(15) A cseh tanár előadása: a nyelvtudás és az eredeti források fontossága. Levél az egyetemtől. Helyjegy a Moonlight Nagara vonatra. Előadás Magyarországról a gyerekeknek. Találkozás Öcsivel. Danik találkozója Kiotóban. Egyéb apróságok.

Ahhoz képest, hogy még mindig el voltam havazva a félév végi teendők miatt, egész sok minden történt a héten. Egy csehországi egyetem japán tanszékének vezetője tartott előadást, vettem helyjegyet a Moonlight Nagara vonatra, a tanárom megint rendes volt, jött egy levél az egyetemről, miszerint én, az állami ösztöndíjas diák, fizessek tandíjat; aztán előadást tartottam általános iskolásoknak Magyarországról, és találkoztam Öcsivel meg a két másik Danival! De lesz még szó többek között hőségről, napernyőkről, pokolról és börtönről, sorozatokról, a lecsendesült szomszédról, fényképezkedésről, babapandákról, pokémonokról és tejes-teás-maccsás italról is 🙂

Hétfőn csak annyi érdekes történt, hogy kifizettem a konbiniben a Gunkandzsima-túra árát. Ugyanis az útitervemből kitöröltem Cusimát (erről az előző bejegyzésben írtam), és helyette a Gunkandzsimát terveztem be, de ide csak szervezett kirándulással lehet menni, és előre kell jegyet foglalni, ki is kell előre fizetni. Ez meg is történt hétfőn. Most már csak remélem, hogy jó idő lesz aznap, és nem fújják le egy esetleges viharos szél miatt a túrát.

Kedden a megszokott órák voltak. Hivatalosan még tart ugyan az esős évszak, de már nemigen esik, helyette viszont nagy hőség van. Nem is a hőmérséklettel lenne a gond, de a magas páratartalom miatt nagyon durva az embernek a hőérzete. Mikor megyek az egyetemre, mire felérek biciklivel a hegyre, érzem, hogy tiszta víz a hátam, hasam, csöpög a víz a hajamból, alig kapok levegőt. Kegyetlen! Utána meg bent nyomatják a légkondit, ami jó, mert nem fulladunk meg, de én mindig viszem magammal a törülközőmet meg a pulcsimat is, mert nem akarnék leizzadt háttal megfázni a tanteremben. Kedden Haszéval társalogtunk arról (nem tudom, hogy jött szóba), hogy Magyarországon nem nagyon vannak ilyen nagy esernyők, mint amilyeneket a japánok használnak, inkább mindenki az összecsukható ernyőt viszi magával. Erre megkérdezi Hasze: és mi a helyzet a napernyőkkel? Hát mondom, az nincs 😀 Furán néznének arra, aki napernyővel mászkálna. Itt amúgy mindennapos, hogy a nők napernyővel sétálnak, ráadásul könyékig érő fekete kesztyűszerűséget is húznak, hogy ne barnuljanak le. A bicikliző nénik pedig még fekete sapkát is felraknak műanyag napellenzővel. Van, akinek a biciklijére fel lehet applikálni a nap- vagy esernyőt, és úgy bicikliznek. (Más téma, de ma láttam egy fickót, aki úgy ereszkedett le biciklivel a meredek lejtőn – az a hegy, amire fel kell tekerjek -, hogy közben okostelefonozott… Na ez azért durva.) Lehet, hogy már írtam egy előző bejegyzésben, Nisinomijában volt az, hogy a homestayes anyuka egész nap rövid ujjúban volt, amikor kirándultunk, aztán amikor visszaértünk az állomáshoz, és volt még hátra egy tíz percnyi séta a lakásukig, akkor a biciklijére felapplikálta a napernyőt, és felhúzta a kesztyűszerűséget is. Kérdezem tőle, ez most minek? Azt mondja, „hát mert még mindig eléggé süt a nap”. De hát egész nap nem volt rajta 😀

Aznap egy csehországi egyetem japán tanszékének vezetője jött előadást tartani a Kandaira. A Handaion tanít állítólag egy fél évet, de van valami kapcsolata a cseh egyetemnek a Kandaijal is, így hozzánk is jött előadást tartani a tanár úr. Ogura szenszei ajánlotta, hogy menjek el az előadásra, révén Magyarországgal azonos régióból érkező tanárról van szó, meg ugyanúgy az Edo-kori történelemmel foglalkozik, mint én. A többi diáknak is javasolta a részvételt. Hasze megszólalt: „amúgy… Csehország, az úgy mi? Nem tudok semmit Csehországról, csak hogy Prága a fővárosa”. Mondom neki, hát kérdezd meg az előadótól, hogy „amúgy tanár úr, Csehország az mi?” 😀 😀 Délután aztán hamarabb befejeztük a komondzsók olvasását, és átvonultunk a másik épületbe a tanár előadására. Vicces volt, mert az előadás során megkérdezte a tanár, hogy ki az, aki járt már Csehországban. Hát persze a japánok között az egyedüli külföldi, én voltam az csak, aki feltette a kezét. Visszakérdezett a tanár (persze japánul), hogy cseh vagyok-e, mondom, nem, magyar 😀

Az előadás érdekes volt, Csehország és Japán kapcsolatáról, illetve a csehországi japanológiáról volt szó. Két dolog volt, amivel nagyon egyetértettem. Az első: mesélte a tanár úr, hogy annak idején, amikor mondta a japán konzulensének, hogy ő az Edo-korral akar foglalkozni, az a kezébe nyomott egy komodzsós könyvet, hogy olvassa. Ő meg mondta, hogy ezt nem tudja elolvasni. Erre a tanár kizavarta a szobából. Persze aztán nem volt semmi gond, a lényege az volt a sztorinak, hogy a tanár ezzel akarta megértetni vele, hogy úgy nem tud kutatni, ha nem autentikus szövegeket vizsgál. Ezzel nagyon együtt tudtam érezni, hisz én is azzal szenvedek most, hogy igazi, korabeli szövegeket tudjak használni. Az eddigi kutatásaim nem „igazi” kutatások, hisz nem a korabeli szövegeken, hanem az azok alapján íródott szakirodalmakon alapultak. Arra a szintre igyekszem eljutni, hogy igazi autentikus forrásokat tudjak használni. De nem csak az autentikus szövegekre érvényes ez az a dolog. Az autentikus források használata, tehát például esetemben az Edo-kori eredeti szövegek olvasása, már a második lépés. De első lépésnek modern nyelvi nyelvtudás szükséges. Nyelvtudás nélkül ugyebár veszett ügy az egész dolog. Ez azért jutott eszembe, mert a japán szakon sokan vannak, akik nyűgnek tartják a nyelvtanulást, például a kandzsik megtanulását. Volt, aki felháborodottan kérdezte alapszak harmadéven, hogy neki mégis minek kell szakdolgozat és záróvizsga előtt fél vagy egy évvel kandzsikat tanulni? Volt, aki egyenesen büszke volt rá, hogy nyelvtudás nélkül végzi el a szakot. De kérdem én: mégis mit ér vele? Nem lehet egy adott régió kultúráját, történelmét, társadalmát, irodalmát stb. tudományos jelleggel kutatni anélkül, hogy ne művelnénk az adott régió nyelvét magas fokon. Persze vannak források angolul – de az nem ugyanaz, mint az adott ország, régió nyelvén íródott forrás. Az OTDK-n is elhangzott egy-egy előadás bírálatában: „ha Ön … szakos, akkor miért csak angol nyelvű forrásokkal dolgozik? Miért nincs … nyelvű forrás a felhasznált irodalmak között?” Tehát a lényeg: ha valaki tegyük fel, a japán kultúrát szeretné egyetemen tanulmányozni, az igenis tegyen erőfeszítéseket a nyelv elsajátítására. Úgy nem lehet például se az ókori irodalmat, se a kabukit, se a középkori történelmet, de a modern popzenét sem tanulmányozni, ha csak magyar meg angol nyelvű forrásokra támaszkodunk (most csak hirtelen hasraütésszerűen írtam ezt a pár témát, persze ez mindenre igaz). Nem szabadna nyűgnek venni a nyelvórákat, meg nem kéne azt hinni, hogy az egyetemi heti egy-két nyelvórával fog az ember megtanulni például japánul. Saját erőfeszítés is szükséges.

A másik dolog, ami megragadt, az az, hogy a tanár úr kiemelte: míg Japánban úgymond „függőleges” a kutatás jellege, Európában „vízszintes”. Ez úgy értette, hogy Japánban a kutatási téma úgy néz ki, hogy fognak egy témát, azt szűkítik, még tovább szűkítik, aztán még tovább, és ezt a nagyon leszűkített témát kutatják mélyrehatóan. Ezért volt az, hogy amikor azzal a témával érkeztem Japánba 2013-ban, hogy „a középkori japán jog”, azt mondták, szűkítsem le a témakört. Az ösztöndíjakra való pályázásoknál is mindig azt mondják a tanárok, minél szűkebb témakört válasszunk ki. Ehhez képest Európában egy japanológus szélesebb körben kutat, ami érthető is, hisz míg Japánban egy egyetemen is nagyon sok ember foglalkozik pl. japán történelemmel, egy európai országban csak pár fő az, aki ezt a témát kutatja.

És volt egy harmadik dolog is, de ez inkább jópofa. Magyarázott a tanár úr mindenféléről, például olyan csehekről, akik Japánt kutatták, de politikai okokból „a pokolra kerültek”. Pontosabban ezt mondta, hogy a pokolra, de nem ezt akarta mondani. Én japánnyelv-tanulóként egyből megértettem, miről lesz itt szó: a börtön szó régies változatát, a rógokut akarta mondani, de helyette a dzsigokut mondta. A két szóban ugyanaz a második kandzsi, de míg az első börtönt, a második poklot jelent. Az előadás után lehetett kérdezni a tanártól, ott elbeszélgettünk egy kicsit, aztán mikor kijövünk az épületből, mondom Haszénak, hogy jó volt ez az előadást, csak hát ugye a tanár úr mindig a poklot emlegette, ami ugyebár börtön akart lenni. Hasze azt mondja, jaaaa, hogy az a börtön akart lenni, hát ő nem értette, milyen pokolról van szó. Azt mondja, nem értette, mi az, hogy a fickó katolikus pap volt, és politikai okokból a pokolra került 😀 Ez a különbség az anyanyelvi beszélő és a nyelvtanuló között – az anyanyelvi beszélő számára a rógoku és a dzsigoku két teljesen különböző dolog, hisz két különböző fogalmat takar. Míg a nyelvtanuló, ha egy másik nyelvtanulót hall beszélni, tudja „nyelvtanulóként hallgatni” a másik beszédét – így például könnyen rájön arra, hogy „hoppá, itt most az azonos kandzsi kavart be”. Persze ehhez is kell ugye a nyelvtudás, és akkor itt vissza lehetne kanyarodni az előző bekezdés témájára.

Kedden este aztán megnéztem egy jó filmet, amit sugárzott a tévé, a Boku dake inai macsit. Szerdán reggel pedig az órák előtt elindultam biciklivel a Sin-Oszaka állomásra, hogy megvegyem a helyjegyemet a Moonlight Nagara éjszakai vonatra. Ezzel fogok Nagojától Tokióig utazni, mégpedig a Szeisun 18 kippu vonatjeggyel. A helyjegyet egy hónappal az indulás előtt, reggel 10-től kezdik árusítani, így én elindultam 9 körül, hogy idejében ott legyek. Gondoltam, nem állok be a sorba, hisz ha előbb sorra kerülök, akkor megvárakoztatom a mögöttem állókat, mivel 10-ig ugye nem adja ki a program a jegyet. Emiatt, bár odaértem időben, 9:50-ig kóvályogtam az állomáson, aztán 9:55 körül beálltam a sorba. Két ember volt előttem, sorra is kerültem, mondom, mit szeretnék, erre elirányítanak egy másik sorba. Láttam én, hogy ott is állnak emberek, de nem tudtam, mire várnak. Kiderült, az a sor vár az egy hónappal későbbi indulásos, elővételes jegyvételre. Mire sorra kerültem, 10:05 volt. Mondtam, hogy milyen jegyet szeretnék, a pasas nagyon gyorsan nyomkodta a képernyőt, de már így se volt ablak melletti hely. Mondom nem baj, akkor bárhol jó, csak tudjak felszállni. Félreértette a fickó, azt hitte, rendes jegyet akarok venni, pedig nekem csak helyjegy kellett, így még egyszer végig kellett nyomkodja a cuccokat a programjában. Így hát végül nem abba a kocsiba kaptam jegyet, ahová eredetileg szerettem volna, és nem is az ablak mellé, de a lényeg, hogy meglett a jegy. Szerintem egy tíz perc múlva elkelt az összes…

Innen sietve tekertem vissza az egyetemre, Ogura órájára kellett mennem. Előző nap, a cseh tanárral való beszélgetés után mondtam Ogurának, hogy majd meg kéne beszéljük, hogy milyen szakirodalmat érdemes beszerezzek az antikváriumokból, mert amikor majd novemberben hazamegyek, a bőröndökben azokat haza tudnám szállítani. Mondtam neki, hogy ezt ráér majd szeptemberben megbeszéljük, mert tudom, hogy neki sincs ideje, nekem meg most úgysincs pénzem szakirodalmat vásárolni. Erre szerdán az óra után odajön hozzám, azt mondja, tegnap este még elmentek a töris tanárokkal és a cseh vendégelőadóval iszogatni, aztán azután még éjjel kinézte nekem, hogy milyen könyveket kéne megvenni, kinyomtatta a listát. Hihetetlen ez az ember! Nagyon rendes mindenkivel, de kicsit túlzottan is rendes 🙂

Az óra után elmentem a takojakishoz takojakit enni, mert már rég nem ettem. Magyaráztam neki a jegyvásárlást is. Azt mondja, ő is vett már így jegyet, de ilyenkor nem szabad a nagy állomásokra menni, hanem egy olyan pici állomást kell keresni, ahol nincsenek sokan. Mondom, de hát a „zöld ablaknál” lehet csak megvenni ezt a jegyet, az meg csak a nagyobb állomásokon van… Aztán elárulta, hogy igazából van „zöld ablak” a Higasi-Jodogava állomásnál is. Ez egy pici állomás Sin-Oszaka előtt, mindig eltekerek mellette, amikor Umeda felé megyek. Ki gondolta, hogy egy ilyen kicsi állomáson van „zöld ablak”? Megnéztük a neten, és tényleg van! Mondta Terada, hogy időben oda kell menni, és leegyeztetni a vasutassal, hogy tíz óra előtt pár perccel már mindent pötyögjön be a programba, és tízkor csak a helyfoglalás gombot nyomja meg. Tisztára mint a Neptun az egyetemen! 😀 Aznap voltam még bevásárolni is. A héten rákattantam egy finom hideg italra: a Lipton gyártja, maccsa ízesítésű, maccsa latte néven futó tejes tea. Szóval érződik rajta a Lipton ice tea íze is, meg a maccsa (porított zöldtea) ízesítés is, és a tej is. Így elmondásra eléggé mosléknak tűnhet (:D), de meglepően finom! Nekem nagyon bejött.

Nézem a postaládámat, megérkezett az a levél az egyetemtől, ami miatt a múlt héten kérdezték a címemet, és amit nem voltak hajlandók átadni az egyetemen. Nézem, a borítékban egy levél: tisztelt kutatódiák, amennyiben a jövő félévben is szeretné folytatni a programot, fizessen be kb. 250 000 jent (625 000 forint) augusztus végéig. Mondom, ez mi?! Na egyből írtam is az egyetemen a pasasnak, hogy ezzel most akkor mi is a teendő, elvégre én állami ösztöndíjas diák vagyok. Két nap múlva jött a válasz: elnézést, neked nem kell fizetni semmit, csak nyilatkozz, hogy akarod-e folytatni (persze), a levelet meg kidobhatod. Na mondom, ezért megérte kipostázni pénzért! 😀

Csütörtökön a regionális földrajzon azzal kezdett a tanár, hogy elmondta, hogy pocsékul sikerültek a tesztek, és ha a következő is így sikerül, akkor 100 ember meg fog bukni. Én is magamra vettem a dolgot, tudván, hogy a múltkor nem tudtam a természetföldrajzzal kapcsolatos kérdésekre a választ. Az aznapi téma Kjúsú és Okinava volt, az előadás után pedig meg lehetett kérdezni a tanártól, hogy jelenleg hogy állunk. Hatalmas nagy sor alakult ki, én is beálltam, hogy megkérdezzem, mi a helyzet. Mondta a tanár, hogy aki rendesen járt az órára, annak fölösleges megkérdezi a pontjait, mert az órai részvételből már megvan annyi százalék, hogy biztos megvan a kredit. Én azért végigálltam a sort. Azt mondja a tanár, nem kell aggódni, a kredit biztos megvan, és ha az utolsó teszt jól sikerül, akkor még 5-ös (magyarra fordítva) is lehet! Eléggé meglepődtem, én elég pocséknak gondoltam a tesztjeimet a természetföldrajzos részek miatt 😀 Mögöttem a sorban három laza gyerek elkezdett tapsolni 😀 Mondom nekik, nandejanen! 😀

Pénteken reggel felkerekedtem, és eltekertem a Higasi-Jodogava állomásra, hogy megbeszéljem a jövő heti jegyvásárlást. Tényleg volt „zöld ablak”! Igaz, a bejáratnál az állomásfőnök kis irodáján volt vágva még egy ablak, és a fölé volt kiírva, hogy „zöld ablak”, de a lényeg a lényeg, lehet speciális jegyeket venni itt is. Elmagyaráztam a fickónak a dolgot, ő meg elkezdte kérdezgetni, hogy a vonaton belül hová akarom a jegyet, mondom neki, én nem készültem most ezzel, majd csak jövő hétig terveztem kigondolni. Na kinyomoztuk, hogy milyen helyek vannak, mondom, az ablak mellé szeretném. Azt mondja, az már elfogyott. Mi??? Hát ezeket a jegyeket csak jövő héttől kezdik árusítani! Azt mondja, nem július 18-án akarok utazni? Mondom, nem, július 18-án akarom megvenni az augusztus 18-ai jegyet! Kiderült, hogy félreértette, azt hitte, most akarok jegyet venni jövő hétre 😀 Megbeszéltük végül, hogy kedden reggel idejében érkezem, és akkor elintézzük a jegyvételt. Ezután még elszaladtam Avadzsiig, hogy a biciklis Teruteru üzletben felfúvassam a bicikli kerekeit, aztán Eszakában a Uniqlóban vettem egy rövidnadrágot. Délután pedig folytattam a beadandók írását – este pedig a sorozatok nézését 😀 A tavaszi szezonban nem volt olyan sok sorozat, amit követtem, de a nyári szezonban annyi jó sorozat indult (vagy indul jövő héten), hogy már alig bírom követni. Vacsorázás közben nézem, szóval az időmet nem veszi el 🙂

Mostanában sokan kérdezték tőlem, hogy mi a helyzet a szomszéddal. Nos, mióta a gondnok néni figyelmeztette őt, meglepő módon csöndben van! Persze néha lehet hallani, hogy skype-ol, vagy megy a tévé, de ez természetes, én is skype-olok, nálam is megy a tévé (bár én újabban fülhallgatóval nézem a tévét). De nincsen kornyikáló énekelés, éjszakai ordibálás barátokkal, éjféli mosás. Meglepően lecsendesült. Remélem, ez így is fog maradni. Tegnap amúgy fölöttem volt valami buli vagy nem tudom mi, ugrálás meg ilyesmi, de szerencsére föntről nem hallatszódik olyan mértékben a zaj, hogy zavaró legyen (csak az hallatszik, ha ugrálnak, vagy odaverik a lábukat a földhöz).

Szombaton reggel Nisinomijába indultam, hogy általános iskolásoknak tartsak előadást Magyarországról. Előzetesen csináltam egy powerpointot, mindenféle okossággal, képekkel, meg kvízzel. Fél órával az előadás előtt érkeztem, megbeszéltem Jaszumoto-szanékkal (ő volt a program felelőse) a részleteket. Aztán elkezdtek érkezni a gyerekek, volt, akiknek a szülei is ott maradtak, de a legtöbb gyereket ilyenkor beadják a szülők, és abban a két órában, amíg a program tart, elintézik a bevásárlást stb., mivel a helyszín földszinti  részén bevásárlóközpont, szupermarket stb. van. A gyerekeknek tetszett az előadás, a kvíz is, voltak vicces jelenetek, például arra a kérdésre, hogy milyen érdekes állat van Magyarországon, csak két gyerek választotta azt, hogy „bárányra hasonlító szőrű disznó”, a legtöbben a „farok nélküli macskát” és az „embernél is nagyobb madarat” választották 😀 Aztán a magyar termálfürdőnél értetlenül kérdezték: „Termálfürdőben fürdőruhát viselni?? De hát minek? Fürdőruhában mennek a termálfürdőbe??” 😀  Aztán mikor mutattam a fürdők képét: „Ez nem is termálfürdő! Ez egy medence!” 😀 Aztán minden diánál figyelmeztettek, hogy „egymáson vannak a képek” (a ppt-ben nem tűnt el a kép, mielőtt a következő jött volna, hanem egymás fölé jelentek meg, hát ez nagy feltűnést keltett 😀 ). Aranyosak voltak, jópofák. Aki a legtöbb kérdésre helyesen válaszolt, kapott ajándékba édességet, meg én vittem „díjként” egy Magyarországról szóló pamfletet mindenféle képekkel meg magyarországos mágnest. Persze a pamfletre az volt a reakció: „Ez mi? Nem kell!” 😀 😀 Lehetett a végén kérdezni is tőlem, voltak olyan kérdések, hogy „le tudsz-e utánozni valamilyen hírességet?” 😀 Mondom, nem 😀

Miután véget ért a program, még pár szülő jött kérdezni egy-két dolgot, aztán még kicsit beszélgettünk a szervezőkkel. Eredetileg arról volt szó, hogy ezért az előadásért fogok kapni valamennyi pénzt. Ehhez képest megköszönték, hogy ott voltam, menjek máskor is, pénz sehol 😀 Eljöttem, na gondoltam magamban, én arra számítottam, hogy kapok valamennyit, ez most nem jött jól így a kirándulások előtt, ráadásul a kétszeri odaút Nisinomijába egy ezres, a ppt-t elkészíteni is több órába telt… Aztán mikor már Avadzsinál voltam, csörgött a telefon – a nisinomijai szervezet vezetője, Takajama-szan volt az. Azt mondja, elfelejtették odaadni a pénzt 😀 Átutalják, vagy mit csináljanak? Hát mondom, én még nem mentem ki az állomáskapun, visszamenjek? Megbeszéltük, hogy visszamegyek az állomásig, tőlük meg egy kolléga kijön az állomásra, és odaadja. A Nisinomija-kitagucsi állomásig mentem vissza, ott várt a fickó, és odaadta a pénzt.

Vasárnapra megint mindenféle programtervek voltak. Öcsi írt ugyanis a héten, hogy megkapta az állásajánlatot az egyik céghez, ahová szeretett volna bekerülni! A japán végzősökhöz hasonlóan ő is épp álláskereséssel küszködött, és most végre véget ért ez a macera. Nagyon örült neki. Én meg mondom, akkor ünnepeljük meg, van még két ingyen jegyem a konditerembe, menjünk. Vasárnap ért csak rá, így aznapra időzítettük. Közben pedig írt a Jamanasiban tanuló kutatói ösztöndíjas Dani, hogy Kiotóba fog jönni a Gion macurit megnézni, és összefuthatnánk így, a három Dani. A kiotói és a jamanasi Danival tehát vasárnap délutánra beszéltük meg a találkozást Kiotóban. Aztán jött egy e-mail a Pro Scientia Aranyéremmel kapcsolatban is. Mindenféle adatokat kell megadjak az aranyérmesekről szóló Almanachba, és többek között egy profilkép is kell. Megnéztem a két évvel ezelőtti kiadvány, persze mindenkiről „normális” kép van, inges, öltönyös. Hát rólam inges-öltönyös kép csak egy-két évvel ezelőtti van, azokon is másokkal együtt vagyok, vagy oldalról vagyok levéve, azok a képeken pedig, ahol elölről vagyok levéve, általában valamilyen nevezetesség előtt vigyorgok. Kitaláltam tehát, hogy kéne csináljunk egy képet rólam valami japános épület előtt. Öcsi öccsének van profi fényképezőgépe, de ő mostanában nem ér rá, így hát megbeszéltük Öcsivel, hogy ő is jön a Dani-találkozásra, és egyúttal majd lefényképez az én gépemmel Kiotóban. Tehát vasárnapra az öcsis edzés, a fényképezkedés és a három Dani találkozása volt betervezve.

Reggel jött is Öcsi, elmentünk edzeni (vasárnap jó sokan voltak), megcsináltuk a testzsírszázalék-mérést is. Szerencsére most ne lett rosszabb az eredmény, nagyjából ugyanaz, mint egy hónapja, egy picit jobb. Öcsi viszont elég sokat fogyott az álláskeresés alatt. Az edzés után bementünk szusit enni a szomszédos kaitenzusiba, nyertem egy pokémonos celluxot 😀 (Megy most egy új Pokémon-film a mozikban, mivel a Pokémon 20 éves évfordulója van. A film címe valami olyasmi, hogy „Pikachu – téged választalak!”, és elvileg a kezdetekről szól, arról, hogy hogyan indul Ash (Szatosi) kalandja. Azt gondolná az ember, hogy akkor az első sorozatot dolgozza fel a film… hát nem! Nem szerepel benne se Misty, se Brock, helyette valami két ismeretlen fazon van benne, meg ezekkel az újfajta, ocsmány pokémonokkal van tele 😀 Hát igen, akkor volt jó a Pokémon, amikor még csak az a 151 pokémon volt, utána elég ronda szörnyecskéket találtak ki szerintem 😀 Mondjuk én ugye inkább Digimon-párti vagyok.)

A szusizás után lepakoltam az edzős cuccokat, átöltöztem ingbe, vittem magammal az öltönykabátot, de azért beraktam váltóruhának egy pólót. Végül itt a közeli Tarumi-szentély előtt fényképezett le Öcsi, és jól is tette, mivel Kiotóban nem lett volna alkalmunk fényképezkedni. Szerintem jó kép lett, a háttérben van a szentély kapuja (torii), az öltönyömön ott a magyar-japán zászlós kis kitűző 🙂 Innen mentünk az állomás felé, útközben egy konbiniben átvedlettem pólóba. A vonaton aztán láttuk, hogy elég baljós színű felhők közelednek… Megérkeztünk Kiotóba, találkoztunk az állomáson a két Danival, mondom, menjünk ki az aluljáróból, és nézzük meg a fesztiválra készített nagy fa „járműveket”. Hát ahogy feljöttünk az aluljáróból, akkora nagy zuhé lett, hogy mindenki bemenekült a tetők alá meg az aluljáróba. Meg persze a kávézókba, kajáldákba, így nem tudtunk beülni sehova, nem volt hely. Na végül elég hosszú séta után bementünk a Saizeriyába, a „japán olasz kajáldába” 🙂 Itt aztán elbeszélgettünk. Hat óra körül indultunk el hazafelé, vagyis hát a Danik kicsit bajban voltak, mert pont hatkor lezárták a Sidzsó utat (a Gion macuri előestéin lezárják az autós forgalmat, és csak a gyalogosok járhatnak az úton), a buszok megállója is máshová került. Mi Öcsivel elértük a vonatot, ő Tojonakába ment találkozni valakivel, én pedig hazafelé Szuitába.

Megbeszéltük Öcsivel, hogy augusztusban el kéne menni Sirahamába, mert van ott tenger, onszen, meg persze babapanda! Öcsi fog vezetni, úgy, mint tavaly szeptemberben, és még szervezünk három résztvevőt, hogy megint öten menjünk! Ezt a kirándulást sikerült bepasszírozni a másik nagy kirándulásaim közé (csak két napról van szó), és az utolsó pillanatban szállást is tudtam foglalni (tele van ekkor minden szálláshely). Most már csak a másik három résztvevő személye kell lefixálódjon. Aztán írt a host familym is, pontosabban kaptam tőlük postán egy papír szélcsengőt, és ezt megköszöntem, és akkor beszéltük, hogy megint szerveznek tűzijátéknézést. Ugyanis a 13. emeleten laknak, és a balkonjukról nagyon jól lehet látni a közeli Jodogava-tűzijátékot, így úgy tudjuk megnézni a tűzijátékot, hogy elkerüljük a tömeget. A lényeg, idén is lesz tűzijátéknézés, és pont aznap lesz a tűzijáték, amikor itthon vagyok! Tehát ezt is beterveztem nyárra. Kemény nyár lesz 🙂

Pár kép: