[2016/2] A repülés, az utazás. Az isztambuli reptéren. Nehéz belépés az országba. Öcsi családja.

Szeptember 4-én délután indultam el Japánba. Előtte délelőtt még edzeni voltam, véglegesítettem a csomagomat, készülődtem, aztán úgy terveztem, hogy vonattal megyek be a Nyugatiig, onnan metróval a Kökihez, onnan pedig busszal a reptérre. Igen ám, de aznap épp vágányfelújítás volt a metrónál, így hát megváltoztattam a tervem, és úgy gondoltam, a Nyugatinál átszállok a szolnoki járatra, leszállok Ferihegy vasútállomásnál, és majd onnan buszozom tovább. Viszont a vasútállomáson bemondták, hogy felsővezeték-szakadás miatt „bizonytalan ideig késnek” a vonatok, ezért kénytelen lettem kivitetni magam kocsival a reptérre. Így hamar kiértünk, sok időm maradt a gép indulásáig.

A becsekkolásnál kérdezi a fickó, hogy mi a végcél, mi az a KIX, mondom, Oszaka, Japán, Kanszai Nemzetközi Reptér. Jaa, tényleg – mondja. „Mostanában elég sokan utaznak innen Japánba” – mondta. „Hát persze, félárú repjeggyel nem csoda” – gondoltam magamban. Az isztambuli járatra való felszállásnál egy kínai turistacsoport került elém, vagyis hát mögém, mellém, közém(?), belém(?). Összevissza tolakodtak, volt olyan néni, aki előrefurakodott, lekezeltette a férje beszállókártyáját, majd hátraadogatta a többiekkel a bácsi kártyáját és útlevelét. Valaki tanítsa már meg viselkedni a kínai turistacsoportokat!! A kis gépen Isztambul felé a kaja rendben volt, valami pici szendvicset adtak, finom volt, ráadásul mellettem nem ült senki, szóval odapakolhattam a holmimat. Bár a gép kicsit késve indult, és a beszállásra elég sokat kellett várni, időben megérkezett. A busz bevitt a reptérre, és vártam, hogy most majd megint át kell esni a biztonsági ellenőrzésen, mint amikor Japánból utaztam Magyarország felé. De nem! Odafelé nem kell, egyből lehetett menni a kapukhoz.

Elég sokszínű, és elég ijesztő az isztambuli reptér. Mindenféle népek voltak ott, népviseletbe öltözött afrikai férfiak, csadorok-burkás nők… volt olyan nő, aki nem csadort/burkát viselt, hanem konkrétan egy fekete rongyot rakott a fejére, mindenféle kivágás, „rács” stb. nélkül. Apuka elöl ment rövidnadrágban és trikóban, kézen fogva a kislányával, utánuk lemaradva anyuka talpig feketében, hátizsákkal, két nagy kézipoggyásszal, mint valami csomaghordó… Az oszakai járat a 309-es kaputól indult, bár a kijelzőn nem írta még, hogy „Go to gate”, észrevettem, hogy formálódik valami sor, és ügyesen beálltam én is. Nagyon sok közel-keleti kinézetű ember állt a sorban, gondoltam is: ezek az emberek mind Oszakába mennek? Aztán jobban megnéztem a táblát, és fény derült a turpisságra: ez még az előző járatra várakozó sor, ők mind Borg El Arabba akarnak menni. Kiálltam a sorból, leültem. Sok japán is bedőlt a cselnek, és beálltak a sorba, el is jutottak egészen a beszállókártya-ellenőrző pulthoz, aztán ott kiállították őket. De mivel újabb és újabb japánok álltak be a sorba, a reptéres fickó már nagyon ideges lett, és egy nénivel már szinte kiabált, hogy: „Osaka is the next one!! Sit down please!”. Persze a néni japán volt, így hát nem értette, mi a gond, és ment volna tovább az ajtóhoz 😀 Aztán valahogy sikerült leültetni, és mindenki megvárta az oszakai járatot.

Már a várakozásnál feltűnt egy japán fickó, aki japán módra nem kifújta az orrát, hanem befelé szívta. De valami olyan hangosan, és olyan furcsa hangot adva, hogy az valami iszonyat. Már öt perc várakozás alatt is borzasztó idegesítő volt, utána még a buszon is hallottam, ami kivisz minket a nagy géphez. Végig azon reménykedtem, hogy nehogy mellém vagy a közelembe kerüljön ez a fickó a gépen, mert én ezt nem fogom több mint tíz órán keresztül kibírni. Kitaláltam, mit fogok majd mondani, fogok adni neki egy zsebkendőt stb. Szerencsére nem mellém került, és nem is a közelbe.

Amikor megérkeztünk a nagy géphez, úgy tűnt, hogy nagyon régi ez a gép, régies a festése, nem tudtam ezt mire vélni. Belül viszont kulturált volt. Végül tíz nap múlva, a hazaúton oldódott meg a rejtély, amikor elolvastam a gépen lévő egyik kiadványt. Kiderült, hogy az 1980-as években, az iraki—iráni háború idején a Turkish Airlines mentett meg egy japán csoportot a háború sújtotta övezetből, az 1800-as években pedig egy a Vakajama megyei Kusimoto város közelében bajba került török hajót mentettek meg a japánok. Ezeknek az eseményeknek volt valami évfordulójuk (talán valami film is készült ezzel kapcsoltban), így hát fogták, és elnevezték az Isztambul—Kanszai között közlekedő egyik gépet Kushimotónak, és átfestették olyan dizájnúra, mint amilyen az 1980-as években a japánok segítségére siető gépé volt.

Japánba utazás és Japánból való hazautazás idején sokak bajlódnak az időeltolódás okozta fáradtsággal, angolul ugyebár jet lag, japánul dzsiszaboke. Én ezt úgy próbálom kiküszöbölni, hogy a repülők indulási és érkezési idejét alapul véve kiszámolom, mikor kell mikor nem szabad aludni a gépen ahhoz, hogy könnyedén át tudjak állni az új időzónára. A kis gép Magyarországról este 9 körül indult, a nagy gép pedig Isztambulból pedig éjjel 1 körül. Magyar idő szerint délelőtt érkezne meg a gép, de ez Japánban már este 7 körül van, tehát érkezés után nemsokára aludni kell. Vagyis ha a gépen alszom, akkor érkezés után nem fogok tudni aludni, ezért odaúton nem szabad aludni, fáradtan, álmosan kell Japánba érkezni, hogy ott megfelelő időben tudjak aludni, és így könnyen átforduljak az ottani időre. Ez sikerült is, maximum 1-2 órát aludtam, a gépen megnéztem egy magyar filmet, az Anyám és más futóbolondok a családból címűt, jópofa volt, ráadásul Básty Juli szerepelt benne, aki az egyik kedvenc színészem. Aztán megnéztem valami dokumentumfilmet II. Erzsébet királynőről. Meg ugye etettek minket kétszer is (az első finom volt, a másodikat nem nagyon tudtam megenni, nem azért, mert rossz lett volna, csak nem voltam éhes), aztán nemsokára már meg is érkeztünk. Amikor Japánból mentem haza 2014-ben, elég bunkók voltak a stewardessek, most kedvesek voltak. Megjegyzés: amit a kajához adnak, pici, műanyag pohárkában (mint valami joghurt) lévő forrásvíz, azzal vigyázni kell, mert úgy telitöltik, hogy könnyen kiömlik, én egyszer már a kibontáskor lefröcsköltem magamat vele, pont ágyéktájon… Még egy megjegyzés: én nem tudom, egyes japánok miért nem zárják be a vécéajtót… A munkahelyemen is nyitottam már rá egy japánra, mert ugye az ajtó nyitva volt, és nem volt piros jelzés a zárnál, és most a repülőn is, látom, hogy szabad a mosdó, mennék be, aztán a bácsika épp akkor húzza fel a nadrágját… Mi ez már? Ja, még az kimaradt a leírásból, hogy odafele nagyon kevesen voltak a gépen, mellettem sem ült senki, tök jó volt! Volt olyan japán úriember, aki konkrétan a hármas (vagy négyes?) széksort egyedül uralta, végignyúlt rajta és ott aludt… Arra gondoltam, érkezés után biztos dzsiszabokéja lesz…

A repülő pontosan érkezett meg a Kanszai reptérre. A gépen kiosztották a belépéshez szükséges kitöltendő dokumentumokat, vámnyilatkozatot, én ki is töltöttem, kitöltve mentem a beléptetéshez. Volt ott egy útbaigazító bácsika, mutatom neki a papírt, kérdezi a címnél, hogy ez a hotel címe-e. Mondom neki, nem, hanem egy barátom lakása. Azt mondja, akkor írjam oda a barát nevét. Jó, odaírtam. Beállok a sorba, a beléptetésnél egy mangafigurára hasonlító fiatal kislány ül, átnyújtom a papírt. Azt mondja, ez így nem elegendő, mert nincs a teljes cím kitöltve. Ugyanis Öcsiék címének én nem tudtam a végét, tudván, hogy úgyis várnak a reptéren, nem is érdekelt, hogy pontosan hányas szám a ház. Mondom, nem tudom a cím végét. Azt mondja a hölgy, akkor adjam meg a telefonszámot. Mondom, azt se tudom. Akkor nem tud beléptetni. Hívta az útbaigazító bácsit, aki átigazított egy másik, ugyanolyan sorba… Gondoltam, ez így nem lesz jó, gyorsan felléptem a reptér ingyenes wifijére, és próbáltam volna írni Öcsinek, de látom, hogy utoljára 3 órával azelőtt volt online. Szerencsére eszembe jutott, hogy amikor Öcsi anyukája Magyarországon volt, egyszer az én telefonomról küldtünk neki valamint Line-on, és még benne volt az ő accountja a telefonomban. Ráírtam, hogy küldje el a pontos címet, és szerencsére egyből látta is az üzenetet, és el is küldte. Így sikerült belépnem nagy nehezen az országba. A csomagkiadásnál pont akkor gurult volna vissza a zöld fóliába bugyolált bőröndöm, amikor átértem a beléptetésen, így hát gyorsan odarohantam, és lekaptam a futószalagról. A vámvizsgálaton felületesen belenéztek az ember kézipoggyászába, de semmi komoly nem volt, utólag jutott eszembe, hogy az útlevélszámomat is elfelejtettem felírni a papírra, amit kérnek, de abból sem volt semmi baj, szóvá se tették.

Amikor kiérkeztem a reptérre, jött az újabb probléma: sehol se találtam Öcsit! 😀 Én ugyan ismerem Oszakát, tehát vonattal is el tudtam volna jutni hozzájuk, de ugyebár a pontos címet se tudtam, és meg volt beszélve, hogy ott fogunk találkozni. Megint írtam az anyukának, hogy nem találom Öcsit. Szegénybe beleállítottam a frászt, mert mint utólag kiderült, Öcsi kocsival jött ki a reptérre, az anyukája meg már azt hitte, biztos valami baleset történt, nézte is a tévében a baleseti híreket, hát persze csak dugó volt, azért késett. Elindultam a reptér másik szárnyába megnézni, hátha ott van, de közben találtam egy információs pultot, ahol lehet venni Kansai Thru Passt, egy három napig használható vonatos free passt, amivel a Kanszai-régió magánvasútjaira lehet felszállni. Ahogy ott várakozom, egyszer csak megjelent Öcsi. Megvettem a jegyet, elmentem a mosdóba, ahol újfent rácsodálkoztam, hogy milyen tiszták a japán vécék, és milyen használhatatlanul vékony a vécépapír 😀

Ahogy kiléptünk a reptérről, megcsapott a párás meleg. Megkerestük az autót, elindultunk. Öcsi nem volt hozzászokva a vezetéshez, odahaza nem vezetett sokat, ráadásul Magyarországon volt egy évig, ehhez képest semmi gond nem volt a vezetésével, ügyes volt. Körülbelül 1 órát tartott az út.

Megérkezéskor Öcsi anyukája fogadott, megmutatta a „szobámat”, ez a nagyszülők japán stílusú, tatamis szobája volt, de a nagyszülők meghaltak, így most senki se használja. Lepakoltam, aztán megismerkedtem Öcsi nővérével, Öcsi öccsével (ez viccesen hangzik) és később az apukájával is. Finom vacsorát kaptam, elbeszélgettünk mindenféléről, lezuhanyoztam, aztán készülődtem a másnapra. A másnapi program először is a könyvtárban való kutakodás volt, amihez Öcsi azt mondta, kölcsönadja a belépőkártyáját (mivel az én 2-3 évvel ezelőtti kártyám értelemszerűen már lejárt) – én viszont azon izgultam, mi lesz, ha valami probléma miatt megnézik, és meglátják, hogy a kártyán szereplő arc egyáltalán nem hasonlít a külföldire, aki be akar lépni…