(10) Levél a házmesternek. Továbbtanulási dilemma. Beköszönt az esős évszak. Válasz a házmestertől. Homestay Nisinomijában.

Viszonyom a szomszéd szobából áthallatszódó zajokkal olyan szintre ért, hogy éjjel négykor levelet írtam a házmesternek. Megérkezett a nem igazán várt esős évszak, a hétvégét pedig Nisinomija városában töltöttem egy családnál.

Hétfőn szokás szerint edzéssel indult a nap. Megint odajött a múltkori bácsi, ezúttal arról kérdezgetett, hogy hogy tanultam meg ilyen jól japánul három év alatt. Hogy honnan szedte ezt a három évet, nem tudom 😀 Délután aztán a szokásos órámra mentem. A héten minden tanárt igyekeztem megkérdezni arról, biztos nem tartanak-e félév végi vizsgát. Történt ugyanis, hogy nagyban tervezgettem a nyári utazásaimat, amikor gondoltam egyet, és elővettem azt a papírt, amit az érkezésemkor adtak. Azon pedig az állt, hogy július vége a „hivatalos vizsgaidőszak”. Hoppá, gondoltam, ez nagy baj, akkor át kell szerveznem az összes utazást. De eddig egyik órán se volt vizsgáról, mindenhol csak kis dolgozatok vannak, beadandó, meg jelentét-nyilvántartás… Meg is néztem az órák leírását, és szerencsémre valóban nincs év végi vizsga egyik felvett órámnál sem. De azért a biztonság kedvéért ezt megkérdeztem még egyszer minden tanártól. Hétfőn este aztán megnéztem a Jofukasit (kedvenc japán tévéműsorom már olyan 3-4 éve), majd nagy nyugodtan lefeküdtem aludni. Az éjjel közepén egyszer csak felriadtam, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, és mi az a ricsaj, amit hallok. Aztán rájöttem. A szomszéd hazajött az éjjel közepén, egy másik pasassal és egy csajjal (a rikácsoló, kiabáló hangjából és az idegesítő vihogásából ítélve az a csaj lehetett, aki a Golden Week alatt is itt volt), és éjjel 4-kor hangosan kiabáltak és ordibáltak. Főleg ez a bizonyos csaj, aki úgy röhögött és ordibált, mint aki meg van veszve. Hát mondom, ez már mindennek a teteje. Jó erősen átkopogtam a falon, erre újabb röhögés, és folytatták tovább a hangos kiabálást. Megint átkopogtam, hosszabban, de semmi reakció. Na mondom, most telt be a pohár. Szépen felkeltem, papírt és tollat fogtam, és az éjszaka közepén levelet kezdtem írni a házmesternek. Megírtam, hogy épp hajnali fél öt van, és arra ébredtem, hogy a szomszéd két másik személlyel együtt hangosan kiabál. Megírtam, hogy eddig tűrtem azt, hogy éjjel 12-kor kapcsolja be az illető a mosógépét, hogy borzalmas énekhangon (magas női énekhangokat próbál kipréselni magából, kevés sikerrel) hangosan énekel (holott a házirendben benne van, hogy tilos – én is szeretek énekelni, mégsem teszem), hogy hajnali 5-kor hangosan csapkodja a balkonajtót és a bejárati ajtót, amire minden reggel felébredek, de ez már több a soknál. Megírtam azt is, hogy a szomszéd senkinek nem nyit ajtót, így nem lehet vele tárgyalni, ezért kérem a házmester segítségét. Hajnali ötkor bedobtam a postaládába. Kis idő múlva az idegbeteg csaj és a másik pasas elment, és végre visszaalhattam egy-két órára.

Kedden reggel aztán jó fáradtan indultam el az óráimra. A cusimás órán a tanár kölcsönadott egy Cusima-térképet, mivel mondtam neki, hogy oda is tervezek utazni. Megebédeltünk I-kunnal, aztán mentem Ogura szenszei órájára. Meséltem a többieknek a zajokról, mondják, hogy biztos nomikairól (ivászat) mentek haza. Mondom, nem érdekel, az nem mentség arra, hogy egy ilyen lakásban, amiről tudvalevő, hogy vékonyak a falak, éjjel négykor hangosan kiabáljunk. Egész nap jó fáradt voltam, de túléltem a keddet.

Ogura szenszei aznap adott egy pamfletet, ami a Kanszai Egyetem felvételi procedúrájáról szól. Már korábban is beszéltem vele a továbbtanulási dilemmáról, most ismét átbeszéltük a dolgokat, de tulajdonképpen ugyanazon az állásponton vagyok, mint eddig. Az van ugyanis, hogy a kutatói ösztöndíjról tovább lehet lépni mesterszakra vagy doktori képzésre, ehhez kutatási tervet kell írni, felvételizni kell. Na de van egy kis gond. A doktori képzést Japánban minden japán tanárom, akit megkérdeztem (értsd: Ogura szenszei, valamint a handaios volt vezetőtanárom, Szano szenszei, és a károlis Szeidzsi szenszei is), csak úgy tartja elképzelhetőnek, ha előtte elvégzek Japánban egy mesterképzést is. Ennek az az oka, hogy a magyar mesterképzés és a japán mesterképzés eltérő. A magyar mesterszakon sok tanóra van, a japán mesterszak pedig inkább a kutatásról szól. Emiatt Japánban egy mesterszakos szakdolgozatnak tényleg valami újat kell felmutatnia. Mindebből következik az is, hogy Japánban nincs annyi mesterszakos, mint Magyarországon. Tehát ha Japánban szeretnék továbbmenni doktori képzésre, a kutatói ösztöndíjas program után először egy japán mesterszakot kéne elvégeznem, csak utána kezdhetném a doktorit. Ez 1+2+3=6 évet jelent. Ráadásul nincs garancia arra, hogy Japánban a három évnyi doktori képzés alatt be tudja fejezni az ember a disszertációját, a három év lejárta után pedig megszűnik az ösztöndíj, tehát nagy anyagi és egyéb gondokat jelenthet a fokozat megszerzése. Az én esetemben tovább nehezítené a dolgot az is, hogy Magyarországon még nem záróvizsgáztam le a mesterszakon, ezt csak januárban tervezem. Továbbá, azt is figyelembe kell venni, hogy ha itt újra elvégeznék egy mesterszakot, és onnan mennék tovább doktorira, tulajdonképpen 30 éves koromig az iskolapadban ülnék, amit egyrészt nem szeretnék, másrészt a későbbi elhelyezkedés szempontjából is körülményes dolog. Japánban amúgy Ogura szenszei szerint nem tudnék egyetemeken elhelyezkedni a japán törivel, mert a japánok nem vesznek fel külföldi kutatókat japán töris posztokra (egy külföldi nem tudhatja jobban a japánoknál a japán történelmet). Maximum japán cégekhez tudnék elhelyezkedni, amit Japánban semmiképpen nem szeretnék (vö. túlmunka, karósi stb.) Összességében tehát, a doktori képzést Magyarországon érdemes elvégeznem. Ennek viszont az a hátránya, hogy az én témámban Magyarországon nem érhető el forrásanyag, ezeket ittlétem alatt kellene összegyűjtenem.

Viszont lehetséges lenne az, hogy egy japán töris mesterképzést végzek itt el, majd otthon folytatom a doktorit. Ide könnyebb lenne a felvételi is, viszont ez esetben nagyon hamar fel kéne zárkóznom, és ez azt is jelenti, hogy itt is kéne egy szakdolgozatot írnom, a magyar mesterszakos szakdolgozat mellé. És ebben az esetben is megnövekedne plusz egy évvel az itt tartózkodásom. Mivel Magyarországon a doktori képzés mellett szeretnék visszamenni tolmácsolni is a volt munkahelyemre, a plusz egy éves itt tartózkodás ezt megnehezítené.

A lényeg az, jelenleg továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy két évig végzem a kutatásomat, közben januárban otthon lediplomázom az MA-n. A két év alatt összegyűjtöm a szakirodalmat, majd otthon folytatom a doktori képzést munka mellett. Ez volt az eredeti tervem is, most is így tervezem, de azért begyűjtöm az információkat az itteni mesterszakról is, és írok egy pro-kontra listát, hogy pontosan dönthessek.

Szerdára esőt mondtak, viszont úgy gondoltam, a reggeli órámra még el tudok menni biciklivel, nem esik annyira. Hát de, eléggé esett, főleg visszafelé. Japános módra esernyővel a kezemben tekertem 😀 Jól át is ázott a cipőm. Eddig is gyanús volt, hogy valamiért ez a cipő egy pár csepp esőtől is átázik, és most fény derült a rejtélyre: amikor kiszedtem a cipőből a betétet, akkor láttam, hogy a cipő alján egy jókora lyuk tátong 😀 Szóval ez kuka… Aztán délután a hírekben olvastam, hogy a meteorológiai szolgálat úgy ítélte meg, hogy ezzel az esővel beköszöntött az idei esős évszak. Hát nem vártam… Az esős évszakot japánul cujunak nevezik, és tulajdonképpen azt jelenti, hogy az elkövetkezendő egy-másfél hónapban mindennapos lehet az eső (de elég kiszámíthatatlan az időjárás), és nem elég, hogy sokat esik, de párás, meleg idő is lesz. Nem egy kellemes időszak ez Japánban, de egyrészt ez kell a rizstermesztéshez, másrészt pedig ilyenkor virágoznak a hortenziák, amik nagyon szépek 🙂

Csütörtökön elmaradt a regionális földrajz, így hát itthon voltam. Megint mentem edzeni, megint jött a bácsi 🙂 Ezúttal azt kérdezte, hogy mióta járok a konditerembe, és hogy pontosan mivel is foglalkozom. Mondtam, hogy az Edo-kori japán történelemmel. Azt mondja, hogy akkor már azt is tanultam, amikor Perry megérkezett Simodába? Mondom, persze. Azt mondja, Amerikában tudják az amerikaiak, hogy miután Perry visszatért Amerikába, milyen rangot kapott? Hát mondom, fogalmam sincs. Aztán másra terelődött a szó, valahogy szóba került Magyarország, erre megszólal: „Ja, te magyar vagy? Nem amerikai??”. Na köszi 😀 Pedig már anno tisztáztuk, amikor Öcsi is ott volt, hogy én magyar vagyok, japán szakos, ő meg japán, magyar szakos…

Szintén csütörtökön megjött a villanyszámla, mivel mostanában többször használtam a légkondit, kicsit magasabb lett, mint múlt hónapban. Aztán láttam, hogy a Rakuten Mobile is levonta a számlámról az adminisztrációs díjat, amit a SIM-kártya vásárlásakor kiróttak. Ja és kifizettem az Isigaki-szigeteki repülőjegyem árát is. Délután aztán hallom, hogy valaki csönget a szomszédnál (nem volt otthon, tehát nem nyithatta ki, de ha otthon is van, akkor se nyitotta volna ki…), aztán valaki szöszöl a postaládámnál. A házmester válaszát kaptam meg. Megírta, hogy érti a problémát, és ír egy levelet a szomszédnak, valamint telefonon is figyelmeztetni fogja. Elnézést kért, hogy vékonyak a falak, és megírta, hogy nyugodtan szóljak máskor is, ha valami probléma van. Kicsivel később hallom, hogy megint szöszmötöl valaki a postaládában. Megint a házmester levelét kaptam meg, mégpedig egy utóiratot: „mivel beköszöntött az esős évszak, nagyon meleg és párás idő lesz, ezért vigyázz az egészségedre, igyál elegendő folyadékot” 🙂 Meg még egyszer leírta, hogy szól a szomszédnak. Este aztán hallottam, hogy a szomszéd hazajött, megint az idióta csajszival, és azt is hallottam, hogy kinyitotta a postaládáját, tehát olvashatták a házmester néni levelét. A csaj aztán hamar hazament, utána csönd volt – reggel viszont megint megébredtem arra, hogy a szomszéd készülődik elmenni reggel fél hatkor. Hát kíváncsi leszek, lesz-e valami foganatja a dolognak – ha megint zajongani fognak, én nem vagyok szívbajos, megint szólni fogok a házmesternek.

Pénteken megint voltam edzeni, aztán hazafelé menet megálltam a takojakisnál, és elpanaszoltam Teradának is a zajproblémát. Közben találkoztunk Roku-szannal is, aki múltkor volt velünk szusizni meg onszenezni (pontosabban Roku-szan köszönt oda nekünk a balkonjáról). Délután aztán a töris könyveimet olvastam, a régi japán tartományok nevét memorizáltam, és készültem a hétvégi homestayre.

Még a múltkor kaptunk egy egyetemtől egy e-mailt arról, hogy a Nisinomija városi (Oszaka és Kóbe között) nemzetközi kapcsolatokért felelős szervezet (nem tudom szebben lefordítani) homestay-programot szervez a környékbeli egyetemek külföldi diákjai számára. Lehetett jelentkezni „home visitre” és „home stayre” is, én azt írtam, nekem bármelyik jó. Több időpont is volt, én a június 10-11-eit választottam, mivel azt írták, aznap lesz egy közös buszos kirándulás is. Válaszoltak is, hogy részt vehetek. Így hát szombaton reggel felültem a vonatra, hogy Nisinomijában részt vegyek a programon.

A szervezet irodája a JR Nisinomija állomás szomszédságában volt, de nekem egyszerűbb és olcsóbb volt a Hankjú vonattal menni, így egy picit sétálnom kellett. Pont 10-re értem oda, azt hittem, már el is késtem, közben az elsőként érkezők között voltam. Megismerkedtem személyesen is Takajama-szannal, aki a program szervezéséért felelős, akivel e-maileztem, illetve Cune-szannal, a vendéglátó család anyukájával. Aztán megérkeztek a többi diákok is, kiderült, hogy a másik srác, aki ugyanannál a családnál lesz, mint én, egy kínai diák, aki szintén a Kandaira jár. Mikor mindenki megérkezett, lementünk ebédre bentót venni, aztán egy mikrobusszal körbejártuk Nisinomija város nevezetességeit. Igazából nincs sok nevezetessége Nisinomijának, nem egy olyan város, ahová turistáskodni megy az ember 🙂 Megnéztünk egy buddhista templomot, egy dzsindzsát (a Hanshin Tigers baseballcsapat ide szokott járni jószerencsét kérni a meccseikhez), egy jachtkikötőt, aztán egy régi szakéfőző üzemet. Itt egy önkéntes néni és bácsi mesélt nekünk a szakékészítésről. A néni jól beszélt angolul, csak hát az volt a baj, hogy az amerikai kinézetű embereknek mindig angolul akart beszélni… ez az egy szem amerikai srác számára, aki nem tudott jól japánul, jól is jött, de engem idegesített, hogy mindig rám néznek, amikor angolul beszélnek, miközben én értem a japánt is, egy orosz lány pedig nem ért vele semmit, mivel ő nem tudott angolul, csak japánul… És hiába mondtam, hogy értek japánul, hiába jött szóba az egy korabeli irat megtekintésénél, hogy én pont ilyen Edo-kori szövegeket olvasok az egyetemen, úgyis amerikai kinézetű maradtam, tehát angolul kell beszélni hozzám. Így kell elképzelni a szituációt, példaként lássuk azt a párbeszédet, amit folytattunk a nénivel egy hortenzia kapcsán:

— Kono adzsiszai va korekara motto aoku narimaszuka? (Ez a hortenzia ezután még kékebb lesz?)
— No, no. The colour depends on the soil. There are many types…
— Naruhodo. Ima kekkó uszui ao deszuga, korekara motto aoku naru to omoimasita… (Értem. Most még elég halványkék, azt hittem, később jobban bekékül…)
— No, this kind is a light blue one.

Ez volt a néni, a bácsi pedig nem tudott jól angolul, de betoldozgatott angol szavakat a japán beszédjébe, hogy segítsen a japánul nem tudóknak. Persze azzal, hogy a japán mondatba beszúrt olyanokat, hogy „water” meg „Japanese kimono”, nem segített a japánul egyáltalán nem tudóknak, de legalább minden alkalommal, amikor kimondott egy angol szót, rám nézhetett várakozó tekintettel, hogy most majd én nagyon bólogatni fogok, mert végre megértettem azt, amit eddig nem 😀 De kitartó voltam, és az angolnál nem bólogattam, a japánnál meg igen, végig japánul beszéltem vele, és a végére elértem, hogy a buszhoz menet, annak ellenére, hogy gaidzsin a fejem, japánul kérdezett tőlem, furcsa angol szavak betoldozgatása nélkül 😀

Ennyit a bácsiról-néniről. Miután véget ért a buszos kirándulás, Cune-szannal és Joseph-fel (a kínai srác – van neki rendes kínai neve is, de mivel bonyolult megjegyezni, inkább Joseph-nek hívatja magát) bevásároltunk estére, aztán egy megállót vonatoztunk, és elsétáltunk a Cune család lakásához. Nem volt otthon senki, csak a család macskája, akit állítólag olyan sokk ért az állatorvosnál, amikor ivartalanították, hogy azóta utál minden férfit, mert azt hiszi róluk, hogy állatorvosok 😀 És tényleg, két nap alatt nem sikerült megbarátkoznunk a cicával, Kinakóval, annyira utált minket, hogy amikor ültünk a széken, hátulról felmászott az asztalra, és hátulról próbált megtámadni minket. Egyszer elbújt a fal mögé, és onnan sunyin rátámadt Joseph lábára. Nagyon utált minket 😀

Szusit készítettünk, Joseph pedig csinált valamilyen kínai csirkés kaját. Rajtunk kívül nem volt otthon senki, az apuka kameraman, és épp külföldön forgatott, a lányuk (egyetemista) szórakozni volt, a fiuk (felső középiskolás) pedig táncórán. Aztán estefelé megérkezett a fiú, Dzsun, aki nagyon jópofa volt, jól elbeszélgettünk vele is. Este későn aztán megérkezett a lány, Arisza is, ő is rendes volt, de egy kicsit szeleburdi 😀 Megbeszéltük, hogy másnap a Szumaura-kóen nevű parkba megyünk, vonattal kell menni, onnan pedig felvonóval meg libegővel lehet felmenni a hegy tetején lévő parkba. Nyugovóra tértünk, mi Joseph-fel a „tanulószobában” aludtunk, az anyuka, Hideko ugyanis angoltanárnő, és odahaza tart gyerekeknek angolórát az erre kialakított szobában.

Reggel japán stílusú reggelit ettünk, miszolevessel, rizzsel és sült hallal. Mondták Cunéék, hogy amúgy ők se szoktak általában ilyen hagyományos reggelit enni, inkább ők is gabonapelyhet meg hasonlókat reggeliznek. Reggeli után aztán elindultunk, Ariszát otthon hagytuk, mert valamilyen órára készült, mondta, hogy majd jön utánunk. Vonattal elmentünk Szumáig, onnan pedig sétáltunk egy kicsit (közben vettünk fánkot), majd a felvonóval és a libegővel felmentünk a parkba. Itt sétáltunk, megnéztük a kilátást (látszik az Akasi-tengerszorosi híd, amely összeköti Honsút, a legnagyobb szigetet Avadzsi szigettel és Sikokuval). Elég borús volt az idő (elvégre esős évszak van), de szerencsére megúsztuk eső nélkül. Mire lementünk a felvonóval, megérkezett Arisza is, és együtt a közeli outlethez mentünk, hogy az ottani kajáldák egyikében ebédeljünk. Ahogy sétálunk az outlet felé, Dzsun az egyik kereszteződésnél észrevette a nagypapájukat! 😀 A nagypapájuk a közelben lakik, és épp arrafelé sétált. Így hát a papát is vittük magunkkal. Az outletben aztán az volt a kérdés, hogy mit együnk. Először egy kínai éttermet néztek ki, de mondta Joseph, hogy ő bármikor tud kínai ételeket csinálni 😀 Aztán úgy volt, hogy pizzázni meg tésztázni megyünk, de mondtam, hogy én odahaza bármikor tudok európai ételeket enni 😀 Így hát udont (tészta) mentünk enni, amit a japánok bármikor ehetnek 😀 😀 Miután ettünk, visszasétáltunk az állomáshoz, elbúcsúztunk a nagypapától, vonatra ültünk, majd Szannomijánál elbúcsúztunk a családtól, mivel mi átszálltunk a Hankjú vonatra, és azzal jöttünk haza. Nagyon jó volt ez a homestay program, jól éreztem magam, jó volt új emberekkel megismerkedni. És nagyon kedves volt az egész család. Mondták, hogy majd még menjünk, meg hogy az apuka, aki nem volt otthon, ő is nagyon várta, hogy találkozzunk, mert ő is szereti a japán törit. Szóval majd lehet, hogy fognak hívni. Takajama-szan meg hívott egy másik nisinomijai rendezvényre, ahol majd gyerekeknek kell előadást tartanom Magyarországról. Megyek persze oda is 🙂