JAPÁN kirándulás 2016.

[2016/3] Visszatérés az Oszakai Egyetemre. Monorail, Banpaku-kinen-kóen, találkozás Motoharáékkal. Az Expo City, az Osaka Wheel és a Nifrel. Takojakiparti Motoharáéknál. Eltévedés a sötétben.

Szerencsére működött a számításom, és nem lettem kótyagos az időeltolódástól. Kedd reggel felkeltem, még az egész család otthon volt, mindenki készülődött elindulni. Reggelire joghurtot, gyümölcsöket ettem, aztán útnak indultam. Nisitanabe metróállomáshoz kellett eljussak, ehhez Öcsi előző este megmutatta az utat a térképen. Az úton találkoztam „köszöngető nénikkel”, ők olyan önkéntesek, akik felügyelik az utcákat, hogy az általános iskolások biztonságban eljuthassanak az iskolába. Nagyon kedvesek!

Még mielőtt metróra szálltam volna, a közeli Lawson konbinibe (éjjel-nappali üzlet) mentem, mégpedig azért, hogy átvegyem a Liza, a rókatündér c. magyar film japán kiadású DVD-jét! Még Magyarországról rendeltem meg a japán Amazonon, és a Nisitanabéhez közel lévő Lawsont jelöltem meg átvételi pontként. Sikerült is átvegyem, szóval most már megvan a Liza japán felirattal is, így a magyarul vagy angolul nem értő japán ismerősöknek is meg tudom most már mutatni.

A metróval Umedáig mentem (nagyon nosztalgikus volt az oszakai metró 🙂 ), és ott a Hankjú-vonatra szálltam át, ez is nagyon nosztalgikus volt. Nagyon szeretem a Hankjú-vonatok hangulatát, egyik kedvenc vasúttársaságom Japánban. A vonaton a közelemben ült egy kisebb diákcsoport egy tanárral, egyetemisták voltak, valószínűleg valamilyen szeminárium hallgatói az oktatójukkal. Az egyikük kezében lévő szatyor felirata alapján megállapítottam, hogy egy Aicsi megyei egyetemre járnak. Elindult a vonat, az Umeda utáni első megálló Dzsúszó, amit a 13 szám kandzsijaival írnak, de nem úgy ejtik, mint a 13-at (dzsúszan), hanem ugye Dzsúszónak. Nagyon csodálkoztak, nevettek ezen, én csak mosolyogtam, hogy hmmm, hát én ezt már tudom 🙂 Eredetileg úgy volt, hogy Isibasiig megyek a Hankjúvel, mivel az a megálló van a legközelebb az Oszakai Egyetem tojonakai kampuszához, de aztán rájöttem, hogy én mindig a monoraillel közelítettem meg a tojonakai kampuszt, talán csak egyszer mentem Isibasitól, így hát nem ismerem annyira nagyon jól az utat. Mivel aznap a Kansai Thru Passt használtam, tehát bármire szabadon felszállhattam, átszálltam a monorailre, és azzal mentem Sibaharáig.

Megérkezve az egyetemre, kicsit izgultam, bejutok-e Öcsi kártyájával, de hát persze hogy bejutottam. Azért is izgultam, le szabad-e fényképezni a könyveket, de azért se szólt senki semmit. Jó sok forrást találtam a kutatásomhoz. A végére már eléggé megéheztem, és bár tudtam, hogy ezután Motoharáékkal, host familymmel fogok találkozni, és velük kajálni is megyünk majd, nem bírtam ki, és bementem a tojonakai sokudóba (kajálda), és vettem egy kacukarét (rántott húsos currys rizs). Meglepődtem, mivel a kasszánál először kiírta a gép, hogy 400 jen, aztán megkérdezi a néni, hogy van-e valamilyen kártyám, mondom, nincs, erre azt mondja, jó, akkor 420 jen. Mint kiderült, a kifüggesztett árak most már csak azokra vonatkoznak, akiknek van ilyen Coop-kártyájuk (diákok), akiknek nincs, azoknak plusz 5% rájön az árakra.

Evés után indultam monoraillel a Banpaku-kinen-kóen állomásra, ahová a találkozót beszéltük meg Motoharáékkal. Az előző napokban végig izgultam, milyen idő lesz, esni fog-e, de egyelőre verőfényes napsütés volt. Mikor megérkeztem, Motoharék már ott vártak. Megvártunk még egy cserediákot, az argentin származású (ámde dédszülei vagy ükszülei japán származásúak – ő azonban nem beszél még olyan jól japánul) Pablót, aztán elindultunk az EXPO City felé. Nagyon megváltozott itt minden két év alatt! Két éve még semmi nem volt ott, ahol most ez a nagy szórakoztatókomplexum állt. Japán legnagyobb óriáskerekét és legnagyobb szórakoztatókomplexumát húzták fel két év alatt. Van itt akvárium, Pokémon Center, angol nyelvoktatós valami, bevásárlóközpont, kávézók, éttermek, minden… Csináltunk csoportképeket a még Magyarországon, az út előtt vett Gorillapod állványommal, aztán felültünk az óriáskerékre. Motoharáék meghívtak, kifizették a jegyet. Ez egy olyan óriáskerék, melynek minden fülkéje légkondicionált, kis képernyő is van benne, illetve az alja átlátszó. Hatszemélyes, de aki nagyon sokat fizet, megkaphatja a kétszemélyes (vagy négy?) VIP-gondolát is. Szerencsénk volt, nem volt várakozási idő, egyből felszállhattunk. Szép volt a kilátás, szerencsére ugye jó volt az idő is.

Ezek után az evésre terelődött a szó. Én választhattam, mit együnk – bár még nem voltam túlságosan éhes –, végül kaitenzusiba (running szusi) mentünk. Kicsit várni kellett, addig ott beszélgettünk a bejárat előtt, a szintén várakozó japánok csodálkozva néztek ránk, hogy egy külföldi beszél japánul a japánokkal, meg még egy srác, aki japánnak néz ki, de ő meg nem beszél olyan jól japánul 🙂 Nehezen ment le a torkomon a szusi, még ott volt a karé félúton 😀 De azért ettem finomakat. És ismételtem rájöttem, mennyire jó dolog is az, hogy Japánban minden kajáldában, étteremben ingyen ihatunk vizet. Beszélgettünk itt még mindenféléről, japán éttermekről, családról, külföldi tanulásról stb., aztán Motoharáék előrementek, hogy bevásároljanak az esti takojaki-partira (a szomszédokat, ismerősöket délután 5-re hívták), én pedig elindultam, hogy körbejárjam az EXPO City azon részét, ahol még nem voltam. Körbesétáltam a LaLaPort nevű részt, ez konkrétan a bevásárlóközpont része, olyan, mint egy nagy pláza. Találtam egy Uniqlót (ruhabolt), körbenéztem, és megtaláltam azt a puha házipapucsot, amit még egy japán kollégámnál láttam (illetve használtam), amikor Magyarországon takojakiztunk. Csak 990 jen volt! Kicsit bajban voltam a méretekkel, mert nem emlékeztem, hogy hány centis a lábam, megkérdeztem, hogy nincs-e valami európai méreteket és japán méreteket összehasonlító táblázat. Végül az eladó valami másik cipő belsejében találták meg a nemzetközi méreteket, és az alapján bogarásztuk ki, mekkora is kell nekem. Volt aztán még mindenféle bolt, Ghibli-shop, Hello Kitty-üzlet, Snoopy-bolt… Ezeket is meglestem kívülről mindenesetre.

A plázarész után morfondíroztam egy kicsit, bemenjek-e a Nifrel nevű akváriumba (állatkert?), mert elég drága volt a belépő. Végül bementem, nem bántam meg, szép volt, érdekes, bár azért az árért tényleg lehetett volna valamivel nagyobb a hely. Különböző témák szerint vannak csoportosítva a halak, állatok, pl. „színek”, „képességek” stb. Szerintem a „színek” rész volt a legjobb. Itt hallottam egy olyan párbeszédet, amit egy magyar állatkertben nemigen hallani szerintem. Nézegetik a japánok a halakat, megszólal az egyik csaj: „De szép! … vajon milyen íze lehet? Ehető?” 😀 Amúgy már-már idegesítően sok volt a fiatal párocska itt.

A Nifrel után, mikor kijöttem, már eléggé el volt borulva, kezdett cseperegni az eső, de én még megúsztam, sikerült szárazon elérjek a monorailállomásig. Motoharáék lakásáig monoraillel mentem, kb. 10 perc volt, ez alatt volt egy nagy zivatar, amikor leszálltam, még mindig zuhogott, így hát vártam még 2-3 percet, de csak nem akart elállni, szóval nekiiramodtam, és futottam. Az állomástól kb. 1 perc a lakás, szóval nem volt nagy probléma. Bent már nagy előkészületek voltak, de még nem volt senki ott, csak Pablo, átadtam a magyar ajándékokat, csokikat. Aztán megérkezett Kó-szan, aki tajvani, 35 éves (de 20-nak néz ki…), Japánban tanul és dolgozik, és japán felesége van, de azért a kiejtésén nagyon hallatszódik, hogy kínai az anyanyelve. Amúgy nagyon kedves és értelmes, jófej. Hamarosan megérkeztek a szomszédok (egyikőjüknek a két év alatt kisbabája született), ismerősök, akik a 2013-as és 2014-es bejegyzésekben is szerepeltek. Megdicsértek, hogy fejlődött a japánom a két év alatt. Hát az biztos, hogy amikor először takojakiztunk Motoharáéknál, nem sokat értettem, mit beszélnek körülöttem kanszai nyelvjárásban…

Elkezdődött a takojakisütés, irdatlan mennyiséget betermeltem 🙂 Aztán beszélgettünk mindenféléről, munkáról, nyelvtanulásról stb. Nagyon jól éreztem magam. Kiderült, hogy az egyik szomszéd lánya, aki most végzős, mivel a Kandai középiskolájába jár, egyetemre is a Kandaira készül, pont oda, amit én első helyen megjelöltem a kutatói ösztöndíjpályázaton. A kajálás után voltak gyümölcsök, volt maccsás (porított zöld tea) puding, aztán volt szülinapi torta is!! Bár a szülinapom csak szeptember 22-én van, megleptek egy minitortával, gyertyákkal, mindennel, énekeltek Happy birthdayt stb. Meglepődtem, nagyon jólesett!

Összességében tehát nagyon jól telt a látogatás Motoharáéknál. Lemaradt még, hogy a kutyájuk most is nagyon cuki volt, bár én inkább macskás vagyok, ezt a kutyát megkedveltem, aranyos. Aztán az is nagyon jó volt, hogy most már mindent értettem, nem úgy, mint 2013-ban. Mindenki nagyon rendes volt, mondták, hogy találkozzunk majd jövő tavasszal. Fél 10 körül gondoltam, most már ideje lenne hazamenni, mivel Öcsiék elég messze laknak. Előtte megkértem valakit, hogy a neten keresse meg Öcsiék címét a térképen, ezt lefényképeztem a fényképezőmmel, hogy ne tévedjek el. Mondom indulás előtt, hogy „mielőtt elindulok, elmegyek a vécére, mert egy órát fog tartani… nem a vécé, a hazaút!” 😀

A monorailállomáson vettem egy Aquarius üdítőt, aztán monoraillel és metróval sikeresen eljutottam Nisitanabéig. Onnan aztán jól eltévesztettem az utat… ide-oda kavarogtam, egyszer csak megtaláltam Dairjó 1-csómét, de nekem a 2-csóme kellett volna… Tovább sétáltam, az már nem Dairjó volt… Telefonom, internetem ugye nincs. Szerencsémre épp arra sétált egy kutyát sétáltató, cigiző fickó, tőle megkérdeztem, hol vagyok, a neten megnézte nekem Öcsiék címét, kiderült, hogy csak egyenesen kell haladjak. Így tehát hazakeveredtem, de ekkor volt már vagy 11 óra. Szerencsére ez nem volt probléma, mert mindenki akkortájt ment haza, Öcsi öccse és apukája is. Aznap Öcsiéknél nem kajáltam, mivel Motoharáéknál jóllaktam. Beszélgettünk, mesélem, hogy kaptam szülinapi tortát Motoharáéktól. Utána bementem a mosdóba, mire jövök ki, jön elő Öcsi öccse egy vonat fényképével, amit ő fotózott, és boldog szülinapot kívánt 🙂 🙂 Mivel másnak reggel 8:15-re beszéltük meg a találkozót Maszakival Umedában, lassacskán le kellett feküdni. Lezuhanyoztam, áttöltöttem a képeket a gépemre, megcsináltam a KRE-s tárgyfelvételt (mivel épp annak volt a napja), aztán gyorsan lefeküdtem. Másnapra megint egész napos esőt jósoltak…

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás