[2016/6] A második nap Tokióban. A nagy Ghibli-kiállítás Roppongiban és a Macskabusz. Odaibai látogatás, Trickart Múzeum, a Fuji TV épülete és egyebek. Vissza Oszakába.

Pénteken reggel kicsit késve ébredtünk, késve indultunk. Takujáéknál szálltam meg ugyebár, amikor pedig felkeltünk, a szobában az anyukája nézte épp a tévét és kötött. Köszöntem, bemutatkoztam, az anyukája nem volt túlságosan bőbeszédű, de rendes volt. Összekészülődtünk, elindulás előtt odaadtam a szuvenírt, amit hoztam, majd 9 körül útnak indultunk. Roppongiba tartottunk, mégpedig a Mori Toronyhoz mentünk (amiről szintén lehet olvasni a 2014-es tokiói-kantói út bejegyzései között), ahol épp egy nagy Ghibli-kiállítást tartottak. A kiállításnak többek között az volt a nevezetessége, hogy bárki felülhetett a Macskabuszra. A Mitakában lévő Ghibli Múzeumban (szintén visszakereshető a 2014-es útról szóló írások között) van ugyan egy Macskabusz, de arra csak gyerekek szállhatnak fel (azonban olyan hírt is olvastam, hogy most már arra is felszállhat majd mindenki). Így hát nagy várakozással tekintettünk erre a kiállításra.

Ahogy sokan mások is. Nagyon sokan mások. Mikor megérkeztünk, már nagy sor állt a bejáratnál. Ha az eredeti indulási időpontot tartani tudtuk volna, és 8-kor elindulunk, talán elkerülhettük volna a sorban állást, így azonban kb. 40 percet várakoznunk kellett. Más kiállítások is voltak egyidőben a Ghibli-kiállítással, nagyjából a várakozó embereket nézve meg lehetett tippelni, ki melyikre szeretne bejutni. Mikor végre bejutottunk (ide is érvényes volt a nemzetközi diákigazolvány – Japánba utazóknak érdemes lehet kiváltani, mert a legtöbb helyen elfogadják a nemzetközit is!), jött az újabb sokk: tilos fényképezni. Nemááár. Azért egy-két fényképet titokban sikerült lőni. Meg aztán sikerült a kilátást is lefényképezni, mert hogy ugyebár a Mori Torony kilátójában volt a kiállítás. Tavalyelőtt megnéztem az esti kilátást, most meg a nappalit. Szerencsére az előző naptól eltérően, pénteken gyönyörűszép idő volt, a Mori Toronyból nemcsak a Tokió Toronyig, de egészen a Tokyo Sky Tree-ig el lehetett látni. Borzalmas tömeg volt a kiállításon is. Egymás nyomta a tömeg, alig lehetett előrehaladni, alig lehetett megnézni valamit. Eléggé csalódás volt ez számomra. Volt egy nagy terem, ahol az egyes filmekkel kapcsolódó ajándéktárgyakat, merchandise-termékeket állították ki, aztán következett a várva várt Macskabusz. Erre is sorba kellett állni, egyszerre úgy 8-10 ember rohamozhatta meg a nagy plüss objektumot, és időkorlátozás volt, kb. 1-2 percig lehetett bent lenni. Takujával és Jukinával megbeszéltük a stratégiát, honnan fényképezünk, megkérünk valakit, hogy fényképezzen le minket stb. Mikor sorra kerültünk, nagyon sietni kellett. Örültem, hogy bejutottunk a Macskabuszba, de ez az időkorlátozás szintén kissé csalódás volt. Azt mondták amúgy, hogy nyugodtan sorba lehet állni többször is, és fel lehet szállni újból és újból. Na persze… Az utolsó teremben végül a repülés volt a téma, és a Laputából ismert léghajó mása volt kiállítva, röpködött (pontosabban fel-alá emelgették) a levegőben.

Ezután a közelben szerettünk volna enni valami finomat és olcsót, találtunk egy udonos üzletet (üzletlánc egyik boltja), ahol nagyon finom udont lehet olcsón enni. Én karéudont (curry udon, tészta) rendeltem, ami nagyon jólesett, csak az volt a baj, hogy ahogy eszi az ember a tésztát, a karé eléggé fröcsköl, így a nadrágomon sorra jelentek meg a curryfoltok 😀 Azt mondja Takuja, hogy az igazán menő karéudonos étteremben adnak ilyen „előkét” mindenkinek 😀 Utána, mikor kijöttünk az üzletből, Takuja elbúcsúzott, hazament tanulni, mert a mesterszakos felvételi vizsgájára készül. Jukinával ketten mentünk tovább Odaiba felé. Észrevettük, hogy pont az udonos mellett volt egy gyrosos is, amit Takuja nagyon szeret. Én ki nem állhatom a gyrost, szóval örültem, hogy inkább az udonoshoz mentünk be.

Mi tehát elindultunk, a terveknek megfelelően gyalog sétáltunk le Takesiba állomásig, mégpedig a Tokió Torony és a Zódzsódzsi (buddhista templom) mellett. Közben elbeszélgettünk mindenféléről. Tokióban is kerestem mindenhol a juzus italomat, előző nap és ezen a napon is. Sehol nem volt. Előző este a neten megnézte Jukina, hogy elvileg a kis kiszerelést nem árulják, de Amazonon lehet rendelni 0,5 literes palackkal hideg juzus italt, viszont egyszerre 24 palackot meg kell rendelni. Mondom, ezt inkább kihagyom. Ahogy sétáltunk, minden automatát megnéztem viszont, hátha valahol meglátom az itókámat, de nem találtam. Megérkeztünk Takesiba állomásra, és felszálltunk a Jurikamome elnevezésű vonatra/monorailre. Ez egy automata vezérlésű vonat, tehát olyan, mint a 4-es metró, vezető nélkül üzemel, ráadásul egyáltalán nincs vezetőfülkéje, így ha a vonat legelejébe ülünk, gyönyörködhetünk a kilátásban. Tavalyelőtt próbáltam gyönyörködni, de olyan eső és köd volt, hogy nem láttam semmit. Most viszont tökéletes volt a kilátás! Látszott a tenger, látszott Odaibán a Fuji TV épülete (kedvenc épületem).

Miután megérkeztünk Odaibára, először az egyik plázaszerűségbe mentünk be, a „Daiba sótengai 1-csóme” elnevezésű helyre, ahol a Sóva-korszakot próbálták elénk varázsolni. Korabeli cukorkaüzletek, játékautomaták, minden volt ott. Jukina vett mindenféle furcsa édességet, cukorkát, kipróbáltam egy szkander játékautomatát. Aztán következőnek a Trickart Múzeumba mentünk. Itt mindenféle szemfényvesztő, csalóka, térhatású képek vannak a falakra festve, ezekkel lehet szórakozni, lefényképezkedni. Itt elég sok időt töltöttünk, jól elszórakoztunk. Erre a napra terveztem a Miraikant is, a tudományos múzeumot, de az eredeti tervben először szerepelt a Miraikan, és utána a Trickart. Nem tudtam, miért, hiszen a Trickart útba esik… Aztán amikor rájöttem, már késő volt: azért terveztem előbbre a Miraikant, mert az hamarabb bezár. Mire odamentünk volna, már zárva volt, így hát helyette megnéztük a Szabadság-szobor másolatát (amiről kiderült, nem hamisítvány, hanem – ha jó emlékszem – az amerikaiak először talán a franciáknak adományozták, aztán valahogy a japánokhoz került, nekik meg úgy megtetszett, hogy megtartották, és Odaibán állították ki), aztán pedig a Fuji TV épületébe, a kilátóba mentünk. Itt is voltam két évvel ezelőtt, de ugye rossz volt az idő, ezért hát most ismét próbát tettünk, és most végre rendesen ki lehetett látni a kilátóból! 😀 Ekkor már elég fáradtak voltunk azért. Végezetül megnéztük a nagy Gundam szobrát, épp mozgott a feje meg valami hangokat is kiadott, mindenki fényképezte… Aztán visszaindultunk Sindzsukuba. A metrón úgy elaludtam, hogy alig ébredtem fel, amikor le kellett volna szállni.

Sindzsukuban aztán ismét találkoztunk Takujával, majd Jukina kóhaiával (egy évvel alatta járó diáktárs), Kahóval is, aki Jukináék után tanult Magyarországon. Előtte, amíg Kahót vártuk, free wifire kapcsolódtam, és felvettem a kapcsolatot Bogival a másnapi program ügyében. Bogi felhívott a Facebook Messengeren, meglepően jól lehetett telefonálni Messengeren, free wifivel. Miután meglett Kaho is, együtt kerestünk valami kajáldát, ami sajnos megint izakaja lett. Péntek este révén zajos volt, és a szabad dohányzás miatt büdös is. Japánban nagyon szeretem azt, hogy ingyenes a víz az éttermekben, és ingyenes a vécé mindenhol; viszont nagyon nem szeretem azt, hogy szabad dohányozni az éttermekben, és hogy túlzásba viszik a légkondicionálást mindenhol. Szóval megint rendeltünk, én egy szobát (tészta) rendeltem, aztán később egy makizusit (feltekert szusi), de tisztáztam, hogy akkor hogy fogunk fizetni. Kiderült, ők megint osztozkodni akartak volna, úgy, ahogy tegnap is, annak ellenére, hogy mondtam, hogy nekem erre nincs pénzem. Végül belementek, hogy én azt fizessem, amit fogyasztok. Ekkor kérdeztem meg, hogy mi van, ha egy barátjuk nem eszik annyit vagy nem iszik. Elmagyaráztam nekik, hogy amikor ők Magyarországon voltak, számukra nagyon olcsó volt minden, hisz ha 800 forintért vettek egy gyrost, az átszámítva még 300 jen se volt. De elmagyaráztam, hogy ebbe a dologba fordítva is bele kell gondolni: én jelenleg nem japán ösztöndíjból, hanem magyar fizetésből vagyok Japánban, szóval ha velem 2000 jent fizettetnek ki a semmiért, az nekem pénzügyileg nagyon fáj… A lényeg, hogy ők rendeltek mindenféléket, nekem meg 9 körül indult a buszom, szóval még oda kellett menjek a buszmegállóhoz, azt hittem, ők is elkísérnek, de annyi mindent berendeltek, hogy láttam, képtelenség lesz, hogy ez a sok kaja el is készüljön és meg is egyem az indulásig. Így azt mondtam nekik, hogy nyugodtan egyenek, én majd elmegyek egyedül a buszállomásig, bár kicsit rosszul esett, hogy a kajálás fontosabb volt nekik. Elbúcsúztam tehát, megbeszéltünk, hogy jövőre lehet, hogy jönnek Magyarországra, és akkor ismét találkozunk. Elindultam megkeresni a buszterminált, de belegabalyodtam a sindzsukui állomásba, és már kezdtem ideges lenni, hogy nem fogok odatalálni időben, de aztán megtaláltam. Gondoltam, veszek valami kaját az útra, a buszállomásnál biztos van konbini. Hát nem volt. Megkérdeztem az információs pultnál, azt mondták, az épületen kívül 5-6 percre van a legközelebbi konbini. Japánban mindenhol találni konbinit, tele van az egész ország vele, persze amikor a leginkább szükségem lenne rá, akkor nincs, ilyen az én szerencsém 😀 Gondoltam, veszek akkor egy üdítőt. A juzus ital persze nem volt, vettem egy ice teát, viszont épp akkor lett újratöltve az automata, szóval a tea rémesen langyos volt. Hát nem nagyon sikerült semmi aznap este 😀 Láttam, hogy a buszterminálnál a „YOU nani si ni Nippon e?” („YOU miért jöttél Japánba?”) című műsor tart felvételt. Ez egy olyan műsor, amelyben a reptereken, állomásokon letámadnak külföldieket, megkérdezik, miért jöttek Japánba, YOU-nak nevezik őket („találtunk még egy YOU-t”), mintha valami angolul beszélő földönkívüliek lennének, aztán jól kiröhögik őket. Szerintem undorító egy műsor, de Japánban úgy tűnik, népszerű. Szóval láttam, hogy felvételt tartanak, és mivel én ugye ránézésre nagyon külföldi vagyok, reméltem, hogy odajönnek hozzám is. Már ki is találtam, mit fogok mondani ékes japánsággal („Az önök műsora egy rémes műsor, nem vagyok hajlandó közreműködni ebben”, ilyesmiket 😀 ), de végül nem jöttek.

Végezetül megtaláltam a Kirakira Gó buszt, visszafelé már ültek mellettem, tehát nem volt olyan tágas a hely, mint odafelé (persze, hisz péntek volt), de még így is elég jól lehetett aludni. Jokohamában szálltak fel még sokan (odafelé is Nambában még kevesen voltunk, aztán Umedában szálltak fel sokan), aztán onnantól kezdve lehetett aludni. Így ért véget a tokiói kiruccanásom. Örülök, hogy sikerült eljutni, sok új helyen jártam, meg sok olyan helyen, amelyet két éve nem nagyon lehetett élvezni (mert például zuhogott az eső). Sikerült találkozni rég nem látott ismerősökkel, és új élményekre, tapasztalatokra szert tenni. Az a gondolat is megerősödött bennem azonban, hogy Tokióban nem tudnék élni, túl nagy a tömeg. Amikor másnap megérkeztem Oszakába, hiába volt ott is tömeg, valahogy más volt, valahogy közelebb éreztem azt a várost magamhoz.