(1-1) Az utazás és az érkezés. Pörgés az első napon. A lakás, a környék, az egyetem, a tanár, az első elintéznivalók.

Végre itt van az első bejegyzés Japánból! Több mint egy hét telt el azóta, hogy megérkeztem, és nagyon sok minden történt az első napokban. Ebben a cikkben az első négy nap eseményeit foglalom össze.

Hétfőn reggel indultam a Finnair járatával Budapestről. Két nagy bőrönddel, egy kézipoggyásszal és egy laptoptáskával érkeztem a reptérrel, minden teljesen meg volt pakolva. A becsekkolással szerencsére nem volt probléma. A „másik Danival” utaztam, ő egy kiotói egyetemen fog kutatni. A reptéren a check-in pultnál találkoztunk, illetve találkozott a két Dani-família 😀 A biztonsági ellenőrzés után beszaladtunk a Skylounge-ba, mivel a Helsinkibe tartó gépen valahogy átraktak minket a business osztályra, így hát igénybe vehettük ezt az elegáns várót is. Sok időnk nem volt viszont, mivel korábban megkezdték a beszállást. Gond nélkül felültünk a gépre, mellettem egy japán üzletember ült, kicsit beszélgettem vele, kiderült, hogy ismeri Szeidzsi-szenszeit a Károliról, sőt a munkahelyemről is ismer egy japán illetőt. Helsinkibe pontosan érkezett a gép, a másik Danival elindultunk a reptéren az oszakai gép kapujához, közben pedig láttunk sok-sok Múmint (finn-japán rajzfilmfigura) 🙂 Tavaly, amikor Észak-Európában kirándultam, Finnországban nagyon finom csokit ettem, így hát kihasználva az alkalmat, az átszálláskor vettem két táblából belőle. Az indulás előtti nap otthon a műkorcsolya-világbajnokságot néztük, amit idén Helsinkiben tartottak, és arra gondoltam, lehet, hogy a reptéren látni fogjuk Hanyú Juzurut (híres japán műkorcsolyás), vagy legalábbis a rajongóit. Hát Hanyút nem láttuk, de a sok rajongónénit igen. Konkrétan a gép 90%-a velük volt tele. Ezzel nekünk azért volt szerencsénk, mert mikor megérkeztünk Oszakába, mivel alig voltak külföldiek a gépen, mi hamar végeztünk a beléptetésnél, nem kellett sorban álljunk.

A nagy gépen mellettem spanyolok ültek, igazából az utazással nem volt semmi gond. A Finnairen elég jó kajákat adtak, én eddig ugyebár a Lufthansával és a Turkish-sel utaztam hosszabb úton, na hát a Finnairnek jobbak voltak a kajái. Mondjuk én mindig mondom, hogy nekem nem kéne se kaja, se képernyő, se semmilyen szolgáltatás, legyenek olcsó fapados gépek Japánba is 🙂 A Finnairről azt kell még tudni, hogy ők repülik a legrövidebb idő alatt az Európa (Helsinki) – Japán távolságot. Konkrétan kb. 9 órás az út. Ez egyrészt jó, másrészt viszont, mivel a kaja felszolgálása és elfogyasztása elvesz kb. 2 órát, csak 7 óra marad az alvásra. Előző nap jól kifárasztottam magam, hogy tudjak aludni, de valahogy mégse tudtam igazán.

Pontos időben érkeztünk Oszakába, a beléptetésnél, csomagokkal sem volt semmi gond. Konkrétan minden nagyon gördülékenyen ment. Kiléptem a másik Danival a reptér előterébe, ahol már várt rám Öcsi és a tajvani barátja, Shawn. Shawn épp Öcsit jött meglátogatni Oszakába, és a keddi volt az utolsó előtti napja, állítólag már nem volt terve, nem ment kirándulni sehova, hanem kijött Öcsivel elénk a reptérre. Mindketten nagyon jól tudnak még mindig magyarul. Kiszedtem a bőröndből azokat a cuccokat, amiket az egyetemre ajándékba kellett vigyek (a konzulens tanárnak bor stb.), aztán elbúcsúztunk a másik Danitól, aki Kiotó felé vette az irányt. Mi pedig beültünk a kocsiba, és Öcsi elvitt a Kanszai Egyetem kampuszáig. Nagyon sok csomagom volt, a két nagy bőrönd, a kézipoggyász, a laptoptáska, kartondobozban a futon, amit előre megrendeltem, egy másik kartondobozban a zabpelyhek, aztán a rizsfőző, ami Öcsiéknél volt (a rizsfőző kálváriájáról a 2014-es és 2016-os bejegyzésekben van szó), és az Öcsi-famíliától kaptam ajándékba egy öt kilós rizst és egyéb finomságokat is. Ezeket vittük fel a kampuszra.

A kampuszon először az ingatlanos fickóhoz mentünk, hogy megkérjük, hadd rakjuk át az ő kocsijába a cuccokat (ugyanis az ügyintézés után ő vitt el a lakáshoz). A kampuszon nagyon nagy élet volt, ugyanis a keddi nap volt a tanév első napjainak egyike, amikor még tanítás nincs, viszont az elsősöket ekkor igyekeznek mindenféle klubokba becsábítani. Átverekedtük magunkat a tömegen, és eljutottunk az ingatlanoshoz. Utána vissza a kocsihoz, átpakoltuk a cuccokat, és búcsút vettem Öcsitől és Shawntól. Az ingatlanosnak elmagyaráztam a helyzetet, hogy miért beszéltünk összevissza japánul, magyarul és angolul, ki milyen nyelven ért 😀 Aztán megcsináltam az elintéznivalókat, majd mentem a tanárommal találkozni, akivel délután 2-re volt megbeszélve a találkozó. Aznap amúgy nagyon meleg volt, konkrétan pólóban kellett mászkálni, tisztára nyári idő volt.

Sikerült is találkozni a tanárommal, aki egyből a kezembe nyomott négy japán töris könyvet (két nap múlva kaptam még kettőt), mondván, hogy ezeket ő a „zsebpénzéből” vette, és olvassam el, tanuljam meg mindet 😀 Aztán javasolta, hogy a fél háromtól kezdődő, elsőéveseknek szóló tájékoztatóra én is menjek el vele. El is mentem, de igazából nem láttam értelmét a dolognak (az elsősök kérdezgették a tanárokat, hogy milyen órákat vegyenek fel, és ennyi…), szóval mondtam, hogy én befejezném az ingatlanossal való intézkedést, és aztán visszajönnék. Így tehát visszamentem az ingatlanoshoz, aki kocsival elvitt a lakáshoz. Felcipeltük a sok csomagot, majd visszamentünk a kampuszra. Onnan siettem megint a tanárhoz, de még mindig tartott az elsősök tájékoztatója, ezért elküldött az „Oktatátámogató osztályhoz” és a Nemzetközi osztályhoz, hogy ott szedjem össze azokat az iratokat, amiket ott meg kell kapjak. Az Oktatástámogató osztálynál sikerült is megkapni mindent, de a Nemzetközi osztály másnapra várt (persze, mert nem is így terveztem a dolgokat, azt hittem, első nap az önkormányzathoz fogok menni…). Itt találkoztam Josii-szannal, akivel tavaly február óta egyeztettem mindenféle ügyekben. Meglepődött, hogy egy nappal korábban jöttem 😀

Mindezek után megint visszamentem a tanáromhoz, akivel ezután meg kellett beszélnem, milyen órákat fogok felvenni. Ugyanis egy napom volt eldönteni, milyen órákat veszek fel a tavaszi és az őszi félévre. Viszont még az órák listája se volt meg… Ogura szenszeijel lefénymásoltuk az órák listáját, aztán pedig meghívott egy közeli kajáldába vacsorázni, hogy ott beszéljük meg, milyen órákat válasszak. Végül nem sikerült ott eldönteni, így arra jutottunk, hogy másnap – miután szerzek japán SIM-kártyát – felhívom, és telefonom megbeszéljük.

Ezután hazafelé vettem az irányt. Jó, hogy volt nálam kinyomtatott térkép, mert másképp nem találtam volna haza 🙂 A lakásba beérve kipakoltam minden csomagomat, majd elindultam a közeli szupermarketbe (szűpá) és drogériába. A drogériának volt 100 jenes részlege, ezt céloztam meg, itt nagyon sok mindent bevásároltam, műanyag tálaktól elkezdve törlőkendőn át az akasztókig, mindent. Két jó nagy szatyorba pakolták a kínai eladólánykák a cuccot, majd innen tovább mentem a curryshez, hogy elvitelre kérjek egy adag curryt. Ekkor már jó álmos voltam… Megvettem a curryt, majd hazafelé menet bementem a szupermarketbe is, és itt is vásároltam egy csomó mindent. Nagy nehezen hazacipeltem a sok cuccot, de útközben azon gondolkodtam, hogy a curry biztos már kihűlt, és mivel még nincs mikróm, nem fogom tudni megmelegíteni. De ennél nagyobb gond is volt. A cipekedés közben ugyanis a currys műanyag edény kinyílt, és a híg curryszósz mind belefolyt a zacskóba :DDDD A zacskóból sikerült megmenteni egy adagot, így azt megettem, majd kidőltem 😀

Másnap reggel korán kellett kelnem, mivel el kellett döntenem, milyen órákat veszek fel, ráadásul mennem kellett a hivatalba, SIM-kártyát venni stb. Elsétáltam az önkormányzathoz, ahol beregisztráltattam a címemet, megcsináltam a társadalombiztosítást, illetve a nyugdíjrendszerbe is be kellett lépnem, már mivel ösztöndíjas vagyok és külföldi, fizetnem nem kell semmit. Miután ezekkel végeztem, a közeli postára mentem, hogy a három évvel ezelőtt használt postabankos számlámnál megcsináljam a címem módosítását. Ezt meg is csinálták, viszont utána közölték, hogy ennek az egésznek van egy átfutási ideje, ezért kb. fél évig nem fogom tudni használni a számlát. Mivel az ösztöndíj erre a számlára kell érkezzen, ez nem volt nekem megfelelő, így hosszas telefonálgatás és kutakodás után valahogy megoldották, hogy azonnal használhassam. Elindultam a postáról, majd egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. Az egyik postás volt az, mivel elfelejtették visszaadni a zairjú-kártyámat (tartózkodási engedély). Ezután vonattal Sinszaibasiba mentem, hogy megvegyem a SIM-kártyámat. A hagyományos mobilszolgáltatók (Softbank, AU, Docomo) előfizetései nagyon drágák, így egy ún. „kakujaszu szumaho” („olcsó okostelefon”) szolgáltatást néztem ki. Ezt úgy kell elképzelni, mint Magyarországon a Tesco vagy Lidl mobilszolgáltatását: egy nagy szolgáltató hálózatán nyújt saját szolgáltatást. Én a Rakuten Mobile-t választottam, mivel nekik nem kell bankkártya az igényléshez, elegendő a japán betétkönyv és cash card. (Japánban elég macerás a normális bankkártya, vagyis a „credit card” igénylése, a postabankos számlához azonban jár egy ún. „cash card”, amivel fizetni nem lehet, csak az ATM-ből pénzt kivenni.)

A Rakuten Mobile-nak épp volt egy olyan akciója, hogy ha bemutatod nekik az Iphone-odat, akkor három hónapnyi havidíjat elengednek. Ehhez viszont személyesen el kell menni az üzletükbe, a legközelebbi pedig Oszaka belvárosában, annak is a délebbi részén, Sinszaibasiban van. Így hát oda mentem, és gondoltam, fél óra alatt végezni is fogok. Hát nem, kábé két órába telt a procedúra. Hozzá kell tenni azt is, hogy közben kellett segítenem egy holland lánynak, aki turistaként jött Japánba, és SIM-kártyát akart venni, de az üzletben senki nem beszélt angolul, így hát én tolmácsoltam neki. Aztán elmondtam azt is az üzletben, hogy én mit akarnék, viszont mivel sokan voltak, vissza kellett menjek kb. egy óra múlva. A gond az volt, hogy pont akkorra igényeltem, hogy az Osaka Gas szerelői megnyissák a lakásban a gázcsapot. Szóval valahogy értesíteni kellett volna őket, de ugye telefonom még nem volt. Elkezdtem keresgélni nyilvános telefonfülke után, amikor egész véletlenül összefutottam Jukával, egy magyar szakos ismerőssel. Együtt kerestük aztán a telefonfülkét, szerencsére találtam is, és megbeszéltem a gázszolgáltatóval, hogy majd csak délután 5 körül jöjjenek. Elbúcsúztam Jukától, majd visszamentem a Rakuten Mobile-hoz. Ott megkezdtük az ügyintézést, de aztán megint vissza kellett menni később, időbe telt ugyanis, amíg elkészítették a szerződést. Ez idő alatt elmentem kajálni, majd miután harmadjára visszamentem, már megkaphattam a SIM-kártyámat. Ennek a havi díja amúgy kb. 2 000 jen (kb. 5 000 Ft) lesz, és ezért 3,1 GB-ot lehet netezni. A telefonálás költségét ezen felül számolják, de mivel én nem nagyon szoktam (és nem is szeretek) telefonálni, nekem szerintem elég lesz a net. (Messengeren, Skype-on, LINE-on is lehet telefonálni…)

Ezt követően hazafelé vettem az irányt, Eszakánál (az egyik közeli állomás) leszállva még bementem az egyik pecsétes boltba, hogy elkészíttessem a saját kis pecsétemet. Aztán hazamentem, jöttek a gázosok is, így végre le tudtam zuhanyozni is. A közelben amúgy van egy szentó (közfürdő), arra gondoltam, első nap, amikor még nincs gáz, oda megyek majd, de olyan későn végeztem a teendőkkel és a bevásárlással, hogy a szentó már bezárt. Amúgy mielőtt a gázosok jöttek volna, egyszer csak csengettek, látom a kis interphone-on, hogy egy öltönyös fickó, gondoltam, ez biztos a gázos, nem is kérdeztem meg, ki az, hanem kinyitottam az ajtót. Kiderült, nem a gázos, hanem a hírhedt NHK-díjbeszedő! 🙂 Japánban elvileg mindenkinek fizetni kell a közszolgálati tévé szolgáltatásáért, akinek van tévékészüléke. NHK-díjbeszedők járják az országot, hogy befizettessék ezt a díjat, de konkrétan mindenki elzavarja őket, mivel a nem fizetésért nem jár semmiféle büntetés, ugyanúgy lehet nézni a tévét. Én is közöltem a fickóval, hogy nincs tévém és nem is lesz (ehhez képest másnap vettem… :D), így sikerült lerázni.

A délután még azzal telt, hogy a tanárommal próbáltuk telefonon egyeztetni, milyen órákat kéne felvegyek, mivel aznap volt a tárgyfelvétel határideje. Ez nem igazán volt számomra szimpatikus, hogy egy nap alatt kell mindent eldönteni, de ez igazából betudható annak, hogy én később érkeztem (nem 1-jén). Hosszas egyeztetés után végül sikerült kiválasszuk az órákat, és e-mailben el is küldtük az illetékesnek (sikerült kiharcolni, hogy papíron csak másnap kelljen benyújtani, aznap már nem lett volna idő).

Miután mindezzel végeztem, elindultam a Second Street elnevezésű használtcikkeshez, hogy körbenézzek, tudok-e venni mikrót, tévét, ilyeneket. Az üzlet egy metrómegállónyira volt, pontosabban másfélre, mivel két megálló közé esett. Gyalog mentem, kábé fél órás volt az út. Találtam mikrót is, tévét is, vasalót is, vízforralót is, meg még két Singeki no kjodzsinos (mangasorozat) poharat is. Csak ugye ezeket mind haza kellett volna cipelni. Érdeklődtem a házhoszállításról, de borzalmas árai voltak, így úgy döntöttem, hazacipelek aznap mindent. Szépen becsomagolták nekem egy kartondobozba a cuccokat, és így indultam el. Igen, egy mikróval, egy tévével, meg a többi cuccal. Borzasztó nehéz volt. Fölsétáltam a metrómegállóig, majd a metróval két megállót mentem, és Eszakától ismét gyalog cipeltem haza a cuccokat. Sok időbe telt a procedúra, mivel két-három perc cipelés után megálltam itt-ott pihenni. Elég furán néztek rám a járókelők 😀 De megérte, mert így aznap már tudtam kaját melegíteni, meg a japán tévéadásokat nézni. Nagyon jó műsorok mennek a japán tévében!

Csütörtökön már meg is kezdődtek az órák. Aznap egy órám volt csak, az is délután 1-től, azelőtt viszont a Nemzetközi osztály szervezésében volt egy közös ebéd, ahol japánok és külföldi diákok megismerkedhettek egymással. (Előtte a Nemzetközi osztályon elintéztem a papírmunkát, vagyis az ösztöndíjjal kapcsolatos aláírásokat stb., és odaadtam az ajándékot, amit hoztam, Josii-szannak, aki nagyon sokat segített. Megtudtam azt is, hogy mivel ösztöndíjas vagyok, nem vállalhatok diákmunkát.)

Előbb odaértem, le is ültem, de kiderült, hogy rossz helyen vagyok, majd mikor átmentem a megfelelő helyre, találtam egy kisebb diákcsoportot. Megörvendtem, hogy ők már erre a piknikre jöttek, és oda is mentem, köszöntem nekik japánul, és kérdeztem, hogy ez a Nemzetközi osztály (Kokuszaibu) rendezvénye-e. Erre az egyik srác flegmán visszaszólt félig angolul, hogy „Nooo, nooo kokuszaibu!”. Miért volt szükség az angolozásra? Miért kell flegmán kinevetni a külföldit, aki ráadásul japánul kérdez? Nem esett jól.

Végül megérkeztek az „igazi” nemzetközi osztályosok, és jöttek japánok, külföldiek is, jól elbeszélgettünk. Mindenki megkérdezte, hogyhogy ilyen jól beszélek japánul, ha csak két napja érkeztem. Szóval mindig el kellett magyarázzam, hogy igazából én már tíz éve tanulok japánul. Az egyik csaj rendes volt, megmutatta, hol lesz a következő órám, mivel még nem ismertem ki magam a kampuszon. Van ugyanis egy olyan furcsaság, hogy az épületeket mindenki A, B, C, D, E épületeknek hívja, viszont magukon az épületeken az szerepel, hogy 1-es, 2-es, 3-as stb. épület. Tehát mindig át kell „konvertálni” ezt a két elnevezésmódot 😀 Az első órám regionális földrajz volt (a töris óráim mellé két földrajzot is felvettem), érdekes lesz, de nagyon sokan voltak. Sok emberrel voltam körülvéve, az első napok mégis magányosan teltek, mivel még senkit se ismertem, és az oszakai ismerőseimmel se tudtam még találkozni, mert mindenki elfoglalt volt.

Pénteken nincs órám, ennek ellenére megint elmentem a Nemzetközi osztály által szervezett ebédre, japánokkal és egy koreai csajjal beszélgettünk, és mivel egyikőnknek se volt órája, egészen fél háromig ott voltunk. Aztán hazafelé menet beugrottam a közeli sintó szentélybe megnézni a szakurákat. A kampusz szakurái is nagyon szépen kivirágoztak ekkor már.

Aznap elmentem még beiratkozni a közeli konditerembe, ahol uszoda is van, ott is kifogtam egy akciót, így áprilisban és májusban a havi díj harmadáért tudom használni majd a termet. Aztán próbáltam megismerkedni a szomszédokkal is, ugyebár úgy illik, hogy bemutatkozzunk. A szembeszomszéd ajtót is nyitott, kiderült, ő is a Kandaion tanul, és épp nála volt egy barátja, akiről meg kiderült, hogy ugyanúgy japán töris. Vittem egy Boci csokit, bemutatkoztam, ők is, rendesek voltak. Nem úgy a másik két szomszéd. Nagyon vékonyak a falak a lakásban, konkrétan a szomszédból áthallatszik az orrfújás, meg az is, ha az illető skype-ol vagy tévét néz. Tehát hallottam, hogy itthon van, mégis, amikor csöngettem, nem nyitott ajtót. Minden lakásban van egy interfon, amivel látni lehet, hogy ki csönget. Nagyon hasznos amúgy, mert amikor nincs odahaza az ember, képet készít arról, aki csöngetett. Szóval a szomszédok valószínűleg látták az én gaidzsin (külföldi) fejemet, és megijedtek. Ez nem esett túl jól, de gondoltam, nem hagyom ennyiben a dolgot. Írtam egy levelet, leírtam, hogy én vagyok az új szomszéd, Magyarországról érkeztem kutatni, szerettem volna bemutatkozni, de még nem sikerült találkoznunk, ha van egy kis ideje, kopogjon be, hogy bemutatkozhassunk egymásnak. Mellé raktam a Boci csokit, és beraktam mindkét szomszéd postaládájába. Az egyik ládából másnap eltűnt a csoki és a levél, mégse jött senki (pedig itthon volt). Egészen a következő hétig kellett várni, amikor is a jobb oldali szomszéd megjelent. Azt mondta, csak aznap vette észre a postaládában a levelet (ez persze hazugság volt), bemutatkozott, én is, kiderült, hogy ő is kandaios diák, picit elbeszélgettünk. Nagyon örültem, hogy végül rávette magát arra, hogy váltson pár szót velem. A bal oldali szomszéd azonban azóta sem jelentkezett.

Szintén pénteken történt, hogy benéztem a szomszédban lévő takojakishoz (polipos tésztagombóc, hagyományos oszakai étel). Már Magyarországon kinéztem a Google Térképen, hogy a szomszédomban egy takojakis van, és mivel nagyon szeretem a takojakit, örültem is ennek. Egy nagyon jópofa fickó süti a takojakit, jól elbeszélgettem vele. Először hat darab takojakit kértem, de olyan finom volt, hogy kértem még hatot. Saját maga készíti a tésztához való „levet”, emiatt sokkal finomabb a takojakija, mint a simán a boltban, vagy népszerűbb helyeken árul takojaki. Elmondta, hogy a környéken nincsenek külföldi diákok, ezért nagyon meglepődött, amikor beléptem az üzletbe. Ahogy ott beszélgettünk, egyszer csak jött egy öreg néni, szintén takojakit enni. Leült mellém, elkezdett kérdezgetni, hárman jól elbeszélgettünk. Bár én nagyon kellett koncentráljak, hogy megértsem a néni japánját 🙂 Végül mikor indultam haza, a néni mondta, hogy ne fizessek, a vendége voltam :O Nagyon meglepődtem, és örültem is, nagyon kedves emberek voltak!

Később leszaladtam Eszakába körülnézni, hol lehetne függönyt venni, de sajnos csak nagyon drága dolgokat találtam. Mindenki a Nitori nevű üzletet („japán Ikea”) ajánlotta, az viszont a környéken nem volt. Így a péntekem még függöny (meg ágyneműhuzat :D) nélkül telt.