(7) Sportos hét. Edzés Öcsivel. Ivászat/evészet a törisekkel. A szomszéd zajai, a füldugók és a szoba átrendezése. Narai kirándulás. Piknik a host familyvel.

A soron következő héten megvalósult a mindennapi sportolás, voltunk kajálni az Edo-kori töris tanulócsoporttal, rendeltem füldugót, elszaladtam Narába, ahol kedves emberekkel találkoztam egy eldugott kajáldában, és biciklivel eltekertem a Banpaku-kinenkóenbe (70-es Expo emlékparkja), ahol egy host familys eseményen vettem részt.

Miután vasárnapról hétfőre virradó éjjel sikerült leküzdeni a túlzott fáradtság okozta álmatlanságot, hétfő reggel edzeni indultam, mégpedig Öcsivel. Ugyanis amikor regisztráltam az edzőterembe, kaptam két ingyenjegyet, amivel kétszer meg lehet hívni valakit. Végre sikerült összeegyeztetnünk Öcsivel az időpontot, így hétfő délelőtt mentünk először közösen edzeni. Leellenőriztettem vele, mindent helyesen végzek-e, persze nem 😀 Van az edzőteremben ingyenes testzsírszázalék- és izomtömegmérés, megcsináltuk ezt is, nekem persze átlagos lett, Öcsi testzsírszázalékán pedig majdnem elájult az edzőtermi kisegítő fickó, mondván, ide nem szoktak olyanok járni, akiknek egyjegyű ez az értékük 😀 Voltunk aztán úszni is, ha már ingyenjegy, utána pedig elmentünk ismét a közeli szusizóba. Délután órám volt, mondta Öcsi, hogy megnézi a Kandai kampuszát, de végül elment az idő, és bár odamentünk, már nem nagyon tudtam megmutatni semmit, mivel kezdődött az órám. Hétfőn megérkezett a várva várt gázszámla is, örvendtem, mert alacsony volt, még úgy is, hogy ez idáig nem jártam mindennap az edzőterembe, tehát itthon zuhanyoztam. Mostantól azzal is tudok spórolni, hogy az edzőteremben zuhanyzom, illetve fürdöm.

Kedden a töris nap következett. Reggel a Cusimáról szóló óra után megkérdeztem a tanárt, a buszon kívül milyen más közlekedési módok vannak Cusimán, ugyanis tervezem, hogy elmegyek oda is, de a neten csak nagyon ritkán járó menetrend szerinti buszokat találtam. Hát sajnos nincs más lehetőség, nincs pl. szervezett buszos túra vagy ilyesmi, csak a busz meg a taxi. Még át kell gondolnom, mit akarnék megnézni Cusimán, hogy érdemes szervezni a dolgot. Mesélte órán a tanár, hogy ő amikor ment Cusimára, tengeribeteg lett a kompon. Remélhetőleg velem nem lesz ilyesmi, hisz amikor Okinava főszigetéről Zamamira utaztam, akkor sem volt semmi bajom. A kajaszünetben I-kunnal kajáltunk, én már előző hét óta bentót (ételdoboz) vittem magammal, mivel az egyetemi kajálda meglehetősen drága. Délután folytatódtak a töris órák, Ogura szenszei órája, majd a csoportos tanulás, ahol Edo-kori szövegeket próbálunk megfejteni. Ezek után pedig következett a nomikai, vagyis az ivászat, ami inkább evészet lett, mert senki nem nagyon ivott. Nekem mondjuk ezzel szerencsém volt, mert én amúgy sem iszom. Itt is előkerültek mindenféle furcsa csirketestrészek, mint ahogy a múltkori helyen, de voltak finom halak, szasimi (nyers halszeletek), sült krumpli, saláta stb. is. A közös japán ivászatoktól/evészetektől a tavalyi japán, pontosabban tokiói kirándulásom óta tartok, történt ugyanis, hogy bár nem tudtam enni szinte semmit, nagyon sokat kellett fizetnem a japánok szokása miatt (nem az van, hogy mindenki annyit fizet, amennyit elfogyasztott, hanem rendelnek rengeteg mindent, mindenki csipeget mindenből, aztán a végösszeget annyi részre osztják, ahányan vannak). Itt mivel sokan voltunk, sokfelé oszlott a költség, összesen 2000 jent kellett fizetnem, amiből ugyan két napig lehetne simán kajálni, de mégse annyira nagyon horribilis összeg.

Szerdán reggel elmentem úszni, aztán a délelőtti töris órám következett, majd elugrottam a gjómü szűpába vásárolni joghurtot (ez alkalommal találtam vaníliásat is!) meg egyebeket. A szerda délutáni órám pedig értelmezhetetlen volt. Egy vendégelőadó jött be, Kiotó építészetéről kellett volna beszéljen, ehelyett ajánlotta nekünk a Kiotó Kentei nevű vizsgát (Kiotóról szóló vizsga, azoknak ajánlják, akik Kiotóban szeretnének elhelyezkedni a turizmusban), és összeállított régi feladatokból egy több oldalas tesztsort. Majd levetített egy diasort, elhadarva egy halom adatot, és ezek alapján kellett kitöltenünk a tesztet. Persze semmi nem maradt meg az egészből, úgy hadart a fickó… Szerintem gyorsan le akarta tudni a dolgot.

Csütörtökön reggel edzeni mentem, aztán kifizettem a konbiniben az Amazonos rendelésemet. Rendeltem egy biciklire szerelhető mobiltartót, hogy tudjak GPS-szel navigálni „vezetés” közben, egy pici konyhai mérleget, hogy le tudjam mérni a húst, egy naptárat és egy adag füldugót. A füldugók azért kellettek, mivel a szomszédomból még mindig mindenféle zajokat hallok. Papírvékony a fal, ezért az is hallatszik, ha az illető az orrát fújja, a tévéjének a hangja, a beszélgetés hangja, minden hallatszik. Napközben ezzel annyira nem lenne gond, de amikor próbálok elaludni, és mellettem visszhangzik a szomszédból a mély, mormogó hang, az borzasztó idegesítő. Ráadásul a srác minden reggel 5-kor kel, és 5:30 körül úgy távozik otthonról, hogy bevágja maga után az ajtót. Így – mivel a futonom a közös fal mellett volt – minden reggel felébredtem arra, hogy pakol, orrot fúj, megy a tévéje, rohangál, nyitogatja a balkonajtót, majd becsapja maga után a lakásajtót. Fura, mivel otthon nem szoktam volt felriadni efféle zajokra. Kipróbáltam mindent, füldugót, amit otthonról hoztam (köszi, Andi! 😀 ), amit a Daisóban vettem, aztán fülhallgatóval zenét hallgattam, beraktam nyugtató zenét, elővettem a nagy fejhallgatómat, de egyik se volt hatásos. A legrosszabb élményem pont akkor volt, amikor Jusztina itt volt. Késő estig diskuráltunk, későn feküdtünk le, aztán hajnalban megébredtem arra, hogy a szomszéd indul el otthonról. Fáradt voltam, vissza akartam aludni, ezért bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és a telefonomon zenét kapcsoltam be. Csak arra nem számítottam, hogy ilyenkor az ébresztőóra funkció csörgése is a fülhallgatón keresztül fog hallatszani… Reggel hat-hét körül aztán rá is zendített az ébresztőóra, maximum hangerővel, egyenesen a fülembe… Úgy felriadtam, hogy ébredés után kábé két órával még mindig remegett a bal karom a riadalomról. Szóval ezzel nem tudtam ismét próbálkozni. Egyik este, amikor ismét nem tudtam elaludni a szomszédból hallatszódó beszélgetés miatt, fogtam magam, és fölemeltem az íróasztalomat mindenestül, lecsaptam a közös fal mellé, a futont pedig átraktam a balkonajtó és a hűtő közé. Így a fejem pont a hűtő mellé kerül, vagyis a hűtő zúgása elnyomja a szomszédból érkező zajokat. A másik fal túloldalán meg ugye nem lakik senki. Ráadásul ha a hűtő zúgását kombinálom a füldugóval, még jobb a hatás. Viszont érdekes módon, újabban nincsenek olyan hangos zajok, vagy csak már kezdem megszokni.

A kora délutáni órám után hazatekertem, és vártam a légkondiszerelőt. Meg is érkezett, szépen kitisztította a légkondit. Közben beszélgettünk kicsit, mondta, hogy „milyen jó lehet Európában lakni, mert ott olyan európaiasak a városok, nem ilyen unalmas japán stílusúak”. Hát mondom neki, valószínűleg az európaiak számára az európai városok a megszokottak, és a japános, keleti helyek a szokatlanak, érdekesek. Aztán elmagyarázta nekem, hogy „ő nagyon buta”, és nem beszél semmilyen nyelvet, ezért nehéz neki, ha külföldiekkel kell értekezzen.

Pénteken reggel elmentem úszni, aztán felkerekedtem, és elutaztam Narába. Narában ez ideig egyszer voltam, 2013 októberében (novemberében?), vissza is nézhető a blogon az akkori bejegyzés. Most ismét elmentem, ezúttal nem korán kelve és végigrohanva a várost, hanem nyugisabban. Nagyon nagy meleg volt aznap amúgy, 30 fok köré emelkedett a hőmérséklet, kicsit le is égtem. A Hankjú, majd a Kintecu vasúttársaságokkal mentem, Narába érkezve pedig először a Kófukudzsit néztem meg. Itt épp felújítások zajlanak, elvileg idén vagy jövőre fognak befejeződni a munkálatok. Megnéztem a buddhaszobor-kiállítást, a híres Asura-szobrot, aztán tovább indultam a Gangódzsi felé. Igazából elfelejtettem, hogy három éve láttam a Gangódzsit, azt hittem, anno az kimaradt. Valahogy elkeveredtem, és nem találtam meg a templomot, helyette egy pici múzeumot és egy hagyományos házat találtam, ezeket néztem meg, aztán visszafele menet bementem egy kis kajáldába. Amikor elmentem előtte, láttam, hogy viszonylag olcsó, és van sült halas menü. Bementem tehát, rendeltem. Egy idősebb hölgy volt a tulajdonos („a fogadósné”), és rajtam kívül még egy vendég volt. Elkezdtünk beszélgetni, jöttek a szokásos kérdések, hogyhogy tudok japánul, mikor jöttem, mit tanulok stb. (Úgy kezdődött, hogy megkérdezték, hogy a szomszéd hotel vendége vagyok-e. Mondom, nem, Oszakából jöttem. Mondják, hogy igen, sok turista jön Oszakából, ott szállnak meg. Mondom, igazából én diák vagyok…) Szóval jól elbeszélgettünk, az étel is finom volt, aztán a másik vendég, miután bejelölt Facebookon és LINE-on, ki is fizette a kajámat. Itt is meghívtak, mint odahaza a takojakisnál 😀 Kedvesek voltak, ő is és a „fogadósné” is. Miután jóllaktam, és útbaigazítottak, merre is van a Gangódzsi, elindultam arrafelé. Mikor megérkeztem, akkor jöttem rá, hogy itt már jártam annak idején. Következőnek a Kaszuga-nagyszentélyt látogattam meg, közben sokszor találkoztam szarvasokkal (szerintem a három évvel ezelőtti bejegyzésben még konzekvensen őzeket írtam 😀 ), aztán végezetül a Nara Parkon keresztül a Tódaidzsihoz mentem, ahol megnéztem a nagy buddhaszobrot. Nagyon nagy tömeg volt, nagyon sok iskolás csoporttal is találkoztam. Úgy tűnik, most van az iskolai osztálykirándulások időszaka – Arasijamában is találkoztunk egy csapat diákkal, akik aláírattak velünk valami házi feladatot vagy mit, mert igazolniuk kellett, hogy beszélgettek angolul külföldiekkel. Persze japánul beszélgettek velünk… 😀

Szóval a Daibucut is megnéztem, aztán még fölmentem a Nigacudóhoz (a Tódaidzsi egyik épülete), hogy megnézzem a kilátást, majd elmentem a Sószóinhez (kincstár, amely valaha a Tódaidzsihoz tartozott, de jelenleg a Kunaicsó [Imperial Household Agency] igazgatja), hogy – bár a belső részét nem lehet megnézni – kívülről megnézzem, de már zárva volt, tehát nem csak a kerítésen kívülről tudtam rápillantani. Ekkorra már a Narai Nemzeti Múzeum is bezárt, így hát hazafelé vettem az irányt. A Kintecu vonattal Nambáig mentem, ott pedig bementem a Book Offba, és vettem pár könyvet: két tesztkötetet japán történelemből, amit az egyetemi felvételikre készülő japán középiskolásoknak készítettek (bár végigolvastam az egyik középiskolásoknak szánt japán töris könyvet, még mindig csak egy szeletét tudom az egésznek! Elég sokkoló érzés, hogy egyszerű japán középiskolások sokkal alaposabban tanulják azt, amit mi egyetemen tanulunk… De gondolom, a magyar szakos japánok sem tanulnak olyan részletesen a magyar történelemről, mint az emelt szintű töriérettségire készülő magyar diákok… Ez mondjuk valahol érthető is. Mindenesetre igyekszem, hogy elérjem a történelemből érettségiző átlagos japán középiskolás szintjét! 😀 ), egy dzsójó kandzsis  (mindennapokban gyakran használt kínai írásjegyek) szószedetet és egy kanbunt (klasszikus kínai nyelven írt régi szövegek japán kiolvasása) oktató tankönyvet. Aztán hazamentem, és beugrottam Teradához enni egy kakigórit (jégkása), majd ki is dőltem.

Szombaton edzeni indultam volna, de aznap hozták az Amazonos csomagomat, így hát megvártam a futárt, aztán fölszereltem a telefontartót a biciklimre. Elmentem a takojakishoz megmutatni Teradának (ő segített abban, hogy milyet válasszak), ott volt a felesége is, akivel először találkoztam; kiderült, hogy a hétvégén macuri (ünnepség) van az utcában lévő Tarumi-szentélynél, így mivel nagy forgalom lesz, jött segíteni a felesége is. Mivel volt egyéb dolgom is, meg nagy volt a tömeg is, nem mentem el megnézni a macurit, de a balkonról láttam egy picit, amikor vitték az omikosit (hordozható szentély, amit körbehurcolnak az ünnepségek alkalmával), meg lehetett hallani a dobszót.

Vasárnap reggel elmentem úszni, azután pedig a Banpaku-kinen-kóenben (1970-es világkiállítás emlékparkja) volt egy host familys esemény, piknik, amire Motoharáék hívtak. Ha vonattal és monoraillel mentem volna, egyrészt több időbe is telik az út, másrészt a monorail nagyon drága, így hát úgy döntöttem, hogy eltekerek a Banpakuig. Kábé fél óra volt az út, a telefontartóba beraktam a telefonomat, és követtem a GPS útmutatását. Jó volt ez a kis tekerés, de mivel északnak mentem, nagyon sok dombon kellett áthajtani, szóval jól kifáradtam. De időben megérkeztem, jöttek Motoharáék is, aztán Pablo is, a japán származású argentin srác, akivel tavaly szeptemberben találkoztam, illetve egy kínai lány, Rjó is. A legújabb diák, akiért ebben a félében Motoharáék felelnek, egy koreai lány, lebetegedett, és nem tudott eljönni. A Banpakuban csoportokra osztottak minket, majd megebédeltünk (Motoharáné hozott bentót meg onigirit), aztán mindenféle játékok, csapatversenyek voltak. Ezután még beszélgettünk egy picit, aztán hazaindultunk. Hazatekertem, aztán beugrottam Teradáékhoz egy kakigórira, de nagyon nagy volt a tömeg, a forgalom, mivel még tartott a szentély ünnepsége. Este aztán, mivel jó fáradt voltam, gond nélkül tudtam aludni, és még hajnalban sem ébredtem fel.