(12) Megérkezik az eső. Találkozás Szeitaróval. A hajvágás és az NHK visszatérése. Panda Kóbéban és a MEXT-rendezvény. Az idei első földrengés. Kiotói buszos kirándulás, alapfokú japán nyelvlecke japánul beszélőknek és sztereotípiák.

A múltkor azt írtam, az esős évszak ellenére egyáltalán nem esik az eső – a következő héten már eléggé kijutott belőle. Megint találkoztam egy rég nem látott ismerőssel, az olcsó fodrászatban egy büdös szájú bácsi levágta a hajamat, újra megtalált az NHK-díjbeszedő, voltunk az ösztöndíjas diákok fogadásán Kóbéban a másik Danival, egyúttal megnéztük a pandát is, volt egy buszos kirándulás Kiotóba, ahol idegenvezetőnk megtanította japánul 1-től 10-ig számolni az amúgy japánul jól beszélő diákokat, és megvolt az idei első földrengésem is 😀 Bővebben lásd lejjebb ↓ 🙂

A szokásos dolgokat nem írnám le megint: órák, tanulás, egyebek a szokás szerint zajlottak. A héten beköszöntött az igazi esős évszak: kedden éjszaka már zuhogott az eső, szerdán pedig amikor indultam el otthonról, azt hittem, már elállt, de nem, jól el is áztam, mire megérkeztem az egyetemre, pedig esőkabátot is vettem. Itt amúgy nem okozott nagy problémát az eső, de Vakajama megye déli részén, meg azt hiszem, Sizuoka megyében nem bírták elvezetni a vizet a csatornák, és az autók az esővízben gázoltak, még az Oszaka és Tokió között közlekedő sinkanszen (gyorsvonat) is megállt az eső miatt. A hírekben is téma volt az eső:

A többi napokon már nem volt ekkora esőzés, be volt borulva és nagyon párás, fülledt idő volt, de nem sokat esett, csak néha eredt el.

Szerdán délután Umedába mentem vonattal (késett a Hankjú-vonat 3 percet!! A végén bocsánatot is kértek a késésért), hogy találkozzam Szeitaróval. Ő annak idején Budapesten volt cserediák a BME-n pár hónapig, ő is járt a kis japán-magyar közösségünkbe, aztán szeptemberben jött velünk Sirahamába is. Most Nagojában dolgozik, de valamilyen képzés miatt Oszakába kellett jönnie, így hát megbeszéltük, hogy találkozunk. Nagyon felnőttes lett, öltöny, ing satöbbi – tipikus japán „salaryman” lett 😀 Okonomijakit ettünk, elbeszélgettünk. Megbeszéltük, hogy majd augusztusban nála fogok megszállni egy éjszakára, amikor a tóhokui kirándulásomról hazafelé Nagojába érek. Beteg volt, maszk is volt rajta, mondta, hogy egy-két napja még magas láza is volt, kapott egy rakat gyógyszert. Másnap reggel aztán nekem is kezdett kaparni a torkom, na gondoltam, elkaptam Szeitarótól. De aztán elmúlt, szóval mégse.

Csütörtökön megjött az ösztöndíj (már a harmadik! Hogy repül az idő…), így hát gyorsan be is fizettem a lakbért meg a biztosítást is. (Mert időközben megérkeztek a biztosítási csekkek is, amit már olyan régóta vártam.) Ja és bevásároltam szokás szerint kajából az olcsó gjómü szűpában. És mivel már két hónapja volt annak, hogy odahaza levágattam a hajam, elmentem hajat vágatni. Eszakában van egy olcsó fodrászat, pontosabban ilyen „gyors hajvágós üzlet”, a QB House nevű lánc egyik üzlete. Annak idején, három éve is a QB House-nál vágattam hajat (akkor a minói üzletükben), mivel csak 1080 jenbe kerül a hajvágás. (Máshol több ezer jent is elkérnek.) Bemegy az ember, az automatánál kifizeti az 1080 jent, cserébe kap egy kis blokkot, aztán leül és vár. Amelyik fodrász felszabadul, oda kerül a soron következő várakozó, odaadja a blokkot, megmondja, mit szeretne, a fodrász meg 10-15 perc alatt levágja a haját. Aztán a végén kiporszívózza a delikvens fejét 😀 Az apró levágott hajakat ugyanis egy porszívóra hasonlító izével fújják le. A lényeg az, hogy gyorsan megvan, olcsó, akinek nem igényel sok vacakolást a haja, annak ideális. Én egy öregebb bácsihoz kerültem, aki jól levágta a hajam, de szegénynek nagyon büdös volt a szája, amikor beszélt… A hajvágás után még körbenéztem az Uniqlo ruhaüzletben és a cipőboltnál, ugyanis muszáj lesz valami vízálló cipőt szerezzek az utazások előtt. Hazafelé menet beültem a takojakishoz, elbeszélgettünk, aztán később megjelent Roku-szan, meg az egyik kisfiú, aki mindig ott szokott lenni. Kiderült, hogy Keisinnek hívják, én még ilyen nevet nem is hallottam. Meg jött megint egy öreg néni, akinek megint el kellett magyarázzam, hogy honnan jöttem, mit csinálok. Eléggé unom már 🙂

Nem tudom már, melyik nap volt, de egyszer csak csöngettek. Kérdezem az interfonon, hogy ki az, de nem értettem, láttam, valaki egyenruhás illető, így hát ajtót nyitottam. Volt azért egy sejtésem, hátha az NHK az, ezért gyorsan kikapcsoltam a tévét, és csak résnyire nyitottam az ajtót, ott dugtam ki a fejem. Kérdezem a fickót, mit akar. Mutatja a nyakában az igazolványát, rajta az NHK-logót. Erre én – hogy rövidre zárjam a társalgást – mondom neki: „Nincsen. Köszönöm”. Megszólal: „Nincsen televíziója?” Mondom neki: „Nincs. Viszlát.” És becsuktam az ajtót 😀 Szerintem amúgy látta is az ajtórésen a tévét 😀 Utána csöngetett a szomszédhoz is, de az meg nem volt otthon, meg ugye amúgy se nyit ajtót senkinek. Így hát szerencsésen elküldtem már másodjára is az NHK-st.

Szombaton Kóbéba mentünk a másik Danival, ugyanis a MEXT (oktatási minisztérium) egy welcome partyt (nem is parti volt, inkább fogadás… de még az se, mondjuk csak simán rendezvénynek) rendezett a külföldi ösztöndíjas diákoknak. Mivel a rendezvény helyszíne nagyon közel volt az Ódzsi állatkerthez, kitaláltam, hogy a rendezvény előtt (délután egytől kezdődött) menjünk el az állatkerthez megnézni a pandát. (Japánban három helyen van panda: Sirahamában sok van, legalább 5-6, nem emlékszem pontosan; Tokióban, az Ueno állatkertben kettő, pontosabban pont egy-két hete született egy pici, szóval már három; Kóbéban, az Ódzsi állatkertben pedig egy.) Így hát kiöltözve, a nagy hőségben körbejártuk az állatkertet. A panda most nem volt odakint, mint amikor három éve láttam, bent tolta befelé a bambuszokat. Aranyos volt, de azért jobb lett volna kint látni. Megnéztük a többi állatot is, mindegyiknek nagyon melege volt. Utána egy konbiniben vettünk kaját, majd átsétáltunk a rendezvény helyszínére. Itt egytől háromig különféle előadások, foglakozások voltak (pl. a bunraku bábokról tartott előadást az Oszakai Állami Bunrakuszínház egyik fő bábmozgatója, volt teaszertartás is, meg előadás a katasztrófavédelemről és bűnmegelőzésről; aztán egy indiai srác tartott beszámolót angolul a frissen Japánba érkezett diákoknak arról, mire érdemes vigyázni stb. Ezt is meghallgattuk, bár minket nem érintett annyira a dolog, hisz mi tudunk japánul és a kultúrával is tisztában vagyunk). A földszinten mindenféle szervezetek osztogattak szórólapokat meg repi ajándékokat. Aztán háromtól kezdődött a fő fogadás, itt a MEXT egyik fejese, meg a JASSO (ők utalják az ösztöndíjat) egyik magas rangú embere tartott beszédet (miközben mindenki diskurált, nagyon nagy volt az alapzaj), meg még mások is beszéltek. Aztán következett a kajálás, nagy tömeg volt az asztaloknál, közben még valakik a színpadon beszéltek valamit, meg volt egyetemi fúvószenekar fellépése és szintén egyetemi joszakoi-tánckör fellépése is (ez inkább valami hip-hop táncra hasonlított, nem joszakoira). Ettünk, ittunk, aztán olyan 5 óra körül indultunk el hazafelé. Aznap este megérkezett a rendelésem az Amazontól, elfogyott ugyanis a reggelire fogyasztott zabpelyhem, amit még Magyarországról hoztam, és ezt jobban megérte az Amazonról rendelni, mint keresgélni olyan üzletet, ahol árulják. E mellé még rendeltem egy memóriakártyát, hogy ha 10-15 napon keresztül folyamatosan utazni fogok, ne kelljen átrakni a képeket pendrive-ra vagy ilyesmire (nem is lesz nálam a laptop, mert nehéz). Szintén az utazásokra készülve rendeltem egy pici, Bluetooth-os billentyűzetet, ami tud az iPhone-nal kommunikálni. Így anélkül, hogy magammal hurcolnám a nehéz laptopot, tudom majd írni a blogot akár a vonaton ülve is, mivel a pici billentyűzettel könnyen tudok hosszú szövegeket is írni, az iPhone-ból pedig föl tudom tölteni a WordPressre.

Vasárnapra is volt programom. Kaptam ugyanis egy értesítést az egyetemtől, hogy azokat a külföldi diákokat, akik jelentkeznek, ingyen elviszik busszal Kiotóba a Gekkeikan szakéfőző üzem múzeumába és a Simazu gyár múzeumába, és még ebédet is adnak. Persze jelentkeztem én is. Reggel volt a gyülekező az egyetemi könyvtár előtt, innen mentünk busszal Kiotóba. De indulás előtt még megvolt az idei első földrengésem is! Reggel 7-re volt állítva az ébresztő, 7-kor fel is ébredtem, aztán még egy-két percet feküdtem, és érzem, mintha alulról jól megráznák az épületet. Ez az épület akkor is meg szokott remegni, ha a közeli úton egy nagy teherautó halad el, ezért nem voltam biztos benne, hogy földrengés volt. De azért mégse olyan volt, mint amikor a teherautó miatt remeg a ház. Később megnéztem a neten, és kiderült, hogy Nagano megyében volt egy meglehetősen nagy, a japán skála szerint 5+-os földrengés, és ez 1-2-es erősséggel még Szuitában is érezhető volt. Időpontja: 7:02. Szóval biztos, hogy ezt éreztem.

Tehát reggel gyülekeztünk az egyetemen. Az indulás előtt egy tajvani sráccal beszélgettem, aztán a buszra ülve egy kínai doktorandusz ült mellém, vele jól elbeszélgettünk. Az egyetemről a Nemzetközi Osztály munkatársai jöttek velünk, az egyik hölgy pedig idegenvezetőset játszott a buszon… Elkezdte elmagyarázni Kiotó városának felépítését, de úgy, mintha fogyatékosokhoz beszélne… Angolra is lefordította, amit mondott, ilyenkor mindig rám nézett vigyorogva… Mondtam is mellettem a kínai srácnak, hogy ez igencsak kellemetlen. Ráadásul mutogatta egy lapon Kiotó utcáinak szerkezetét, és például az, hogy 条 (dzsó), úgy volt felírva, hogy „Joe”… De jött ennél rosszabb is. Azt mondja a nő, hogy hát valószínűleg ez eléggé könnyű lesz mindenkinek, mert mindenki tud japánul, de ő most egy kis magyarázatot adna a japán nyelvről is… És itt kezdődött a legcikibb rész, ugyanis japánul beszélő embereknek kezdett ilyeneket magyarázni, hogy japánul a „jó napot” az konnicsiva, az „elnézést” meg szumimaszen… Aztán megtanította a számokat egytől tízig… japánul folyékonyan beszélő embereknek… Olyan kis táblácskákkal, amikre az adott szóhoz hasonló hangzású angol szó volt felírva… Tehát például a 6-os szám (roku) tábláján az szerepel, hogy „rock”, az 1-esnél (icsi) meg az, hogy „itchy”… A „nem szabad” (dame) tábláján az szerepelt, hogy „Damn it”… Borzasztóan égő volt. Senki nem figyelt 😀

Megérkeztünk a szakéfőző üzem múzeumába, itt a múzeum egyik munkatársa vezetett körbe minket. Elég vicces volt az, hogy az előbb a buszon még azt tanították nekünk, hogy az 1-es szám az az „itchy”, a 6-os meg a „rock”, itt meg mindenféle angol fordítás nélkül pasztörizálásról meg erjesztésről, különböző kémiai folyamatokról volt szó 😀 Érdekes volt amúgy, hasonló volt a nisinomijai szakés múzeumhoz. A végén volt szakékóstolás is, én szokás szerint nem ittam. Innen tovább haladtunk az étteremhez. A buszon most a buddhista templomokról és szentélyekről kaptunk alapszintű oktatást. Felmutatott a csaj egy lapot rajta egy toriival, és megkérdezte, tudjuk-e, mi ez…

Az étteremben nagyon bőséges kaját kaptunk, nagyon finom volt. Itt is a kínaiakkal ültem 😀 Mondjuk európai rajtam kívül csak 1-2 fő volt, mindenki más kínai meg koreai… Ebéd után az étterem földszintjén lévő üzletben lehetett nézelődni, meg megkóstolni a jacuhasit, ami egy hagyományos kiotói édesség. Ebéd után a Simazu gyár múzeumához mentünk. A buszon ezúttal „az oszakai lakos sztereotip módon kritizálja a kiotóiakat” című műsor következett, önjelölt idegenvezetőnktől megtudhattuk, hogy a kiotóiak mind konzervatívak, nem mutatják ki az érzéseiket, mosolyogva küldenek el minket a fenébe 😀 Jó, ilyesmi szokott lenni a kedvenc japán tévéműsoromban is, a Jofukasiban, de azért amikor külföldieknek tartunk ilyen kis ismeretterjesztő magyarázatot, szerintem nem kéne így általánosítani és sztereotipizálni.

Megérkeztünk a múzeumhoz, itt két csoportra kellett válni, az egyik csoport mehetett az angol nyelvű körbevezetésre, a másik pedig a japánra. Én persze maradtam a japánnal. Amúgy az is mutatja, hogy mennyire volt értelme a buszon kezdő szintű japánórát tartani, hogy az angol csoportba külön át kellett csábítani embereket a japánból, hogy azonos legyen a létszám. A japán nyelvű körbevezetést egy idős bácsika tartotta, aki elmagyarázott mindenfélét a 19. századi röntgengéptől elkezdve a cég által gyártott más elektronikai cikkekig. Már az elején láttam az arcán, hogy nemigen tudja feldolgozni, hogy én mi a fenét kereshetek a japán csoportban. Hisz én amerikainak nézek ki, akkor nekem az angol csoportban lenne a helyem!! Haladtunk tovább a következő termeken, aztán nem állhatta meg a bácsi, hogy ne szóljon oda hozzám, hogy „Tudsz te japánul?”. Mondom, igen. Erre a hátam mögül az önjelölt idegenvezetőnk: „Szügoi deszne!” (Kb. „Nagyszerű, ugye?”). Ebből azért egy idő után elege lesz az embernek. Nem tudom, más hogy van vele, de engem idegesít ez a sztereotipizálás. Meg merem kockáztatni, hogy a jelen lévő csoportból én voltam az egyike azoknak, akik a legjobban tudnak japánul. És ezt nem valami beképzeltségből írom, egyszerűen csak hallottam, hogy a csoportban a többiek közül sokan visszakérdeztek alapvető szavaknál, nem értették, meg nagyon lehetett hallani a kiejtésükön a kínai vagy koreai akcentust. Egy valamivel azonban előnyben voltak: ázsiai volt az arcuk. Ilyenkor pedig hiába vagyok én az, aki jobban tud náluk japánul, máris megvan az általánosítás: ők ázsiaiak, tehát tudnak japánul; én amerikai-fejű vagyok, tehát én nem tudhatok japánul. Ha meg neadjisten kiderül, hogy tudok, el kell ájulni. Erre szoktam azt mondani, hogy egy kaukázusi külföldi Japánban soha nem tud teljes mértékig beilleszkedni. Élhetsz itt több tíz éve, beszélheted a nyelvet perfektül, ha egy ismeretlennel találkozol, az lesz a sztereotípia, hogy te nem tudsz japánul, az angol viszont az anyanyelved. Meglátnak, és már nyújtják feléd az angol nyelvű prospektust… Mondjuk, belegondolva, odahaza is hasonló lehet a helyzet, ahol sokan keverik a kínait a japánnal… Tartottam már előadást a japán kultúráról olyanoknak, akiknek fél óráig kellett azt magyaráznom, hogy Ázsiában különféle országok vannak, ahol különféle nyelveket beszélnek, így hát a kínai nem ugyanaz, mint a japán. És még ezután se fogták fel… Szóval mindenhol van ilyen, na.

Na elkanyarodtam a témától, a lényeg, hogy a bácsi körbevezetett minket, mindenfélét elmagyarázott, így ért véget a kirándulás – aztán a busszal visszavittek minket Oszakába. Jó volt, végül is megérte elmenni, láttam új helyeket, tanultam új dolgokat, találkoztam új emberekkel, ettem is egy jót, ráadásul mindezt ingyen 🙂