(3) A 35 órás hazaút. Járatkésések, a poggyász elvesztése. Az áprilisi havazás, az OTDK és az elért eredmény. Idegeskedés a KLM miatt. Rohanás a reptéren. A visszatérés.

Az OTDK-ra való hazautazásom életem leghosszabb útja volt – szinte minden probléma megtörtént, amit elképzelhetünk: járattörlés, járatkésés, csatlakozás lekésése, poggyász elveszése, aztán a visszaúton a kézipoggyász feladatása és a késés miatti rövid átszállási idő, illetve az ebből adódó rohanás. De legalább megérte hazajönnöm!

Húsvét vasárnapján indultam el Oszakából hazafelé. Eredetileg a holland királyi légitársaságnál, a KLM-nél vettem jegyet, ez a gép vasárnap reggel indult volna, és amszterdami átszállással (hosszú átszállási idő lett volna, ezért úgy terveztem, egyúttal körbenézek Amszterdamban) vasárnap késő este érkeztem volna meg Budapestre. Az indulás előtt néhány nappal aztán jött egy e-mail, miszerint az Oszakából Amszterdamba tartó járatot törölték, ezért átfoglalnak egy más járatra. Így kaptam meg az új jegyemet, amelyen az állt, hogy vasárnap délután Sanghajba, onnan este Párizsba, hétfő reggel pedig Budapestre repülök, először a China Eastern légitársasággal, majd pedig az Air France-szal.

Így hát el is indultam otthonról körülbelül délután 1 órakor. Aznap volt Japánban az első „nyári nap”, ezt a reptéren a híradóban láttam, de érezhető is volt: vékony pulóverben indultam el, de egy sarok után azt is le kellett vennem, olyan erős volt a napsütés. A hátizsákom jól meg volt tömve, vittem mellette a laptoptáskámat is benne a laptopommal, és egy nagy bőröndöt, amiben csak néhány üdítő, egy ajándéknak szánt hátvakaró ( 😀 ), egy szöszös pulóver, amit otthon akartam kimosni, és egy körömvágó csipesz volt 😀 Igazából azért vittem a nagy bőröndöt, hogy majd visszafelé jól meg tudjam pakolni.

A csomagokkal elvonatoztam a reptérig, ahol aztán beálltam a China Eastern check-in pultja előtt kígyózó sorba. Nem tudom, mi tartott mindenkinek annyi ideig, de majdnem egy óráig sorban kellett állni. A pultnál mondtam, hogy én Budapestre megyek két átszállással, a hölgy pedig mondta, hogy a csomagokkal nem lesz gond, egyből budapesti címkét kapnak, én meg megkapom mind a három beszállókártyát. Miután ez megvolt, az idő rövidsége miatt rohamtempóban rohantam el a Daisóhoz (százjenes bolt), hogy vegyek néhány szuvenírt és egy kis ropogtatnivalót az útra, majd pedig az egyik konbinibe (kisbolt), hogy ott szintén bevásároljak kajából. Miután bevásároltam, siettem, hogy időben meglegyek a biztonsági ellenőrzéssel és az országból való kilépési procedúrával. A Kanszai reptéren ez mindig nagyon gördülékenyen zajlik amúgy.

Most se volt gond ezekkel, szépen eljutottam a beszállókapuig, megettem az onigiriket (rizsgombóc), amiket vettem, és várakoztam. Egyszer csak kiírták, hogy a sanghaji gép másik kaputól fog indulni. Átcuccolt mindenki oda, ott a kijelzőn szépen meg is jelent, hogy Sanghaj. Pontosabban nem is Sanghaj, hanem Kunming, mivel kiderült, hogy ez a gép igazából Kunmingbe megy, csak van egy „megállója” Sanghajban is. Nyugodtan várakoztam tovább, olvastam a japán töris könyvemet, amit a tanáromtól kaptam, amikor egyszer csak azt látom, hogy a kijelzőn már nem Kunming, hanem Csengtu áll. Gondoltam magamban, én szívesen elmegyek Csengtuba is, mivel ott van Kína egyik híres pandamenhelye, „panda-szaporító gondozóhelye”, de nem most, mivel most haza kell mennem 😀 Kérdezem a beszállókapunál a hölgyet, mi a helyzet. Azt mondja, ő nem tudja, csak annyit tud, hogy innen Csengtuba fog indulni a gép. Más utasok se értették a dolgot. Mondom a csajnak, hogy a másik kaputól küldtek át minket ide, azt mondja, ő nem tud semmiről, nézzük meg a táblán a kiírást. Valóban volt egy fehér tábla a kapu elé kihelyezve, de azon meg az Air China egy teljesen más járata szerepelt. Na fogtam magam, visszarohantam az előző kapuhoz, közben már aggódtam, hogy biztos lekéstem a gépet, mert valahonnan máshonnan indult. Kérdezem ott a fickót, hogy most mi a helyzet,  erre megszólal, hogy valószínűleg azért áll a kijelzőn Csengtu felirat, mert az a gép fog hamarabb indulni, ugyanis a miénk 16:55 helyett csak 19:00-kor fog felszállni. És tényleg, az ottani kijelzőn szerepelt is, hogy a miénk késni fog. Na szép. Visszamentem a másik kapuhoz, és elmondtam az ottani csajszinak, hogy mit hallottam az előző kapunál a pasastól, aztán pár perc múlva meg is jött a pasi is, hogy ő tájékoztassa a népet, mivel ugye a hölgy nem tudott semmiről.

Gondoltam, Sanghajban úgyis van elég időm az átszállásra, valószínűleg nem fog gondot okozni a késés, legalább Sanghajban nem kell annyit várakozni. Így hát várakoztam Oszakában, olvastam a könyvemet.

Végül 19:30 körül indultunk el. A kínai géppel nem volt gond, a stewardessek is kedvesek voltak, csak annyi probléma van, hogy valami kínai jogszabály miatt még repülő üzemmódban se lehet használni a telefonokat, tableteket. Így hát zenét hallgatni se tudtam, olvasgattam. Elég „heves” volt az út, összevissza rázott minket a gép, be is mondták, hogy ne hagyjuk el a helyünket, csatoljuk be az öveinket.

A gép a termináltól elég messze állt meg, busszal vittek minket a terminálig. Itt követtem az „átszállás” feliratot. Át kellett menni egy útlevél-ellenőrzésen (mindenki rohant), egy kis boxban egy mogorva kínai hölgyike nézte meg az útlevelet, és nyomott egy pecsétet a beszállókártyára, amivel igazolta, hogy megnézte az útlevelemet. Nem köszönt, nem beszélt senkihez, csak pecsételt. Innen futás volt tovább, megint át kellett menni egy biztonsági ellenőrzésen. Megint elő a laptopot, le az övet, kidobni az Oszakában vett vizet… Szépen átmentem a kapun, persze becsipogott, ezért aztán jól leellenőriztek azzal a fémdetektoros vizsgálóizéjükkel, persze nem volt rajtam semmi. Aztán utána mikor érkezik a táskám, elkezd valamit magyarázni az egyik csaj, de olyan angolsággal, hogy azt nem lehetett megérteni. Mutogat a táskára, kinyitom. Elkezd kotorászni, jó mélyre beletúr, közben mérgesen motyog valamit kínaiul. Kinyitja a másik cipzárt, azt a fakkot is jól megturkálja, hogy aztán megtalálja a bűnös tárgyat: az összecsukható esernyőmet! Na ekkor már megértettem, hogy azt próbálja magyarázni angolul, hogy „umbrella”… Persze egy ilyen veszélyes és a Kínai Népköztársaság szocialista biztonságát alapvetően veszélyeztető tárgyat nem lehet csak úgy átengedni, mit is képzelek, jól meg kell röntgenezni azt is külön. Annak idején a törökök az elektronikus szótárgépemre hitték azt, hogy bomba, és árgus szemekkel figyelték, mikor robban, a nagy Kínai Népköztársaságban pedig a magyarországi Rossmann üzletben vett sima kis ernyőm esett áldozatul a biztonság éber őreinek 😀 Átküldték a táskámat és az ernyőmet még egyszer a gépen, persze egyik se volt atomfegyver, így hát szabadon távozhattam 😀

Megtaláltam a beszállókaput, és ott várakoztam. Mivel a vizemet ki kellett dobnom, kínai jüanom pedig nem volt, az „ivóvíz” feliratú ivókúthoz mentem, ahol sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy meleg víz folyik… Tovább várakoztam, próbáltam netezni, de persze a Facebook, a Messenger nem jött be, elvégre Kínában voltam… Végül Skype-on sikerült elérnem a családot, eléggé szakadozott a vonal, de azért lehetett beszélni. Aztán elérkezett a beszállás ideje, minden időben zajlott, szépen beszállt mindenki a gépbe… aztán bejelentette a kapitány, hogy valamilyen kínai szabályozás miatt csak három óra múlva indulhatunk. Három óra késés azt jelenti, hogy lekésem a budapesti gépet. Erről kellett volna tájékoztassam a családomat, csak hát ugye a gépen már nem volt wifi. A japán telefonomról nem lehet külföldet tárcsázni, ezért a magyar kártyámról próbáltam volna telefonálni. Csakhogy az öreg Samsung telefon, amelyben a magyar kártya volt, le volt merülve, és nem volt nálam töltő se… Sebaj, gondoltam, kicserélem a kártyákat. Csakhogy nem volt nálam semmi olyan hegyes tárgy, amivel ki tudtam volna nyitni az iPhone SIM-tartó tálcácskáját. Megkérdeztem a stewardesst, aki lecsatolta a kitűzőjét, és annak a hegyes tűjével ki tudtam cserélni a kártyákat. Tárcsáztam, de a vonal túlvégén azt mondták, „ni hao”… Kiderült, hogy magyar számról sem lehet magyar számot tárcsázni Kínában. Végül SMS-t sikerült küldenem, ez elküldte gond nélkül, aztán a Magyarországról érkező hívást már fel tudtam venni.

Három órát ott kellett tölteni a gépen indulás előtt… felszolgálták a kaját, aztán megnéztem a legújabb Bridget Jones-filmet… és három óra múlva tényleg elindultunk. Azt mondta a kapitány, hogy Észak-Kína felett nagy vihar van, és emiatt elég nagy a kavarodás a levegőben, ezért adtak ki ilyen korlátozásokat, és azt mondta, mi (az Air France) még örülhetünk, mert a KLM gépe négy, a Lufthansáé pedig öt óra múlva indulhat.

Tehát három órás késéssel elindultunk, és kezdetét vette a 12 órás út. Direkt azért választottam a helyemet a szélére, hogy tudjam mozgatni a lábamat, erre a mellettem ülő francia csajszik egyike megkért, hogy cseréljünk helyet, mert rosszul van, és majd ki kell menjen a mosdóba. Nem volt mit tenni, beleegyeztem… végül csak egyszer ment ki a mosdóba. Valamennyit, több részletben sikerült aludnom, aztán amikor már csak 4 óra volt az útból hátra, egyszer fölálltam, elmentem egy kis innivalót szerezni meg a mosdóba, aztán elkezdtem nézegetni, milyen filmek vannak. Meglepetésemre megtaláltam a tavalyi év legsikeresebb animefilmjét, a „Kimi no na va”-t amit Japánban mozis nézettségben már csak a Chihiro Szellemországban előz meg. Megnéztem, tetszett, tényleg jó film.

Megérkeztünk Párizsba, két órával a budapesti gép indulása után. Megkérdeztem a stewardesst, hogy most mi a teendő, mondta, hogy a terminálon szóljak a pultnál. Párizsban is buszozni kellett, aztán amikor szálltunk le a buszról, a magyar telefonszámomra egyből jött egy SMS, miszerint átfoglaltak egy délutáni budapesti járatra. A pultnál megkaptam az új beszállókártyámat, és egy 15 eurós kajakupont. Kérdeztem, mi lesz a feladott csomaggal, kattintott a fickó párat, és mondta, hogy nincs semmi gond, elintézte, hogy Budapestre érkezzen a csomag. Itt nagyon korrekt volt az eljárás.

A délutáni járat indulásáig volt kb. 4 óra, így hát nézelődtem a repülőtéren. Pontosabban előtte át kellett menni egy útlevél-ellenőrzésen és egy biztonsági ellenőrzésen. Igen, megint, harmadjára. Szerencsére itt is gond nélkül ment minden, nem úgy, mint Sanghajban. Az EU-s állampolgároknak automata útlevél-ellenőrző gép volt beszerelve, nem kellett várakozni.

Vettem szendvicset 15 euró 30 centért, mivel tudtam, hogy van nálam egy adag euróérme, csak arról feledkeztem meg, hogy elfelejtettem a nagy sietségben az eurókat a hátizsákomból a pénztárcámba átrakni… Így hát egy 10 euróssal fizettem ki a 30 centet… nem örültek. A párizsi reptérrel nem volt gond, volt wifi, a beszállítás is gond nélkül zajlott, az utazással is minden rendben volt, azt leszámítva ugye, hogy már lassan több mint 30 órája utaztam. A magyarországi gép indulása előtt elkaptam egy megjegyzést egy magyar sráctól, amin magamban nagyon röhögtem, így hangzott:

„Azt mondja nekem az a f@szkalap stewardess, aki ráadásul egy férfi volt…”

Hát fiam, akkor az nem stewardess volt… 😀

Megérkeztem Budapestre, és vártam a nagy csomagomat. Nem számítottam rá, hogy megérkezik, gondoltam, hogy ennyi viszontagság után kizárt, hogy meglegyen a csomag. Nem is lett meg. De rajtam kívül még vagy 8-10 utasnak szintén nem lett meg, pedig ők csak Párizsból jöttem. A budapesti reptéren az elveszett csomaggal kapcsolatos ügyintézés gördülékeny volt, nagyon készségesek voltak. Mondtam, remélem, csak Párizsban akadt el a csomagom… hát nem, még Sanghajban volt. Kitöltöttem a kiszállítási igénylőlapot. A csomagban nem voltak fontos dolgok, de pénteken ezt a bőröndöt akartam megpakolva visszavinni, tehát csütörtökig meg kellett érkezzen.

Eddig tartott a viszontagságos hazaút. A húsvét maradék pár óráját a családom körében töltöttem, aztán kidőltem… Másnap sok tennivaló, elintéznivaló volt, szerdán pedig véglegesítenem kellett az OTDK-előadásaimat. Tehát nem volt idő a pihenésre. Kedden felhívtam a repteret, hogy megérdeklődjem, megjött-e a csomag. Szerencsére közölték, hogy megérkezett, és szerdán ki is szállítják. Szerdán reggel korán megébredtem, és szerencsém is volt ezzel, mert 7 óra körül telefonáltak, hogy 9-re hozzák a csomagot. Végül 8:15 körül már megérkeztek, gond nélkül megjött a bőröndöm. Aznap véglegesítettem az előadásaimat, lepróbáltam, belefér-e 20 percbe, készülődtem.

Másnap reggel indultam Pécsre, az OTDK-ra. Kocsival mentem; hogy 8-ra ott legyek, kicsivel hajnali 5 előtt indultam el. Egész úton zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, hideg is volt. Pécsre megérkezve viharos szél és havas eső fogadott. Szerencsésen megérkeztem, regisztráltam. Megkezdődött az Orientalisztika I. tagozat ülése, az egyik zsűritag viszont csak később tudott csatlakozni, mert Orfűn nagy hóesés volt (április 20-án… durva…), és az úton keresztbe fordult egy busz. Aztán pont az én előadásom előtt elment az áram is… De aztán visszajött 😀 Aztán az előadásom közepén megint elment… folytattam kivetítő nélkül… aztán megint visszajött az áram 😀 Szóval érdekes volt. Ezen a tagozaton végül harmadik lettem, de mivel a pályamunkák száma nem érte el a 9-et, hivatalos harmadik helyet végül nem osztottak ki. Ebéd után átmentem az Orientalisztika II. helyszínére, ahol előadtam a másik témámat. Ezzel a témámmal második helyezést értem el. Összességében tehát megérte hazajönnöm, így már van egy OTDK-s első, egy második és egy (nem hivatalos) harmadik helyezésem is 🙂

Nem vártam meg az esti fogadást, elindultam idejében haza. Hazafelé is végig zuhogott az eső, nagyon durva volt. Aztán hazaérve elkezdtük a pakolást. Be kelle téli cuccokat, amik két héttel korábban nem fértek be a bőröndbe, aztán volt egy csomó zabpehely is (olcsóbb és finomabb otthon, mint itt; szóval ha már vihettem 2×23 kilót, ki kellett használni), tusfürdők, fehérjepor, öltöny, cipők, csokik, kaja… Nagy nehezen, már félálomban sikerült befejeznünk a pakolást, jó sok minden került a hátizsákomba is. A nagy bőrönd pont 23 kiló lett, mellette vittem egy pici bőröndöt, plusz a hátizsák és a laptoptáska. A hátizsákom nem túl nagy, nem éri el egy kézipoggyászként általában használt bőrönd méretét, és a laptoptáskám is simán elfér akárhol.

Másnap reggel kimentünk a reptérre, és beálltunk a KLM check-in pultjához. Ekkor már ki volt írva, hogy fél órás késéssel fogunk indulni. Egy fiatal srác ült a pultnál, kérdezem tőle, hogy mi a helyzet ezzel a fél órás késéssel, mit lehet tenni, ha nekem rövid átszállási időm van. Kábé egy órám lett volna az átszállásra, ez a késés miatt fél órára csökkent volna. A srác meglehetősen flegmán azt mondta, ő még nem is látja, hogy késni fogunk, ő nem tud csinálni semmit, ő csak feladja a csomagokat, és annyi. A két bőröndöt be is csekkolta, majd megkérdezte, hogy a hátizsákot is viszem-e. Mondom, igen, a hátizsák a kézipoggyászom, a laptoptáska meg a másik táska, amit személyes tárgyként felvihetek. Erre elkezdi csóválni a fejét, vigyorog, azt mondja, nagyon tele a gép, ezeket nem lehet felvinni a gépre. Mondom, az áll a honlapon, hogy egy kézipoggyász és egy személyes tárgy. Azt mondja, a laptoptáska nem minősül személyes tárgynak, hanem kézipoggyásznak. Mondom, nem, a honlapjukon az szerepel, hogy ezt is fel lehet vinni. Erre ő: lehet, hogy az van a honlapon, de tele a gép. Mondom, idefelé törölték a járatot, késett a gép, három órát vártam a gépen, lekéstem a másik gépet, 35 órát utaztam, most megint késni fogunk, lehet, hogy lekésem a japán gépet, és egy napig Amszterdamban ragadok, ne szarakodjon már a táskákkal. „Nem érdekel, hogy 35 órát utazott, én ezt nem engedhetem fel a gépre.” Mondom, én nem vagyok hajlandó feladni a hátizsákomat, mert nincs rajta semmi zár, hatszor kirabolják, mire Japánba érünk, főleg Budapesten. Akkor sem engedi. Végül 2500 forintért befóliáztattam a hátizsákot, és nem volt mit tenni, fel kellett adni. Közben már rohanni is kellett, mert közeledett a beszállás ideje. Nagyon ideges voltam, leszidtam mindennek a KLM-Air France bagázst (ez tulajdonképpen egy cég, nem kettő), mondtam is, hogy ezután az út után engem biztos elfelejthetnek.

Sietve átmentem a biztonsági ellenőrzésen, persze a késés miatt a beszállítás is csúszott. Előtte megnézhettem, mások milyen bőröndöket vihettek fel kézipoggyásznak. Hát például ilyet:roha

Talán mondanom sem kell, hogy az én hátizsákom és laptoptáskám együtt se tett volna ki egy ekkora bőröndöt… Ráadásul a gépre felszállva láthattam, hogy rengeteg hely maradt mind a felső csomagtartókban, mind lent, mivel voltak üres helyek is, ahová szintén lehetett volna pakolni a csomagot.

Késve elindultunk. Kérdezem a stewardesst, mi lesz az átszállásommal. Felírta a másik járatszámot, mondta, hogy majd szólnak, mi a helyzet. Kifogtam egy bunkó paraszt csoportot a repülőn, mellettem ültek. Tipikusan azok a figurák, akik nagyon büszkék a férfiasságukra, arra, hogy kigyúrták és felhizlalták magukat 100 kilóra, de mellette bunkó parasztok maradtak, és úgy viselkednek, mint az óvodások. Ezek tipikusan azok az alakok, akik lenéznek mindenkit, aki nem 100 kiló, mint ők. Kinézetre a 30-as éveikben lévő férfiak voltak, de úgy viselkedtek, mint egy 13, vagy inkább mint egy 3 éves. Hangosan kiabáltak, baromkodtak, káromkodtak – rendkívül idegesítő volt. Az úton egy finom holland süteményféleséget szolgáltak fel, az jó volt. Összességében amúgy erről a KLM-Air France bagázsról elmondható, hogy a személyzet rendes, udvarias, csak a késések és az egyéb problémák megkeserítik az ember útját. Meg ugye a magyarországi check-in személyzet.

Mikor már közeledtünk Amszterdam felé, bemondta a kapitány, hogy elnézést, de még nem tudunk leszállni, mert „the airport is very busy”. Létezik ilyen, hogy túl nagy a forgalom egy reptéren?! Hát azért reptér, hogy összevissza fel- és leszálljanak a gépek, nem?! Bemondták, hogy melyik járatok azok, amelyekre a csatlakozást már biztos lekésték az utasok. Szerencsére az oszakai nem volt köztük, de az egyik steward odajött hozzám, és közölte, hogy nagyon sietnem kell majd. Elárulta, hogy az F8-as kaputól indul majd a gép… csakhogy a mi gépünk a C-re érkezett, a kettő között meg meglehetős távolság volt. A nagyra nőtt kisfiúk, vagyis a mellettem ülő neveletlen pasigyülekezet ekkor rendesnek bizonyult, mert mikor megérkeztünk, kiengedtek. Kérdezték, hogy átszállás-e, hova megyek stb. Mondtam nekik eléggé ingerülten, hogy mi a helyzet, és hogy én soha az életben többet nem utazom ezzel a holland-francia borzalommal.

Úgy kell elképzelni a megérkezésünket, hogy a beszállókapu hivatalosan 14:25-kor zárult volna, a gépünk pedig olyan 14:10 körül szállt le. Ráadásul nagyon sokat gurultunk a terminálig, aztán meg egy csomót kellett várakozni, amíg mindenki szenvedett a csomagjaival. Amikor leszálltam a gépről, rohanni kezdtem, mint egy őrült. Annyiban szerencsém volt azzal, hogy a flegma gyerek feladatta a kézipoggyászomat, hogy nem kellett azt is cipelnem. Futottam, mintha az életemért futnék. Csak ugye nem vagyok annyira futáshoz szokva… Elértem az útlevél-ellenőrzéshez, itt volt egy gyorsítósáv, ahol a rövid átszállási idejű utasok haladhattak… persze ez nem volt nyitva, beállítottak egy EU-s sávhoz, hiába mondtam, hogy rohanok. Közben a kijelzőn már pirosan villogott, hogy „zárul a kapu”… Néhány embert meg kellett várni, aztán átmehettem én is az útlevél-ellenőrzésen. Ez a C és a D zóna határán volt, nekem pedig az F8-ra kellett menni. Rohantam, mint az őrült, csak úgy kerülgettem az embereket, már nem láttam konkrétan, nem kaptam levegőt, azt hittem, elájulok. Az E-nél voltam, amikor az órán már 14:23 volt, mondtam, kész, ezt lekéstem, nem bírom, nem kapok levegőt, szúr a tüdőm. Kicsit sétáltam rendes tempóban, aztán megint nekigyürkőztem, megint rohantam. Az F szektor elején egy fickó kérdezte, hogy az oszakai géphez rohanok-e, mondtam, igen, mondta, hogy menjek, még elérem. Rohantam tovább, és nagy nehezen elértem a gépet. A stewardessek kérdezték, hol a helyem, én meg azt se tudtam, hol vagyok, mondták is, hogy nyugodjak meg, pihenjek meg. A helyemen egy japán fickó ült, mondtam, hogy itt én ülök, erre átült máshova. Mi ez már?! Szerencsére mellettem senki se ült, szóval oda tudtam pakolni. Kifújtam magam, megpihentem, de kis ideig még mindig azt hittem, el fogok ájulni, nagyon rosszul voltam. Kicsit késve indultunk, mert bemondták, hogy várunk a késett átszállókra… Na hát ha ezt tudom, én se rohantam volna…

Az út visszafelé jó volt, aludni is tudtam, a stewardessek is kedvesek voltak, a kaja is jó volt. Ahogy már írtam, mind a KLM, mind az Air France személyzetével, ellátásával meg voltam elégedve, de ez a rohanás, járattörlés, járatkésés, csatlakozás lekésése, poggyász elvesztése, poggyász feladatása, idegeskedés, ez nem hiányzik nekem. Időben érkeztünk meg Oszakába, mivel „re-entry” címen érkeztem vissza, nem kellett sokat várakozzak a beléptetésre se. Abszolút nem számítottam arra, hogy megérkezik a csomagom, hisz alig volt fél óra az átszállásra, átpakolásra. Azért várakoztam egy picit a csomagoknál, és egyszer csak látom, hogy a futószalagon épp ott jön a zöld fóliába csomagoltatott hátizsákom és a pici bőröndöm. Hát nagyon megörvendtem. A nagy bőröndöt esélytelennek tartottam, de tíz perc várakozás után az is megjelent, zöld fóliába csomagolva. Itt kapott tőlem a KLM egy jó pontot, mivel ilyen rövid átszállási időnél is sikerült a csomagjaimat átpakolniuk.

A Nankai és a Hankjú vonatokkal elmentem Tojocu állomásig, onnan pedig hazagyalogoltam. A Tojocu állomásnál nincs lift, szóval a lépcsőkön kellett felcipelni a sok bőröndöt, kicsit szenvedtem vele 😀 Hazaérve a postaládában egy szépen becsomagolt kis törölköző várt. Kiderült, hogy a mellettünk lévő üres telekre (igazából nem régóta lehet üres, mert a Google Street View-n még egy épület áll ott; én pont azért választottam a másik oldali lakást, mert itt a balkon egy alacsonyabb épületre néz) elkezdenek felhúzni egy társasházat, és tájékoztattak minket előre a zajról egy levélben, mellé pedig „engesztelésül” egy kis ajándékot, egy törülközőt helyeztek. Jó lesz kéztörlőnek 🙂

Kipakoltam a csomagjaimat, és lementem a takojakishoz, mivel nem volt kajám. Elbeszélgettünk, voltak ott általános iskolás gyerekek, ők is kérdezgettek. Megettem a takojakit, aztán még eltöltöttem a délutánt és az estét, majd nyugovóra tértem. Így ért véget a kalandos hazautazásom. Ez az április tényleg mozgalmasra sikeredett. Kevesebb, mint két héttel a Japánba érkezésem után hazautaztam, az út 35 órásra sikeredett, Magyarországon kifogtam a különös áprilisi havazást, az OTDK-n jól szerepeltem, a visszaúton is idegeskedtem. De sikeresen megjártam, és ez a lényeg. A rákövetkező héten ismét vissza kellett zökkennem a japán hétköznapokba. Erről a következő posztban számolok be.