Mi történt velem az elmúlt két évben? Avagy a blog újraélesztése

Majdnem két év telt el a Nipponföldi krónika befejezése, vagyis Japánból való hazatérésem óta. Ebben a bejegyzésben most megpróbálom összeszedni, mi minden történt velem az elmúlt két évben, mik a jövőbeli terveim, és miért kezdem el újraélesztgetni a blogot 🙂

2014. szeptember 19-én ért véget első, és jelen sorok írásának idején egyetlen japáni tartózkodásom. A „Japán nyelv és kultúra program” segítségével sok mindent tanultam, sok új helyen jártam, sok új embert megismerhettem. Aztán hazajöttem, és vissza kellett zökkenni a magyarországi mindennapokba. Mégpedig elég hirtelen: szombati napon érkeztem meg, vasárnap otthon voltam, hétfőn pedig (születésnapomon) reggeltől estig az egyetemen voltam, a japán szakon és a jogon is, ráadásul reggel 8-tól zéhát írtam közigazgatási jogból, melyre a repülőn próbáltam tanulni… Az őszi félévben rám zúdult tehát a sok teendő, a sok tanulnivaló. Olyan tárgyakkal kellett foglalkoznom, melyek nem túlságosan érdekeltek. A japán szakos óráim nyelvi szintjét túl gyengének találtam, míg a jogon egyre inkább azt vettem észre, hogy olyasmiket tanulok, olyasmivel töltöm az időmet, ami nem érdekel annyira, hogy megérné rá az időt fecsérelni. Ennek ellenére ekkor még úgy véltem, nem hagyhatom abba a jog tanulását, ezt szégyennek éreztem volna (nem, nincs jogász a családban, egyszerűen csak úgy gondoltam, ha elhatároztam, hogy ezt végigcsinálom, akkor szégyen „meghátrálni” – később aztán megváltozott a véleményem). Szintén nehézséget okozott, hogy mind a japán szakon, mind a jogon eggyel az eredetileg alattunk lévő évfolyamra kerültem az egy év passziválás miatt, ahol nem ismertem nagyon senkit. A japánon ott voltak ugyan azok, akik szintén kint voltak ösztöndíjjal 2013-2014-ben, velük természetesen megmaradt a jó kapcsolat, de a többieket még nem ismertem akkor (később persze megismertem a többieket is, de akkor szeptember-október környékén elég magányos voltam). A jogon szintén ugyanez volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ott annak idején sem voltam túl közeli barátságban senkivel se. Valahogy nem tetszett az a környezet, ahol csak a bulizásról, a berúgásról és a laza csajok meghódításáról lehetett beszélni… Ráadásul ekkoriban volt az egyetemen az az ominózus megerőszakolós botrány is, ami (és az ellene tett „felszín-intézkedések”) jelentősen aláásta az intézménybe vetett bizalmamat.

Ilyen kétségekkel kezdtem tehát a hazatérésemet követő első félévemet. Jártam mindkét szakomra, de egyre inkább úgy láttam: a joggal nem szeretnék hivatásszerűen foglalkozni, ez eredetileg is csak egy „biztonsági öv” volt számomra a japán mellett. Ha azonban folytatom a jogot, annyi időmet el fogja emészteni, hogy nem lesz időm a japánnal foglalkozni, el fogok felejteni japánul. Viszont ha komolyan akarok foglalkozni a japánnal, szükséges lenne valamiféle gyakorlat, tolmács-fordítói munka a későbbi elhelyezkedéshez. Ez azonban nem lehetséges, ha a jogot is végzem. (Megnéztem a következő évi lehetséges órarendemet, és több napon is reggel 8-tól este 8-ig órám lett volna, szünet nélkül.) Ha viszont mégis a joggal szeretnék komolyan foglalkozni, abból is kellene gyakorlat. Rájöttem, a kettő együtt nem nagyon fog menni. Ezt a meglátásomat támasztotta alá egy másik esemény is. Történt ugyanis, hogy elmentünk az egyik egyetemi csoportunkkal gyárlátogatásra egy magyarországi japán gyárba, ahol az ottani tolmács hölgy körbevezetett minket, és lehetőségünk nyílt kérdezni tőle. Megkérdeztem, mi alapján vesznek fel embereket, mire azt válaszolta: „Tudsz vagy nem tudsz.” Megkérdeztem azt is, egy ilyen cégnél szükség van-e japán + jogi végzettségű személyre. Azt felelte, nem igazán, mert a jogi ügyeket ügyvédi iroda viszi. Ilyesmik történtek tehát, viszont ekkor még nem volt bátorságom abbahagyni a jogot. Helyette kitaláltam, hogy nem hagyom, hogy romoljon a japántudásom. Elkezdtem japán tévéműsorokat, japán tévésorozatokat nézni, japánul olvastam cikkeket, a vonaton Meitantei Conant néztem eredeti hanggal, a Facebookra japánul írtam bejegyzéseket. Elkezdtem az úgynevezett „Henna nóto” („Furcsa füzet”) vezetését, melybe témától függetlenül, mindenféle szavakat, néha elég furcsa és szokatlan szavakat is feljegyeztem, és szabadidőmben olvasgattam, tanulgattam. Találtam egy magyar-japán nyelvcsere klubot is, ahová elhatároztam, hogy járni fogok, de ekkor még csak egyszer nyílt alkalmam elmenni, mert a jogi tanulmányok miatt nem volt időm. Elvállaltam, hogy segítek egyik tanáromnak, aki egy ún. JLPT Tourt szervezett, tehát külföldről jöhettek diákok JLPT-zni, szállást kaptak, programokat szerveztek nekik egy bizonyos összegért. Igaz, hogy ekkor mindösszesen csak két szlovén lány jött, de azért jól elvoltunk, ráadásul a vacsorán, amit nekik szerveztek, megismerkedhettem a Japán Alapítvány néhány munkatársával is. Érdekesség amúgy, hogy amikor a lányokat vártuk (mialatt ők vizsgáztak), én még alkotmányjogot tanultam nagy bőszen…

A japán szakos óráim közül sokra egyéni tanrendet kértem, vagy azért, mert ütközött a jogos óráimmal, vagy azért, mert számomra gyengének tartottam a nyelvi szintet, ezért megbeszéltem a tanárokkal, hogy majd külön teljesítem az óra követelményeit. A japán történelem órára azért bejártam, mert érdekelt a téma, itt mondta a Tanárnő, hogy lesz TDK, amire jelentkezzünk minél többen. Mondtam, hogy nekem igazából van egy kutatásom, amit Japánban végeztem, és szerintem meg is tudnám csinálni a határidőre a dolgozatot belőle, így hát abban maradtunk, hogy elkészítem. Az őszi szünetre terveztem, de aztán akkor nem volt időm, így kicsit később, kb. öt nap alatt átdolgoztam, hozzáolvastam, hozzáírtam, rendszereztem a Japánban végzett kutatásomat, és megírtam a TDK-dolgozatot, mellyel végül első helyet nyertem el, és továbbjutottam az OTDK-ra. Bár volt, aki azt mondta, a TDK-nak semmi értelme és haszna nincs, tanáraim biztattak, hogy ezt a kutatási témát érdemes tovább vizsgálni a jövőben is.

Eljött a december, véget ért a szorgalmi időszak, megkezdődött a vizsgaidőszak. A jogi vizsgák miatt ismét nem jutott időm a japánra, miközben úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges dolgokat tanulok. Elhatároztam, hogy át fogok jelentkezni a következő félévtől levelező tagozatra. Abbahagyásra ekkor még nem gondoltam. Volt, aki közölte velem, hogy a levelező tagozat nem ér semmit, az ott tanulók úgyis megbuknak, nem érvényesülnek – zavart, hogy az illető ennyire nem bízik bennem, de úgy gondoltam, csak a levelezőre való átjelentkezéssel tudom orvosolni a problémáimat. Hogy ne felejtsek el japánul, közben igyekeztem mindenféle cikkeket olvasni japánul, ezeket rendszeresen meg is osztottam, illetve a nyelv gyakorlásaként írtam is mindenfélét japánul Facebookra, többek között arról a döntésemről is, hogy átjelentkezem levelezőire, és a japánt tekintem a fő hivatásomnak, a japánnal szeretnék elhelyezkedni, és lehetséges, hogy majd megpályázok egy újabb ösztöndíjat is Japánba. Ezt volt, aki zokon vette, és azzal vádolt, hogy ezzel elárultam a barátaimat. Én nem éreztem ezt így, próbáltam érvelni, mindenesetre egy hosszas vita kerekedett, aminek hatására még inkább magam alá kerültem, és rendkívül rossz időszak kezdődött el. December elején jártunk, ilyen hangulatban kezdtem a vizsgaidőszakot: az eredetileg megtervezett jövőképem felborult, úgy éreztem, nem azzal foglalkozom, amivel szeretnék, úgy éreztem, nincsenek barátaim, akik mellettem állnának. Elmentem az alkotmányjog vizsgára, majd pedig december 22-én következett a következő, büntetőjog vizsga. Egy hetet tanultam rá, a vizsga miatt nem mentem el a fent említett magyar-japán nyelvcsere klubba se. A vizsgán kifogtam magam előtt három olyan diákot, aki nem készült semmit, a tanár próbált kihúzni belőlük valamit, de nem sikerült. Mire rám került a sor, annyira megtelt a fejem az előttem vizsgázók hülyeségeivel, hogy összekavartam pár fogalmat. A tanárnál eddigre betelt a pohár, nálam már nem volt türelmes, megbuktatott, és közölte, hogy „kérem, ezt le kell ülni, és meg kell tanulni”. Úgy érzem, itt valami megváltozott bennem. Azzal töltöttem az időmet, hogy megtanuljam azt, ami nem érdekel; feláldoztam azt, amivel foglalkozni szeretnék azért, hogy azzal foglalkozzak, amivel nem akarok; majd mindennek semmi eredménye nem lesz, azért, mert az előttem lévők nem tudtak semmit, és ezzel összezavartak?! Borzasztó rossz hangulatban voltam. Így jött el 2014 karácsonya. December 24-e depressziós hangulatban telt, illetve azzal, hogy a családom megpróbált meggyőzni arról, nem szégyen, ha módosítom az eredeti terveimet, és abbahagyom azt, amivel úgyse szeretnék foglalkozni. Nagy nehezen meghoztam a döntésemet, de egy ideig belül továbbra is úgy éreztem, szégyen volt abbahagyni a jogot. Ez az érzés csak pár hónappal később múlt el.

A két ünnep közötti közigazgatási jog vizsgámra már nem mentem el. Kialudtam magam, aztán felkészültem a japános vizsgáimra. Még mindig pocsék volt a kedvem, de próbáltam összeszedni magam. Aztán december 30-án egyik tanárom megkért, hogy segítsek a japán Kóhaku Utagasszen (Piros-Fehér Dalcsata) mintájára rendezett karaoke-rendezvényén jegyeket eladni, gondoltam, jó kikapcsolódás lesz, így hát elvállaltam. Itt találkoztam először az enkával (egyfajta japán zenei műfaj), ami nagyon megtetszett, így az egész téli szünetben enkákat hallgattam a YouTube-on 😀 Utána mondták is a japánok, hogy én csupa olyan dalt ismerek, amelyeket az ő nagyszüleik ismertek/szerettek 🙂 Emellett a szünetben nagyon sok japán tévéadást néztem, és folytattam a „Furcsa füzetemet”.

A tavaszi félévben már passziváltattam a jogon. A japán szakon pedig jelentkeztem egy demonstrátori pályázatra, és azon igyekeztem, hogy valamilyen munkahelyet, pontosabban gyakorlati helyet találjak. Épp elkezdtem volna keresgélni a magyarországi japán cégek között, amikor február végén az egyik tanárom egy egyetemi FB-csoportba kiposztolt egy tolmács álláslehetőséget egy cégnél. Csütörtöki nap volt, épp órán ültem, de nyomkodtam a telefonom (^^”), ahogy hazaértem, egyből írtam egy e-mailt, küldtem önéletrajzot. Másnap reggel már jött is válasz, délután pedig telefonáltak, hogy behívnának interjúra. A rá következő héten hétfőn voltam az interjún, majd kedden hívtak, hogy felvesznek, és jövő héten kezdhetek. Nagyon örültem! Ez eredetileg egy két hónapra szóló megbízás volt, de két hónap után meghosszabbították a szerződésemet, majd ismét meghosszabbították, így most is ott dolgozom. Meetingeken, a gyárban tolmácsolok, mellette fordítok levelezéseket, hivatalos szövegeket, mindenféle dokumentumot, amit a gyárban használnak. Nagyon sok mindent meg kellett tanulnom, például rengeteg új szakszót (tőlem távol állnak a műszaki, mérnöki dolgok), de nagyon élvezem, és sokat segít, hogy rendkívül kedves és jófej kollégákkal vagyok körbevéve. Ez történt tehát tavaly márciusban. Szintén ekkor történt, hogy a Japán Nagykövetség keresett egy volt ösztöndíjast, aki részt vesz a BME Külügyi Börzéjén, ahol a nagykövetség kint volt népszerűsíteni az ösztöndíjakat. Itt megismerkedtem a követség ösztöndíjakért felelős munkatársaival, és jól elbeszélgettünk a japáni, oszakai életről.

Mindemellett újra elkezdtem járni a korábban már említett japán-magyar nyelvcsere klubba, és összeismerkedtem sok japánul tanuló magyar fiatallal, és sok Magyarországon tanuló japánnal is. Közösen kirándulásokat, programokat szerveztünk, elmentünk megnézni például a Liza, a rókatündért; voltunk Egerben, Esztergomban, karaokézni. Nagyon sokat segítettek abban, hogy visszanyerjem az eredeti jó kedvemet a téli lehangoltság után. Jó kapcsolat alakult ki velük, alig várom, hogy szeptemberben ismét találkozhassak sokukkal (erről később).

Áprilisban lezajlott az OTDK is, ahol első helyet nyertem el a kutatásommal. Tanáraim biztattak, hogy folytassam ezt a kutatást, mivel azonban ebben a témában csak Japánban érhető el forrásanyag, gondolkodni kezdtem a kutatói ösztöndíjon, amit ugyebár a Követséggel népszerűsítettünk. Áprilisban és májusban folytatódott a munka, folytatódtak a japános óráim (azt kifelejtettem, hogy ekkoriban jártam kalligráfia szakkörre is, de szerintem nagyon béna voltam 🙂 ), újabb kirándulásokat és programokat szerveztünk a japán-magyar társasággal. Mivel sokfelé járkáltunk, jobban megismertem, és elkezdtem megszeretni Budapestet is. A japánok közül sokan már júniusban hazamentek, előtte viszont még május utolsó napján egy búcsúbulit szerveztünk, nagy sírásokkal 🙂 (nem sírásókkal! 😀 ) Júniusban tehát egymás után hazamentek a japánok (szerencsére nem mindenki), én pedig elfoglalt voltam a záróvizsgára készüléssel. Szerencsére a szakdolgozatom már megvolt, hiszen az OTDK-dolgozatomat adtam le szakdolgozatként.

A július jóformán munkával telt: átkerültem ideiglenesen a gyár egy másik területére, ahol annyira nem éreztem jól magam, mert minden új volt, nem tudtam az ottani szakszavakat, ráadásul az egyik japán kolléga sem lopta be magát túlságosan a szívembe 🙂 Augusztusban aztán visszakerültem a már megszokott, eredeti helyemre, ahol már képben voltam a szavakkal. Szintén júliusban történt, hogy lejárt a diplomaosztó. A még Magyarországon lévő japánokkal elmentünk még ide-oda, majd augusztus elején az utolsó rjúgakuszei is hazament.

Augusztusban továbbra is dolgoztam, illetve pár napot Erdélyben töltöttem, augusztus vége felé pedig kaptam egy e-mailt az egyik magyar szakos sráctól, akivel még Japánban ismerkedtem meg. Szegedre jött tanulni nyári egyetemen, majd pedig egy évet Budapesten fog tölteni, azonban a nyári egyetem vége és a budapesti kollégiumba való beköltözés között van két hét, amikorra nincs szállása; azt kérdezte, nem szállhatna-e meg nálunk. Természetesen igent mondtam, augusztus végén meg is érkezett Júki. A két hét alatt, amíg nálunk lakott, elmentünk ide-oda együtt, például a Balatonra, Gödöllőre stb. Nagyon jól kijöttünk egymással, én tanítottam neki fontos magyar szavakat, ő pedig nekem Kanszai-bent 🙂 A két hét alatt olyan volt, mintha hirtelen lett volna egy kisöcsém, el is neveztem őt Öcsinek.

Szeptembertől japanológia mesterszakos lettem. Továbbra is három napot jártam dolgozni, kettőt az egyetemre, emellett pedig megint próbáltunk programokat szervezni az újonnan érkezett japán rjúgakuszeiekkel (magyar szakosokkal), és a japánul tanuló magyarokkal, de ebben a tanévben – talán azért, mert túl sokan voltunk – már nem nagyon sikerült a szervezés. Voltak azért jó programok, voltunk a Nemzeti Vágtán, macskakiállításon, Öcsi pedig sokszor jött hozzánk, együtt mentünk edzeni például. Aztán kitaláltam, hogy ha már Japánban annyi helyen jártam, szégyen, hogy Európában és Magyarországon nem voltam még sok helyen: így hát először is az őszi szünetben Lengyelországba mentünk Öcsivel. Novemberben aztán nagyon elfoglalt lettem, sok tanulnivaló, beadandó volt, mellette már nem sok időm volt a nyelvcsere klubba járni, amelynek közben az időpontjai is összevissza változtak. Decemberben kicsit felszabadult lettem, ismét segítettem a JLPT Tourban, egyik japán kollégám meghívott takojaki-partira, és voltunk budapesti fürdőkben is Öcsivel és a magyar szakos lányokkal. Ugyanis azt is kitaláltam, hogy az is szégyen, hogy Budapestre járok egyetemre, de egyik híres termálfürdőben sem voltam. Így hát decembertől kezdve sorban ellátogattunk egy híján az összesbe. Aztán szintén decemberben történt az, hogy hazatérve a munkából a Facebookon az fogadott, hogy egy internetes utazási irodánál ún. „error fare” van, és ha gyorsan lecsap rá az ember, féláron vehet repülőjegyet Japánba! Körülbelül egy órát gondolkodtam rajta, aztán eldöntöttem, hogy megveszem: 2016 szeptemberére vettem meg a jegyemet körülbelül 31 000 jenért (ez kb. 75 000 forint, ilyen áron képtelenség máskor repülőjegyet venni Japánba). Azért gondoltam a szeptemberre, mert akkor még épp nem kezdődik a suli, akkor a munkahelyen sem lesznek annyian szabadságon, illetve akkor már Öcsi is otthon lesz, így náluk szállok meg, ezzel elkerülve a hotelköltségeket. Amúgy továbbadtam ezt az error fare-es infót több ismerősömnek is, így például egyik tolmács kolléganőm is vett ilyen jegyet, egy másik ismerősöm pedig kivárta a másnapot, és még olcsóbban, kb. 20 000 jenért vett repülőjegyet (mondanom sem kell, oda-vissza jegyről van szó minden esetben). Ezután a karácsony is vidáman telt: meghívtuk Öcsit karácsonyozni, majd Öcsi anyukája is eljött hozzánk. A szilvesztert szintén rjúgakuszeiekkel töltöttük. Az előző évi szörnyű karácsonyhoz képest a 2015-ös sokkal jobb volt.

Ekkoriban már terveztem, hogy jelentkezni fogok a kutatói ösztöndíjra. Januárban aztán voltunk két és fél napra Belgiumban majd egy nonstop kirándulás keretén belül a velencei karneválon, februárban megkezdődött a tavaszi félév, voltak összejövetelek a tolmács kollégákkal, tovább folytattuk a fürdők látogatását, néztem A Dalt, találkoztam egy rég nem látott magyar szakos ismerőssel, és volt egy ELTE-sek által szervezett nomikai is, ahol én is részt vettem. Közben, előre készülve a kutatóira, 30 helyett 38 (ha jól emlékszem) kreditet vettem fel, hogy az utolsó félévre ne maradjon sok órám. Márciusban ismét voltam a volt ösztöndíjas diákok közgyűlésén a követségen, sok régen nem látott ismerőssel találkoztam. Aztán március 15-e alkalmából lebetegedtem, így a régóta tervezett skandináviai kiruccanásomat két napos késéssel kellett megkezdjem. Voltunk Svédországban, Finnországban (itt találkoztunk Miával, az Oszakában tanult finn lánnyal) és Norvégiában (Öcsi Dániában is, én akkor épp otthon betegeskedtem). Amúgy ezeket az utakat pont ugyanúgy szerveztem meg, mint a japáni útjaimat, tehát kikerestem minden látnivalót, ami érdekel, kiszámoltam, mire mennyi időt kell áldozni, megtaláltam a legolcsóbb repülő- és vonatjegyeket, a legolcsóbb szállásokat, és megterveztem, hogyan lehet a lehető legolcsóbban, a lehető legtöbb mindent megnézni meghatározott idő alatt.

Áprilisban ismét elfoglaltabb lettem, megint sok beadandót, kiselőadást kellett készítenem ugyebár a munka mellett. A munkához hozzá kell tennem, hogy mindennap kb. 2-2 órát elvesz az utazás az életemből, tehát az egyetemre való készülés hétköznapokon csak este 6 után, vagy pedig hétvégeken volt lehetséges. Szintén áprilisban kiírták a kutatói ösztöndíjpályázatot. Én erre már előre készültem, megírtam a kutatási tervet, kerestem egyetemeket, tanárokat, érdeklődtem – erről majd egy külön posztban fogok írni. Előző nyáron Öcsivel elkezdtünk edzeni járni – vagyis hogy folytattam az edzést, mivel mialatt Japánban voltam, eléggé elmaradt, lefogytam, utána el akartam kezdeni ismét, de a rossz időszakom alatt megint kimaradt – Öcsi pedig megmutatta, mit hogyan kellene végezni, mert hogy kiderült, hogy a gyakorlatok többségét hibásan végeztem 😀 Vagyis nem is hibásan, hanem olyan módon, ami sérülést vagy ilyesmit nem okoz, de nem is használ nagyon semmit 😀 A lényeg az, hogy visszaszedtem az elvesztett tíz kilómat.

Az április és május tehát két nagyon rohanós hónap volt, mind a munkát, mind az egyetemet, mind az egyéb bevállalt feladatokat (demonstrátori pályázat, kutatói pályázat, pluszban felvett kreditek) illetően. Leírnám ide, hogy a kutatóival kapcsolatban mikkel foglalkoztam, de az egységesség kedvéért ez egy külön poszt témája lesz. Májusban mindenféle vizsgák voltak, lejártak rendben, közben folytatódott a készülés a kutatói pályázat vizsgáira. Ugyanez volt igaz a júniusra is, közben pedig mivel már lejárt a vizsgaidőszak, felszabadult valamennyi időm, így el tudtunk menni pl. a magyar szakosokkal egy egynapos balatoni-hévízi körútra, a Zeneakadémián tanuló japánok hangversenyére stb. Aztán a kutatói írásbeli vizsgája előtt 4 nappal belázasodtam, ezért gyorsan beantibiotikumoztam magamat, és a vizsgára jól is lettem 🙂 A vizsga jól sikerült, behívtak a szóbeli részre, ahol elmagyaráztam a kutatásom tartalmát, előzményeit – két hét  múlva értesítettek, hogy sikerült a szóbeli rész is. Utána az egyetemekkel kellett a kapcsolatot felvenni – de mint mondtam, ezekről részletesen egy külön bejegyzés lesz.

Júliusban a vizsgák után egy hétre eljutottam Horvátországba (és egy nap Bosznia-Hercegovinába is), nagyon szép helyeken jártam, aztán folytattam a munkát. Munkával telik az augusztus is, majd szeptember elején indulok 10 napra Japánba! És akkor el is jutottam ahhoz a részhez, miért élesztem újra a blogot. Először is, úgy gondoltam, hogy a 10 napos rövid japán kirándulásomról is fogok bejegyzéseket írni, mert nagyon sok mindent tervezek, sok mindenkivel szeretnék találkozni, és sok új helyre el szeretnék jutni. Aztán mindenképp szeretnék írni – a Japán nyelv és kultúra program jelentkezésének leírásához hasonlóan – egy részletes leírást a kutatói ösztöndíjra való jelentkezés, pályázat menetéről, saját tapasztalatokról. És végül, de nem utolsósorban, ha úgy alakul, hogy megkapom a kutatói ösztöndíjat, áprilistól újabb két évig Japánban leszek, ekkor pedig mindenképp folytatnám a blogot. Jelenleg a magyarországi fordulón vagyok túl, erre sokan azt szokták mondani, hogy már majdnem biztos a dolog, én mindenestre hangsúlyozni szoktam, hogy még Japánban dől el véglegesen az ösztöndíj, elvileg december-január környékén. Addig is tehát megírom a jelentkezésről szóló posztot, illetve a szeptemberi kirándulásomat, és ha lesznek fejlemények az ösztöndíjról, azt is 🙂