(17-4) 【Szanin+Észak-Kjúsú 5】Hagi: kalandozás a bakumacu és a Meidzsi-restauráció korában. Nagato Jumoto onszen. Keresztül Honsún, érkezés Simonoszekibe.

Üdvözlet Simonoszekiből, Honsú sziget „csücskéből”! A túlparton már látszanak Kjúsú szigetének hegyei… Ma bejártam Hagit, elmerültem a bakumacu és a Meidzsi-restauráció korának történelmében, aztán tovább utaztam Nagato Jumoto felé. A mai fürdő már nem volt tűzforró. Végül Simonoszekibe érkeztem, ahol megnéztem a kilátást a Kaikjó Jume toronyból. Következzenek a mai nap eseményei!

Tegnap este nagyon jól tudtam aludni, mivel a négyágyas szobában rajtam kivül csak egy másik fickó volt, aki nem horkolt. Kényelmes is volt az ágy, meg eléggé fáradt is voltam. Még tegnap este is bevettem egy algopyrint, biztos, ami biztos. Reggelre szinte teljesen elmúlt a megfázás, kitisztult az orrom, nem fáj a torkom, csak néha köhhintek egy párat, meg néha fújom az orrom. Úgy tűnik, szerencsésen legyűrtem a betegséget igy az út során 😀

Reggel aztán összekészülődtem, és elindultam felderiteni Hagit. Hagi egy igazi vidéki város, szűk utcákkal, kevés emberrel az utakon, csak elvétve található üzletekkel. Viszont történelmi szempontból hatalmas jelentősége van! Az Edo-korban ugyanis a Csósú hanhoz (daimjóbirtok) tartozott, és az Edo-kor vége felé ez volt az egyik olyan daimjóbirtok, ahonnan a korszak legfontosabb figurái, a sógunátussal szembeszegülő szamurájok kikerültek. (Ezt most nagyon leegyszerűsitve irom, de nem is az a cél, hogy történelmi tanulmányt rittyentsek ide.) A másik ilyen hely Kagosima és környéke (Szacuma) volt, azt ugyebár már megnéztem 2013-ban, most pedig Hagi következett. Hagiból származott többek között Josida Sóin, Itó Hirobumi (Japán első miniszterelnöke), Kacura Taró (szintén miniszterelnök), Kido Takajosi, meg még egy pár későbbi miniszterelnök, akiket most igy hirtelen nem tudok felsorolni (talán Tanaka Kakuei az egyik?), utánanézni meg túl fáradt vagyok 😀 A lényeg, hogy nagyon sok fontos személy született, élt és/vagy tevékenykedett errefelé.

Elsőként Hagi városának keleti része felé vettem az irányt, hogy megnézzem Josida Sóin szülőhelyét, a Josida Sóin múzeumot, a Sóin-szentélyt, illetve Itó Hirobumi házát. Először a múzeum és a szentély környékét néztem meg, a múzeum kicsit régies volt (tulajdonképpen egy panoptikum), de sok fontos dolgot megtudtam Josida Sóinről. Azután ittam egy nyárimandarin-levet (nem tudom, ennek a gyümölcsnek van-e hivatalos magyar neve, japánul nacumikan, vagyis nyári mandarin – kinézetre inkább egy túlméretezett, deformált juzure /az is egy citrusféle/ hasonlit, mint sem mandarinra :D), ez a térségnek a jellegzetes gyümölcse. (Elfelejtettem anno megirni, hogy amúgy Tottori jellegzetes gyümölcse a körte, de kinézetre az is inkább almára hasonlit, mint sem körtére 😀 ) Ezután indultam felfelé a hegynek, hogy megnézzem Itó Hirobumi házát, aztán pedig a Tókódzsi templomot (itt van egy emlékhely a daimjóbirtok urainak, a Móri-családnak szentelve), végül Josida Sóin sirját.

Miután mindent megnéztem, és magamba szivtam a történelmi hangulatot 😀 , folytattam utamat Kacura Taró háza és a Jukava-család háza felé. Közben megtekintettem az Aiba folyót, ami igazából egy mesterséges csatorna – a házak között folyik, szép pontyok úszkálnak benne, és annak idején a házakhoz is „bekötötték”, igy a vizet lehetett használni például mosáshoz. Először Kacura Taró házát kerestem fel, ahol az önkéntes néni nagyon sok mindent elmondott – sajnos az egyharmada olyan dolog volt, amit már tudtam, a másik harmadát nem értettem jól a tájszólása miatt, a harmadik harmada viszont a hasznomra vált 🙂 Nagyon kedves néni volt, kérdezte, honnan jöttem, szerintem örült, hogy valaki betévedt a házba, mivel nem nagyon láttam rajtam kivül turistákat a városban… Jó, a Sóin-szentélynél kóválygott egy pár ember, meg egy család kisgyerekekkel, de konkrétan ennyi. Gaidzsint (külföldit) ma egész nap nem láttam, sehol. Csak magamat a tükörben 😀

Ezt követően az Aiba mentén közelitettem a városközpont felé. Útközben találtam egy konbinit, ahol bevásároltam vizből, kajából. Ismét és ismét megtapasztaltam, mennyire vidéken vagyok, hihetetlen szűk utcácskákba keveredtem, tényleg sokszor egy lélek se volt sehol… Hagi egy dzsókamacsi, vagyis vár köré épült város, és mivel se természeti katasztrófál nem érték, se a háború nem pusztitotta (nem volt például légitámadás stb.), se a modernizáció nem érte annyira el, nagyon jó állapotban fennmaradt a korabeli város. Ehhez képest nem sokan ismerik, nem vált turistalátványossággá. Megnéztem további régi házakat, végül a Kikuja-család rezidenciájába tértem be. Ez egy jómódú kereskedőcsalád volt az Edo-korban, és mivel időnként felkereste őket a han ura, egy külön részt épült a házhoz, ahol az urat fogadhatták. Az 1600-as években épült a ház, és eredeti formájában fennmaradt! Nagyon szép volt. Egy kedves bácsi volt a vigyázó, mindent alaposan elmagyarázott, ő is nagyon kedves volt, meg a jegyárusok is, akik megőrizték a nagy batyumat, amig körbejártam a rezidenciát. Hagiban összességében véve mindenki nagyon kedves volt, megszerettem ezt a várost. Ezután a szomszédban vettem egy nyári mandarin izű jégkását, majd a Hagi Múzeum felé vettem az irányt. Csakhogy közben rájöttem, hogy még a tengerpartot és a várromokat is meg akartam nézni, minden pedig nem fog beleférni az időmbe. Igy végül a múzeumot kihagytam, és helyette a tengerpart érintésével a várhoz mentem.

A várból csak a kőfalak vannak meg, mivel a Csósú-han a Meidzsi-restauráció idején az elsők között bontotta le saját várát. A várrom viszont kulturáltan, rendezetten van fenntartva, annak ellenére, hogy valószinűleg nem túl sok látogatót vonz. A tottori várhoz képest nagy a különbség, ami a rendezettségét illeti.

Egész nap dögmeleg volt, bár felhős volt az ég. Mivel trikó volt rajtam, reggel befújtam magam naptejjel, aztán később még egyszer, meg még egyszer, és mégis picit megégtem… Durva…

A vár után a Tamae állomáshoz mentem, itt terveztem felszállni a vonatra, de előtte még beugrottam a szomszédos konbinibe, vettem ebédet meg egy nagy palack vizet, aztán amig a vonatra vártam, meg is ebédeltem. Ez az állomás egy mudzsineki, vagyis „ember nélküli állomás”, nincsen állomásfőnök, csak egy elhagyatott váróterem, és egy fűvel, gazzal benőtt sinpár, amelyen óránként vagy két óránként egyszer közlekedik egy egy kocsiból álló dizelvonat. Ezzel a vonattal mentem Nagatóig, ahol öt percem volt az átszállásra. Gyorsan átrohantam az állomásfőnökhöz, hogy nyomjon pecsétet a Szeisun 18 kippura (ez az utolsó), aztán siettem vissza, hogy felszálljak a másik vonatra, ami már nem a Szanin-vonalon, hanem a Mine-vonalon közlekedik.

Az újabb kisvonattal Nagato Jumoto onszenig mentem, ahol ismét fürdőzni terveztem. Egy olyan onszenbe akartam menni, aminek elég hires az épülete, Teraoka is ajánlotta, de akármerre mentem, nem találtam. Aztán láttam egy épitkezést elkeritve… és látom, ki van irva, hogy „Onju onszen épületének bontási munkálatai”. Lebontották az onszent :O Eléggé meglepődtem. Igy hát a másik, tervben lévő onszenbe mentem, ami egy hotelnek a fürdője, igy hát drágább, mint más onszenek, de cserébe tök egyedül voltam a kinti fürdőjükben, tudtam fényképet is csinálni, és a viz hőmérséklete sem volt olyan embertelenül forró, mint Junocu onszenben. Nem volt sok időm, igy csak tiz-tizenöt percet tudtam a vizben eltölteni, mielőtt visszasiettem az állomásra.

A vonattal tovább utaztam a Mine-vonalon, ami függőleges irányban keresztülszeli Honsú szigetét. Iskolások szálltak fel és le, és végül megérkeztem Aszába, ami már a sziget túlsó partján, a Szeto-beltengeri oldalon található. Itt már vannak villamositott vonalak, ráadásul a sinkanszennek is van itt megállója. Átszálltam a Szanjó-vonal járatára, hogy eljussak Simonoszekibe. A vonat ugyan szintén dizelvonat volt, de villamositott pályán haladt, és négy kocsiból állt, volt rendesen kalauz is… Teljesen más világ a Szanin-vonalhoz képest 😀

Simonoszeki már nem az a nagyon vidéki város, mint a Szanin-oldali városok voltak. Egy igazi közlekedési, gazdasági csomópont, hajókikötővel, sinkanszen-megállóval, kikapcsolódási lehetőségekkel. Már ahogy leszáll az ember a vonatról, teljesen már világ köszönti, mint a Szanin-oldalon. Mig Tottoriban például nem volt automata jegykapu, Hagiban pedig egy árva lélek sem volt az állomáson, kilépve pedig alig találtam meg az utat a sötétségben, Simonoszekiben rengeteg ember van az állomáson, automata jegykapuk vannak, nagy buszmegálló van, üzletek, szupermarket, minden. A szupermarketben megvettem a vacsorámat, és elindultam a Kaikjó Jume Torony („Tengerszoros Álom Torony” felé.

Toronymániás vagyok, ahol csak van torony, vagy valami magas kilátó, én oda felmegyek – igy hát nem hagyhattam ki ezt se. Kivülről szép a torony, belülről, hát nem túl modern, érződik rajta, hogy nem mai darab, látogatók se nagyon voltak… Pedig nagyon szép a kilátás! Látszik a Kaimon-tengerszoros, a hid, ami összeköti Honsút és Kjúsút, látszanak Kjúsú hegyei, ha derült idő lett volna, akkor pedig egészen a Japán-tenger oldaláig el lehetett volna látni. Itt időztem egy kicsit, aztán tovább indultam a szállásom felé. Ekkor már eléggé fájt a derekam a sok gyaloglástól és cipeléstől.

A szállásig elég sokat kellett gyalogolnom, közben beesteledett. A part mentén haladtam, elmentem egy óriáskerék, egy akvárium, a kikötő mellett, és megérkeztem a szállásomra. Két fiatal srác volt a recepciónál, legültettek, mandarinlével kináltak (szerintem inkább grépfrút volt az), kérdezték, honnan jöttem stb. Kifizettem a szállás árát, megmutatta egyikőjük a szobát. Sokágyas szoba, de amikor én bementem, nemigen voltak bent, remélhetőleg csend lesz és nyugalom. És nem lesz horkolás 🙂

A teraszra elvileg ki lehet menni, és meg lehet nézni a kilátást, mert ugyebár a tengerparton van a szállás, mindjárt meg is nézem, bár már sötét van… Holnap dél körül hivatalosan is véget ér a kirándulás „Szanin-része” (bár igazából már ma is véget ért, mert Simonoszeki már nem Szanin, de mindegy, akkor mondjuk azt, hogy a Honsú-rész ér véget), mivel a simonoszeki nevezetességek megtekintése után átlépek Kjúsú szigetére! Kitakjúsú városát, Modzsit és Kokurát fogom ott megnézni, majd megérkezem Fukuokába, ahol remélhetőleg régi ismerősökkel is találkozom majd, és egy olyan helyen szállok meg, ami egyszerre hosztel és macskamenhely! 🙂