(11) Esőmentes esős évszak. Mozi: remek film a fekete vállalatokról. Hortenziák Kiotóban és Udzsiban. Napégés és cikkírás.

A múlt héten beharangzott esős évszak ellenére egyszer sem esett az eső, helyette beköszöntött a hőség. Egy nagyon jó filmet láttam a moziban, Kiotóban pedig körbejártam a hortenziákról híres helyeket, és nagyon leégtem (a bőröm is, meg anyagilag is 😀 ).

Hétfőre elfogytak  lefagyasztott húsok meg a joghurtok is, így hát megint elruccantam a gjómü szűpába. Kedden megjött a gázszámla, ami – ahogyan vártam – nem érte el az 1500 jent, ezért a következő hónapi számlával együtt kell majd fizetni. Az órák a szokásos rendben zajlottak (a hétfői történelmi földrajzos tanár nem tudta felírni a táblára a 壊 kandzsit, ami egy viszonylag egyszerű írásjegy 😀 ), befejeztem a következő töris könyvemet, most majd jegyzetet fogok írni a legelsőhöz. Közben még egyszer átnéztem a nyári útiterveimet, hogy semmi hiba ne maradjon bennük, és elkezdtem lefoglalni a kompokat, meg is vettem a hajójegyet Kitakjúsúból vissza Oszakába. Voltam edzeni, mivel egy hónap letelt, megint megcsináltattam a testzsírszázalék- meg izomtömegmérést, és nagyon meglepődtem. Amikor először csináltam meg ezt a mérést, kaptam egy bizonyos eredményt, utána a hazamenés meg a mindenféle elfoglaltságok miatt egy hónap kimaradt az edzésből, persze a következő alkalommal rosszabb eredményt kaptam. Most pedig, miután egy hónapig heti háromszor jártam edzeni, plusz még úszni is, és még édességet se ettem annyit, még rosszabb eredmény jött ki. Konkrétan nagyobb eltérés volt rossz irányba az értékeknél az egy hónap edzés után, mint az egy hónap lógás után. Hát, nem tudom, lehet-e hinni ennek a mérőmasinának… Mindenesetre folytatom tovább a dolgot úgy, mint eddig.

Azt mondták múlt héten, hogy itt az esős évszak, ehhez képest egyszer sem esett az eső, cserébe viszont 30 fok körüli hőmérsékletek vannak. Tervezem, hogy veszek egy ventilátort, mert a légkondi nagyon megdobná a villanyszámlát. A szomszéd a múlt heti dolog óta viszonylag elcsendesült: bár néha lehet hallani a tévéjét (meg ugyebár az orrfújását és krákogását), de azóta nem történt késő éjjeli ordibálás vagy egyéb hasonló dolog. Remélem, ez így is marad, ha nem, megint szólni fogok a házmesternek.

Pénteken reggel idejében elmentem edzeni, aztán gyorsan csináltam kaját, majd biciklivel letekertem Umedáig, hogy megnézzek egy filmet a moziban. Ez alkalommal egy normális bicikliparkolóba raktam a biciklimet, nehogy megint elvigyék 😀 Az Osaka Station City Cinemába mentem, mivel három évvel ezelőttről ezt a mozit ismertem 😀 A film, amit meg akartam nézni, a Csotto ima kara sigoto jamete kuru című új film volt, melyet magyarra talán úgy fordíthatnék le, hogy „Most megyek, és felmondok”. A történet egy úgynevezett fekete vállalatnál dolgozó srácról szól, aki öngyilkos akar lenni a munkahelyi stressz miatt, de egy rejtélyes fiatalember megmenti. Többet nem árulnék el a film történetéről, mert egyrészt megírtam róla egy Mondo-cikket, amit majd augusztusban el lehet olvasni a magazinban (meg majd később itt a krónikában is), másrészről pedig nem lehet nagyon úgy beszélni a filmről, hogy ne lőjek le spoilereket. Ízelítőnek berakom ide a trailerét, sajnos csak japánul van, felirat sincs hozzá.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=hOG57nrit_g&w=560&h=315]

Szóval a lényeg: egy nagyon aktuális problémáról szól a film, a japán cégeknél tapasztalható túlóráztatás, munkahelyi megaláztatás és az ebből fakadó öngyilkosság problémájáról. (Erről írtam az idei első Mondóba egy cikket, ez már olvasható itt az oldalon is, akit érdekel a téma, ajánlom figyelmébe.) Annyira jó film, a mondanivalója, a színészek, a zene, minden nagyon egyben van, én egy csomót sírtam rajta. Meg is vettem a pamfletjét, aztán pedig a regényt is, ami alapján készült a film. És kiderült, hogy a regény szerzőnője Oszaka megye Szuita városából származik, onnan, ahol én épp lakom 🙂 Berakom ide a film zenéjét is, nagyon szép:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=ytN4JOgtnKk&w=560&h=315]

Miután megnéztem a filmet, hazatekertem, és beültem a takojakishoz enni egy jégkását. Beszélgettünk, közben megjött az egyik törzsvendég hölgy, akivel már korábban is találkoztam. Ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, szóba került ez a film is, kiderült, hogy ő is a héten volt megnézni, ő is sírt rajta 😀 Aztán jött még egy csaj, meg a törzsvendég gyerekek is. Én még mindig nem tudom a gyerekek nevét, ők viszont már nagyon is jól tudják az enyémet. Már messziről kiáltják, hogy Dányierü 😀 Most is, jön be ez a csaj az üzletbe, utánuk a gyerekek, a gyerekek már mondják, hogy „Ó, itt van Dányierü is”. Kérdezi a csaj, hát ti honnan ismeritek őt? Mondja az egyikük, hát idén ismerkedtünk meg, barátok vagyunk! Gondoltam, tök jó, hogy a kisgyerekek is a barátjuknak tekintenek 🙂 Aztán az egyik gyerek, aki még nem ismert, elkezdett „haró”-zni, vagyis angolul köszönni, mire a másik kioktatta: „Dányierü nagyon jól tud japánul, neki nem kell angolul köszönni!”. Mondom a srácnak: KÖSZÖNÖM! 😀 Aztán elbeszélgettünk a többi vendéggel a filmekről, a túlóráztatás problémájáról, megettem még egy jégkását, majd hazajöttem.

Szombatra megint terveztem egy kis kiruccanást, konkrétan a hortenziákról nevezetes kiotóit templomokat és szentélyeket terveztem megnézni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy a leginkább nevezetes helyek egymástól eléggé távol vannak, sokat kell buszozni és vonatozni. Mindenesetre megterveztem a napot, mikor melyik buszra kell szállni, csak hát elég sokba került a sokszori buszozás, vonatozás. De megérte! Nagyon szép helyekre jutottam el. Az első a Josiminedera volt, ahová a Higasimukó vasútállomástól lehetett eljutni busszal. Csakhogy nem én voltam az egyedüli, aki arra gondolt, meg kéne nézni az épp szezonálisan virágzó hortenziákat… A buszmegálló már tele volt, ott volt vagy 30 nyugdíjas túraklub-tag, apuka a gyerekével, meg még egy csomó ember… Óránként egy busz jár, és a busz alatt a kis japán buszt kell érteni, nehogy a magyar csuklós buszokat képzeljük el… Szóval megjött a busz, ami amúgy a JR Mukó állomástól indul, tehát már ott is fölszálltak rá páran, és elkezdett a nép szépen sorjában felszállni… A sofőrnek volt egy segédje is, ez a bácsi segédkezett a felszállásnál, és kiabálta, hogy „Menjenek még beljebb! Még egy picit menjenek beljebb!”. Mivel én eléggé a sor végén voltam, azt hittem, nem fogok felférni, de végül mindenki feljutott. Igaz, úgy néztünk ki, mint a tokiói metróba hering módjára bezsúfolt emberek 😀 Útközben nem is nagyon szállt se le, se fel senki, tehát konkrétan a Josiminederáig mentünk.

A templom a hegyekben van, elég meredek hegyi úton kellett a busznak felkaptatnia, aztán a buszmegállótól még egy jó hosszú lépcsősor vezetett a templom bejáratához. Elég nagy területű volt a templom, és a központi része tele volt kék hortenziákkal. Ráadásul mivel jó magason van az egész, a kilátás is gyönyörűszép. Nagyon megérte ide eljutni, arra gondoltam, hogy ez a hely méltatlanul kevéssé ismert a turisták közt. De talán ez a jó benne. Következőnek ismét buszra szálltam, majd még egy buszra, aztán egy harmadikra is, hogy eljussak az Umenomija-szentélyhez. Ennek a szentélynek a kertje az, ahol különféle színű hortenziákat lehet megcsodálni. Ez is egy nagyon szép hely volt, jópofa volt a szentély cicája is, aki a belépőjegy-árusító bódé párkányán pihent 😀

Következett a Fudzsinomori-szentély. Először busszal bementem a belvárosba, a Sidzsó Kavaramacsi állomásig, majd átsétáltam a Keihan-vasúttársaság állomására, onnan pedig vonattal mentem. A szentélynél épp „hortenzia-fesztivált” tartottak, épp valami énekesnő lépett fel, illetve helyiek árusítottak takojakit, saját készítésű lekvárféleségeket meg egyebeket. A hortenziák a szentélyhez vezető út mellett lévő elkerített részen voltak, ide külön belépőt kellett fizetni. Hát ez csalódás volt, mivel alig voltak virágok. Ki is volt amúgy írva, hogy idén a kevés eső és a hideg miatt nem túl szépek a virágok. Viszont sokkal több nézelődő volt itt, mint az előző helyeken, nagyon lassú volt az előrehaladás a sövények között. A következő állomás a Mimurotodzsi templom volt, ahová ismét a Keihan-vonattal kellett mennem. Ez igazából már nem is Kiotó, hanem Udzsi városában volt. Hát itt volt a legtöbb ember, nem csoda, hisz talán ez a legismertebb hortenziás hely Kiotóban. Már az állomástól a templomig vezető úton nagyon sok volt az ember, taxik is közlekedtek, elég nagy dugó volt. A bejáratnál is nagy tömeg volt, a kertben pedig még nagyobb. Az aznap megnézett helyek közül talán itt volt a legtöbb hortenzia, nagyon szépek voltak. A hortenziákon kívül a templom parkjának többi része is tartogatott látnivalókat, sikerült lefényképeznem egy piros szitakötőt is. Ez csak azért lehet érdekes, mert van egy japán gyermekdal, aminek a címe Piros szitakötő, Japánban nagyon híres, be is teszem ide a Youtube-videóját:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=lLoSvWK9aJ8&w=560&h=315]

A hortenziák megcsodálása után ittam egy hideg zöldteát a kijáratnál, és gondoltam, ha már Udzsiban vagyok, megnézem azt, amiről Udzsi talán a leghíresebb, a Bjódóin templom Főnix-csarnokát, vagyis a Hóódót. Ez az épület van amúgy a tízjenes hátoldalán is. Udzsi amúgy több dologról is nevezetes, ezek egyike az előbb említett Hóódó, aztán ott van még a zöldtea (Japán talán leghíresebb teatermelő vidéke), Udzsiban mindenhol találkozhatunk mindenféle zöldteás (maccsás) jósággal – találtam egy hirdetést, ami zöldteás takojakit (polipos tésztagombóc) ajánl, ez eléggé bizarr volt, bár szeretem mindkettőt, de nem így összepászítva 😀 Maradtam a maccsás fagyinál. Szóval nevezetes a Hóódóról, a maccsáról, és érdemes megemlíteni a Gendzsi szerelmeit, a világtörténelem első regényét, melyet egy udvarhölgy, Muraszaki Sikibu írt, ebben is megjelenik Udzsi, az Udzsi-folyón átívelő Udzsi-híd mellett találunk is egy Muraszaki Sikibu-szobrot.

Tehát elmentem megnézni a Hóódót, még bejutottam (volt egy órám a zárásig), hát nem sokat változott három év alatt, ugyanolyan szép, mint eddig 🙂

Hazafelé a Keihan-vonattal utaztam, egy helyen át kellett szállni a gyorsvonatra, és olyan szerencsém volt, hogy kifogtam egy olyan vonatot, amelynek emeletes kocsija is volt, én pedig pont ott álltam sorban, ahol az emeletes állt meg. Először utaztam Japánban emeletes vonaton, és még ülőhelyem is volt! Hogy spóroljak, és ne kelljen aznap pénzt kivegyek, a Keihan végállomásától, Jodojabasitól felsétáltam Umedáig, és onnan a Hankjúval utaztam haza. Otthon pedig következett a szenvedés, ugyanis nagyon leégtem (anyagilag is 😀 ). Ahol a múltkor már leégtem, bekentem magam naptejjel, de mivel trikóban voltam (30 fok volt…), gondoltam, ahol még nem barnultam le, nem kenem be, hogy egységes színűre barnuljak… Hát ez hülye ötlet volt, ugyanis vörösre pörkölődtem 😀

Vasárnap aztán edzeni voltam, majd a takojakistól kértem valami lefolyótisztítót, ugyanis a konyhai lefolyónak egyik napról a másikra pöcegödörszaga lett. Kaptam is valami hipószerűséget, azzal megoldottam a bűz-gondot, a nap hátralévő részében pedig cikkeket írtam a Mondóba, egyet a felmondásról (a fentebb említett filmről), egyet pedig a lemondásról (a japán császár lemondásáról). Mindkét cikk az augusztusi számban fog megjelenni, akit érdekel, olvassa el (ide is felkerül majd utólag). Ezt a blogot amúgy eléggé lazán veszem, vagyis az egész szöveg olyan, mintha beszélt nyelvi stílusban mesélgetnék, és amit írtam, vissza se olvasom, le se ellenőrzöm, szóval lehet benne mindenféle hiba meg elírás – na a cikkeim meg tanulmányaim nem ilyenek, azokat szépen kidolgozom, át is olvasom hatmilliószor 😀 Ehhez viszont idő kell, szóval a vasárnap délután erre ment rá. Hát, azt hiszem, ennyit erről a hétről 🙂