig, de már arrafelé éreztem, hogy valami gond van a gyomrommal, biztos az ebédre evett karé miatt. Végül eljutottam a postáig, kivettem a pénzt. Mire visszaértem a Hankjú épületébe, már az idő is eltelt, a gyomrom se volt jól, így mentem a macskás fotókiállításra, ahol viszont akkora sor állt, hogy nem vártam meg. Nemsokára kezdődött volna a mozi, de már olyan rosszul éreztem magam, hogy kellett egy mosdót keressek, ami viszont nem volt azon a szinten, ahol én voltam 😀 Mire megtaláltam a mosdót, lekéstem a filmet 😀 Így tehát ugyan az ösztöndíjamat felvettem, minden más betervezett dolog meghiúsult 😀 Na mindegy.

Pénteken aztán eljött a hazautazás ideje. Bogi reggel indult dolgozni, Viktor meg dél körül, én délután kellett kimenjek a reptérre, így hát abban maradtunk, hogy a kulcsot bedobom a postaládájukba. Reggel még a Kindle-lel szórakoztunk, Viktor is rendelt egy újfajta Kindle-t, aztán azon próbáltuk megtalálni mindenféle beállításokat, aztán én ebédre úgy gondoltam, veszek takojakit, mert láttam, hogy a dzsúszói sótengaion van egy takojakis. Le is szaladtam, meg is vettem, de borzasztó rossz volt… Túlságosan tömény, nyers, sületlen… eddig soha nem ettem rossz takojakit, de ez borzasztó volt 😀 Aztán Viktor elment dolgozni, én meg a fennmaradó időben még blogoltam, aztán összepakoltam a sok cuccomat, és elindultam az állomás felé. Megint egy élmény volt ezzel a sok csomaggal vonulni, ráadásul volt rajtam egy póló, egy ing, egy pulóver és egy kabát is, mert ezek nem fértek a táskámba 😀 Dzsúszótól elvonatoztam Umedáig, ott pedig felszálltam egy reptéri buszra (nem vonatoztam, nem érte meg, így bedobtam a csomagokat a busz csomagtartójába, és nem kellett szenvedni vele).

A busz ablakából még egyszer utoljára rápillanthattam Oszaka belvárosára… Egy év alatt sokszor jártam itt, megszoktam ezt a helyet… másrészről viszont vártam, hogy újra otthon legyek… szóval mindenféle érzésekkel indultam el 🙂 Lényegében most először kellett a kanszai reptér egyes terminálját használjam (leszámítva ugye az érkezésünket), mindig a 2-esről indultam, amikor a Peach-csel mentem kirándulni… Beérkezve az egyes terminálra, észrevettem Attilát, odamentem. Ő valamilyen hostelben szállt meg, beszéltünk róla, hogy valahol az állatkert meg Tennódzsi közelében van, és nagyon olcsó. Mondom, nem esetleg Sin-Imamija állomás környékén? Mert ugye ott gyűlnek össze a hajléktalanok, elég koszos és állítólag veszélyes vidék, azt hiszem, Edina (Óitában volt rjúgakuszei) szállt meg ott, amikor Oszakába jött. Na a reptéren mondta, hogy tényleg Sin-Imamija közelében volt a szállása, furcsa egy hely volt 😀 Én csak egyszer kellett ott átszálljak, de annyi elég is volt 😀 Szóval erről beszélgettünk, aztán egyszer csak megjelent a belga meg az olasz (akiket ugye nem kedveltem) meg egy másik adag rjúgakuszei… Kiderült, hogy nem csak mi megyünk ezzel a járattal, Isztambulig sokan utazunk még együtt… Hát nemigen vágytam rá, hogy pont ezzel a két illetővel fussak össze még az utolsó nap is 😛

Elmentem befóliáztatni a nagy bőröndömet, utánam Attila is elment, közben az olaszék elmentek kajálni, addig mi ott voltunk a csomagjaik mellett, de közben már kezdődött a becsekkolás… na mondom, ha nem érnek vissza időben, én biztos nem késem le a repülőt pont miattuk… Szerencsére visszaértek. Beálltunk a sorba, nagyon izgultam, nehogy túl nehéz legyen a csomag, vagy nehogy belekössenek abba, hogy a kézipoggyászom túl nagy (alig fértek benne a könyvek), vagy túl nehéz. Attila kézipoggyásza is könyvekkel volt tele, próbáltuk úgy cipelni a hátunkon a poggyászainkat, hogy ne vevődjön észre, hogy túl nehéz, bár ezt bonyolult volt kivitelezni, mivel alig bírtuk a cuccokat 😀 Végül a nagy bőröndöm 31-32 kiló lett, de ezért nem kértek pénzt, csak kapott egy bilétát, hogy nehéz, vigyázzanak a pakolással. A biztonsági ellenőrzésen ki kellett szedni ugye a laptopot, de ezzel sem volt baj, simán átértünk, ott sem volt baj a mérettel vagy a súllyal. A vámosok kilyukasztották a zairjú kártyánkat, kaptunk egy kilépési pecsétet az útlevelünkbe, és így értünk be a kis üzletsorra. Itt aztán várakoztunk, próbáltam elkölteni a maradék jenemet, így hát vettem egy kis Kit-kat csokit meg egy olyan pléh teásdobozt (benne teával), ami úgy néz ki, mintha egy kimonót viselő lány lenne. Ezzel elhasználtam a maradék aprómat is. Hamarosan kezdődött a beszállás, mi azt hittük, hogy közel van a beszállókapu, de amikor elindultunk, akkor jöttünk rá, hogy innen még egy ilyen kis vonatszerűség visz minket a kapukhoz, és ez eléggé időbe telik… Na itt egy kicsit pánikoltam, hogy elkésünk 😀 De aztán minden rendben volt, még utánunk is érkeztek. A beszállás is rendben ment, itt se szóltak semmit a csomag miatt. A repülőn aztán megtaláltam a helyem, és próbáltam a hátizsákomat felrakni a fejünk fölötti tárolóba, de… nem fért be XD Na mondom, most lesz a probléma… De aztán észrevettem, hogy a középső széksor fölötti tároló egy picivel magasabb… és mivel ott még nem ült nagyon senki, nem is voltak még csomagok, fogtam, és beraktam oda a táskámat, gondoltam, ha majd szólnak, akkor kimagyarázom. De végül az a tároló meg se telt teljesen, minden rendben volt 🙂 A laptoptáskát beraktam az előttem lévő ülés alá, és így kényelmesen el is fértem.

A repülés teljesen rendben volt. Először kicsit olvastam, aztán aludtam. Rosszul aludtam, mindenfélét összeálmodtam, és mikor megébredtem, azt hittem, alig aludtam, közben meg látom a kijelzőn, hogy mindjárt megérkezünk 😀 Szóval teljesen jó volt minden. A Turkish Airlines kajái is nagyon finomat voltak, mondjuk a személyzet kicsit bunkó volt, de sebaj 😀 Nemsokára megérkeztünk Isztambulba. A nehéz csomagokkal újabb cipekedés kezdődött, ezúttal a Budapestre tartó gépig kellett cipekedni, de megnehezítette a dolgunkat az, hogy itt újabb biztonsági ellenőrzés következett. Odafele Frankfurtban nem kellett újra biztonsági ellenőrzésen átesni, itt viszont igen. Teljes testet befedő burkás nők csak úgy simán átmentek a biztonsági ellenőrzésen, na kibe kellett belekötni, hát persze, hogy a szerencsétlen, könyveket cipelő rjúgakuszeibe 😀 Felrakom a csomagjaimat a szalagra, kiveszem a laptopomat, átmegyek a kapun, minden rendben van. Aztán amikor a csomagom átjön az átvilágító izén, azt mondja a pasas, hogy vegyem ki a laptopomat, miközben mutogat a laptoptáskámra, és a kezében van a laptopom. Én nézek rá értetlenül, mondom, hogy hát ott a laptopom. Ő meg csak hajtogatja tovább, hogy nem, nem, vegyem ki a laptopot. Hát mondom, ott van a kezében! Erre teljes erejéből feltépi a cipzárt, és elkezd turkálni a táska egyik fakkjában, ahová én gondosan elrendeztem a könyveket, papírokat, hogy beférjenek. Mondom, esetleg a Kindle-lel lehet a gond, ami az első fakkban van? A pasas természetesen nem tudott jól angolul, de ennyit valahogy megértett. Kiveszi a Kindle-t, kérdezi, ez mi. Mondom, egy e-book olvasó. Csakhogy ott volt az én régi Kindle-em is az új mellett, amit még anno itthonról vittem ki. Azt mondja, akkor az mi. Mondom, az is egy e-book olvasó, csak egy régi. De ott volt a szótárgépem is. Kiveszi a szótárgépet, kérdezi, hogy ez mi. Mondom, it’s a Japanese electronic dictionary. Ugye kis cipzáros tokban volt. Erre furán néz rám, és óvatosan, mintha valami bomba lenne benne, elkezdi elhúzni a cipzárt, közben le nem veszi a szemét rólam. Én meg állok értetlenül, és gondolom, hogy hát ez hülye. Na, óvatosan elhúzza a cipzárt, és látja, hogy ez tényleg nem bomba, hanem egy szótárgép. Azt mondja, once more. Mondom, menjek keresztül a kapun még egyszer? Nem, hanem hogy a táskámat megint átvilágítja. Mondom, nyugodtan, mit érdekel engem. Átvilágította, és akkor már minden rendben volt. Megkaptam a táskámat, külön a két Kindle-t, a laptopot, a szótárgépet, a táskámban a cuccok összeturkálva, közben a másik kezemben a 15 kilós táska, meg az útlevél, az egyéb cuccok, természetesen egy pad vagy asztal, ahol pakolni lehetne, sehol sincs. A földön kellett valahogy visszarendezzem a holmimat, hogy beférjenek, mondom, gondosan el volt rendezve a sok könyv, hogy valahogy elférjenek… Még szerencse, hogy a törökök nem értették, mert azt nem tették volna ki az ablakba, amilyen káromkodásokat kaptak tőlem magyarul utána, pedig én nem vagyok egy káromkodós típus 😀

Na valahogy sikerült összepakolni, és átmenni a Budapestre tartó járat beszállókapujához. Indulás előtt elmentem a mosdóba, itt már kosz volt, nem volt vécépapír… na mondom, ez már nem Japán 😀 A budapesti gép talán még kényelmesebb is volt, mint a nagy gép, itt is kaptunk reggelit, az is finom volt, minden rendben ment. Mivel ez már reggel volt, nézegettem fentről Isztambult meg a felhőket… És nemsokára már az Alföldet, azután meg már az M0-st láthattam… :’)

Leszálltunk, lepakoltam a nehéz csomagokat, és mentünk a „határhoz”… Megnézték az útleveleinket, már magyarul köszöntünk, aztán vártuk a csomagjainkat… Hasonlóan ahhoz, mint amikor Japánba érkeztünk, az én csomagom megint viszonylag hamar meglett, Attiláé megint később jött 😀 Így tehát újra felpakolva a sok cuccal, kiléptünk az ajtón, ahol egy év után ismét viszont láttuk a családunkat 🙂

És akkor innentől már nem Nipponföldi krónika a történet, hanem Hangaríföldi krónika 😀 Hazaértem, jött a nagy kipakolás (megérkezett addigra az összes feladott csomagom, itthon szembesültem vele, mennyi mindent küldtem haza 😀 kiderült például az is, hogy a rizsfőzőt nem fogom tudni használni, fölöslegesen küldtem haza, mert hogy túl nagy és drága transzformátor kéne hozzá… aztán a könyveket is el kellett pakolni stb.), a sok élménybeszámoló, rokonok, szomszédok, ismerősök… Vasárnap pedig a közigazgatásijog-tanulás a hétfői ZH-ra 😀 Ez nem hiányzott… Hétfőn volt a szülinapom, és hétfőn kezdtem meg ismét a sulit, érdekes volt visszazökkenni a magyarországi, „egyetemi hétköznapokba”. Azóta sok minden történt, mint ahogy az látszik is, erre a blogbejegyzésre sem volt időm eddig. Sok elintéznivaló adódott, sok probléma, sok megoldani való dolog, dilemma, de végül minden lejárt, minden jól alakult. A kint töltött egy év mindenképp felejthetetlen élmény marad. Sok szép helyen jártam, sok érdekes emberrel találkoztam, sokat tanultam. Sikerült teljesíteni a három fő célt, amelyet indulás előtt kitűztem magamnak: fejleszteni a nyelvtudásomat, megszerezni az N1-es nyelvvizsgát; megismerni Japán minél több arcát, mélyebben megismeri a kultúrát és megcsinálni a kutatásomat; eljutni minél több érdekes helyre. (Ez nem is csak három, na mindegy :D) Hálás vagyok mindazoknak, akik segítettek az egy év során, illetve azt megelőzően.

Végezetül: mi lesz a blog sorsa? Nos, először is, nemsokára jönnek a régóta ígérgetett videós posztok! Aztán, az eddigi bejegyzések  természetesen megmaradnak, viszont ha lesz időm, újra fogom olvasni őket, ezáltal nosztalgiázok is egy kicsit :D, de a fő cél, hogy a túlságosan összegubancolódott mondatokat kijavítsam 🙂 Ezenkívül a galériákat át fogom rendezni, egy Flickr-oldalra töltöm fel majd az összes képet, és az itteni szükségmegoldásként használt galériákat és „képtároló oldalakat” törölni fogom, a galériák linkjeit a Flickr-oldal linkjeire fogom cserélni. Tervezem továbbá, hogy erre az oldalra fogom feltölteni az elmúlt 4 évben a Mondo Magazinnak írt cikkeimet, valamint japán érdekességekről, a kint meglátogatott érdekes helyekről szeretnék külön posztokban röviden írni. Jövő ilyenkor pedig az eddig végzett kutatásomat felhasználva, egy kibővített kutatási tervvel egy kétéves kutatói ösztöndíjat próbálok megpályázni. Ha sikerülne majd a pályázat, és semmi nem jön közbe, akkor ezzel az ösztöndíjjal 2017 tavaszától ismét Japánban folytathatnék kutatást. Amennyiben ez megvalósul, újraindul a Nipponföldi krónika, amennyiben nem, akkor pedig maradnak az itthonról írt Japánnal kapcsolatos cikkek 🙂

Nos, köszönöm szépen mindenkinek az eddigi megtisztelő figyelmet, olvassátok továbbra is az oldalt, ha pedig bármi kérdésetek van Japánnal kapcsolatban (vagy esetleg japánul szeretnétek tanulni 😉 ), akkor a fenti „Kapcsolat” fülön megtaláltok! 🙂

(Nehogy elmaradjanak, íme az utolsó galériák!)

KAITENZUSI

A KOLESZ, A KAMPUSZ ÉS A MOCSOK

AZ UTOLSÓ NAP A KOLESZBAN + MINAMI

UMEDA ÉS KÖRNYÉKE UTOLJÁRA

HAZAÉRKEZÉS