OSZAKA 2017~2019.,  Szanin - Észak-Kjúsú kirándulás

(17-1) 【Szanin+Észak-Kjúsú 2】Még egy kis Kinoszaki onszen. Utazás Tottori felé. Higasihama – a Japán-tenger. Zápor Tottoriban. Megfázás?

Üdvözlet Tottoriból! Eljutottam ide, de az eső eléggé áthúzta a terveimet… Meg egy picit meg is fáztam :O A kirándulás második napjának eseményei következnek.

Kinoszaki onszenben nagyon jól aludtam. Megnéztem a sorozataimat, aztán nyugovóra tértem, az alvós applikáció szerint száz százalékos volt az alvásom. Viszont az éjjel közepén megébredtem arra, hogy kapar a torkom… Nem lenne a legjobb, ha a kirándulás közepén lebetegednék, igy hát másnap reggel a konbiniből vettem C-vitaminos löttyöket meg torokcukorkát. Remélem, nem lesz rosszabb, az eléggé bekavarna, ami a kirándulás maradék 9 napját illeti…

Reggel tehát felkeltem, kifizettem a szállást a szállásadónak, aki nyolcszor megköszönte azt, és még nyolcszor bocsánatot is kért 😀 Aztán indulás előtt még olyan hatszor jó utat kivánt 😀 Elsétáltam a felvonóhoz (ropeway – mindig bajban vagyok, hogy ez pontosan mi is magyarul…), és „felvonattam” magam a közeli hegy tetejére, a kilátóhoz. Teraoka is mondta még odahaza, hogy a felvonó nem egy nagy szám, sőt a szállásadó is, én azért megnéztem, ha már itt vagyok. Hát tényleg nem egy nagy szám. Odafönt egy kilátó van, ami igazából az állomás tetőterasza… Meg az Onszendzsi (buddhista templom) egyik épülete, ami tényleg csak egy szimpla épület. Lefelé megálltam a köztes állomáson, ami az Onszendzsi főépületeihez vezetett. Sehol senki, eléggé elhagyatott épületek, semmi extra. Végezetül lelibegtem, aztán már mentem is az állomásra, hiszen 11:56-kor indult a vonatom Tottoriba!

Tottoriba is ugyanolyan pici, dizel „one man” vonatok közlekednek, mint amilyenre a Takeda várhoz menet is ültem. (Ez a „one man” vonat amúgy a japánok által „kreált”, nem létező angol kifejezés, értelemszerűen azt jelenti, hogy a mozdonyvezető egyedül van, és ő ellenőrzi a jegyeket, ő szedi be a viteldijat is, amikor a vonat megáll, hiszen az állomásokon sincsen senki. Igen, ez a japán vidék, errefelé nem jár háromszázzal a sinkanszen… Ahogy elindultunk Kinoszaki onszenből, egy kis idő után már látszani kezdett a Japán-tenger. Magányos települések mellett ment el a vonat, sokszor percekig csak erdőket, hegyeket lehetett látni, sok volt az alagút is. Ez itt már az „Ura-Nihon” („Hátsó Japán”) – gondoltam.

Azt igértem, irok erről az Ura-Nihon jelenségről is. Magyarra nehezen lehet szépen leforditani – az „ura” azt jelenti, valaminek a hátsó oldala, valaminek a visszája. Ez a kifejezés a huszadik században jelent meg először egy középiskolai tankönyvben, és egyszerűen csak Japánnak a japán-tengeri oldali részét jelölte. Később azonban fokozatosan pejorativ, lenéző jelentése lett. Pontosan az általam éppen bejárni szándékozott Szanin-régiót, a Hokuriku-régiót és a Tóhoku-régió keleti részét jelöli. Mit is jelent Japán hátuljának lenni? Nos, az Edo-korban nem voltak ezek a régiók Japán hátulja. Mivel a csendes-óceáni oldalon a hajózás veszélyes volt (nyilt tenger), ezért az áruszállitás a japán-tengeri oldalon történt, tulajdonképpen nagy kerülővel szállitottak mindent Oszakába és Edóba. Kerülő volt, de a biztonságosság miatt megérte. A Meidzsi-korban azonban megjelentek a gőzhajók és a vasút, ami miatt szükségtelen lett a kerülőutas módszer. A Csendes-óceán felőli oldalon könnyen megoldható volt a hajós szállitás, a vasút segitségével pedig a szárazföldi szállitás is. A japán-tengeri oldali földbirtokosok pedig nem az iparba, hanem inkább a mezőgazdaságba fektettek be. Sok volt a bérmunkás a földeken, akik a jobb élet reményében elvándoroltak a nagyvárosokba. Kezdetben se vasút, se ipar, se felsőoktatási intézmények nem települtek ezekbe a régiókba. Fokozatosan a csendes-óceáni oldal lett Japán „elülső része”, mig a japán-tengeri a „hátulsó”. Ez a jelenség még manapság is erősen megmutatkozik: a japán-tengeri oldalon magasabb az elsődleges szektorban, tehát a mezőgazdaságban dolgozók aránya, nagyobb arányú az elvándorlás, és előrehaladott a népesség elöregedése. Egy ilyen régiót terveztem most felfedezni.

Mielőtt megérkeztem volna Tottoriba, leszálltam a Higasihama állomásnál. Ez egy tengerparti fürdőövezethez van közel, eredetileg azt terveztem, hogy fürdök is, de nagyon el volt borulva az ég (ez amúgy a Szanin-régió jellegzetessége, egész évben nagyon sok a felhős napok száma), ugye picit meg is vagyok fázva, ráadásul időm se lett volna elég, meg macerás lett volna az öltöződés-vetkőződés. Igy hát inkább csak körülnéztem. Elég sokan fürödtek a tengerben, a kisgyerekeknek egy élmény lehetett, hiszen a Japán-tenger partja nagyon tagolt, sok kis sziklaszirt, barlangszerűség van errefelé. Itt is volt egy nagy szikla, amelyen keresztül lehetett úszni. Ráadásul nagyon tiszta a viz! Leültem egy padra, és ott megebédeltem, aztán még tettem egy sétát. Végül a vécét kerestem, de ahogy a nyillal jelzett irányba haladtam, járdaépitő munkásokkal találkoztam. Hogy kikerüljem az épitkezést, le kellett gyalogoljak a homokos partra, majd vissza az útra. Közben gyerekeknek (alsó középiskolások ránézésre) tartottak valamilyen edzést a parton, mellettük haladtam el, hát igencsak meg lettem bámulva. Egy valaki próbálkozott be egy nagyon halk „haró”-val (ez a „helló” japánul – ugyebár minden kaukázusi ember csak amerikai lehet, igy csakis angolul lehet köszönni nekik), amit nagy nevetés követett. Megtaláltam a vécét, de higiéniai szempontból inkább a magyar viszonyokhoz volt hasonló… Ráadásul guggolós, japán stilusú volt. (Ja, azt el is felejtettem irni, hogy a kinoszaki onszeni szállásomban ugyebár közös vécé volt… és az is japán stilusú volt. Hát jócskán megszenvedtem vele, vagyis inkább a térdeim 😀 ) Feladtam a dolgot, inkább visszabattyogtam az állomásra, ahol meglepetésemre egy vadonatúj, hipertiszta, nyugati stilusú vécét találtam. Mint kiderült, ezt az állomást újonnan épitették, ezért az új vécé. Amúgy a vasútvonal mentén sok helyen találkozni olyan feliratokkal, mint pl.: „Több sinpárt és elektromositást a Szanin vonalra!”. Mert ugye dizelvonatok járnak sok helyen egy sinpáron, tehát be kell várják egymást a vonatok. Sajnos az az érzetem, nem fog valóra válni a lakosok óhaja…

Higasihamából tovább mentem Tottoriba, útközben felszállt egy adag iskolás, megint meg lettem bámulva. Tottoriba érkezve megkérdeztem az állomáson az információs pultnál, hogy honnan indul a Kirin Sisi busz, de meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy az ma nem jár :O Mondom, akkor hogy lehet eljutni a várromhoz és a homokdűnékhez? A néni elmondta, adott leirásokat, igy hát felszálltam egy száz jenes, fix tarifájú, a városközpontban körbe-körbe köröző pici buszra, és megkérdeztem a sofőrt, a várrom után hogy jutok el a homokdűnékhez. (Mert ugyebár az általm kinézett busz nem jár.) El is mondta, melyik állomást kell keressem majd.

Megérkeztem a várromhoz. Meg akartam nézni a Ninpúkan nevű épületet is, amit még a Meidzsi-korban épitettek a koronahercegnek, a későbbi Taisó császárnak, de kiderült, hogy hétfőn zárva van. Hoppá. Na nem baj, gondoltam, akkor felmegyek a várromhoz. Ekkor már eléggé baljós felhők közeledtek. Föl is mentem a várrom tetejére,  és itt éreztem, hogy már tényleg eléggé vidéken vagyok. Ugyanis egy olyan kiirást találtam, miszerint vigyázzunk a vaddisznókkal és a medvékkel. Egy megye „fővárosában” 😀 Durva. De a másik dolog, ami elszomoritott, hogy a várrom nagyon elhanyagolt állapotban volt. Értem én, hogy nincs meg a vár épülete, csak kősziklák, de azt is lehetne valahogy kulturáltabban, ápoltabban fenntartani. Sok helyen benőtte a gaz a kijelölt útvonalat, cigarettacsikkeket láttam eldobálva, és összességében az egész rendezetlennek, elhanyagoltnak tűnt. Persze nem is volt sok látogató, rajtam kivül csak két embert láttam errefelé kószálni. Cserébe viszont ingyen volt, a kilátás pedig szép volt.

Ezután terveztem a homokdűnékhez menni. Az időjárás-előrejelzés ma egész napra esőt jelzett, ehelyett nemigen esett, csak Higasihamánál kezdett csöpörészni, de az is elállt 5 perc alatt. Igy hát gondoltam, még el tudok menni a homokdűnékhez is. Azért eléggé gondolkodtam, ma menjek, vagy hagyjam holnapra. Végül úgy döntöttem megyek. El is sétáltam a buszmegállóhoz, amit a sofőr mondott, és amikor mentem volna át a túloldalra, a homokdűnék felé tartó busz megállójába, hirtelen elkezdett szakadni az eső. De nagyon durván. Gyorsan behúzódtam egy ház bejáratához, a tető alá, és inkább az állomás felé tartó buszra szálltam fel.

Megérkeztem az állomáshoz, és ahogy leszálltam, egyből hallottam, hogy két arrajáró kiscsajszi megszólal: „Ó, egy külföldi! Ritka dolog errefelé.” Hát igen, vidéke vagyok 🙂 Elindultam a szállás irányába az akkor már csak szemerkélő esőben, amikor egy jelzőlámpánál megint bedurvult az eső, és igy megint öt percre be kellett húzódnom egy eresz alá. Végül eljutottam a szállásra, kifizettem az egy éjszaka szállás árát, és felvonultam az ágyamhoz. Egy egy kapszulahotel jellegű hely, de a „dobozok”, amiben alszik az ember, nagyobbak, tágasabbak, mint a kapszulahotelelekben. Van tévé is, meg tudnám nézni a Jofukasit, de mivel nagyon későn van, és holnap reggel korán kell induljak a homokdűnékhez, ezt kihagyom. Meg le is akarok korán feküdni, beveszek valami megfázás elleni izét, és pihenek. Most lejöttem a földszintre, itt egy kávézószerűség van, meg itt lehet elfogyasztani a saját kajánkat is. Egy európai fejű külföldi itt játszik mellettem valami számitógépes játékot fülhallgató nélkül, elég idegesitő a kaszabolást hallgatni 😀

Tehát ez volt a mai nap! Remélem, holnap már kegyesebb lesz az időjárás hozzám, és a megfázás is elmúlik. A holnapi terv: reggel a homokdűnék megtekintése (Abe Kóbó regénye után szabadon: én leszek A homok asszonya helett A homok ura – de nem fogok elveszni a sivatagban 😀 ), utána Jonagón keresztül utazás Szakaiminatóig, ahol megnézem a Gegege no Kitaró cimű mangával kapcsolatos dolgokat (a manga alkotója innen származik, ezért az egész város a mangából ismert szörnyecskékkel, démonokkal van tele). Utána pedig Macuéba utazom, ahol ha minden jól megy, megnézem a naplementét (már ha ebben az esős időben látszani fog valami).

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás