(17-5) 【Szanin+Észak-Kjúsú 6】A traktorember. Simonoszeki látványosságai. Séta a tenger alatt. Modzsi és Kokura. A vécémúzeum és az acélgyár. Macskamenhely a szálláson. Találkozás rég nem látott kedves ismerősökkel.

Üdvözlet Fukuokából, Kjúsú szigetének legnépesebb városából! A mai napon véget ért kirándulásom honsúi része, ugyanis a Simonoszekiből Modzsiba tartó, tenger alatti alagúton átléptem a megyehatárt, és megérkeztem Kjúsú szigetére. A mai részben megismerkedhettek a traktoremberrel, de szó lesz nosztalgiavonatról, vécémúzeumról, önkéntes bácsiról, cicákról és kedves ismerősökkel való találkozásról is.

Tegnap este mit sem sejtve feküdtem le. Akkor még nem sejtettem, hogy az éjszaka folyamán megismerkedem, pontosabban kénytelen leszek megismerni a traktorembert. Aki egy ázsiai fiatalember. A szálláson kábé négyen-öten lehettünk ugyanabban a szobában. A traktorember onnan kapta a nevét (én adtam neki), hogy nem ember, hanem traktor módjára horkol. Amit leművelt az éjjel, az nem volt emberi. Kábé egy órát sikerült aludnom, mire megébredtem a traktorember földöntúli zajaira. Gondoltam, bevetem a szokásos eszköztáramat, a telefonomat és a zenét. Igen ám, de ez ugyan beválik emberi horkolás ellen, de a traktorember ellen nem használt. Berregett, búgott a traktor tovább, immár zenei aláfestéssel. Bevetettem a nehéztüzérséget: az ipari füldugót, amivel odahaza sikeresen el tudtam nyomni a szomszéd zajait, azt a füldugót, amit amikor először használtam, meglepődtem, mennyire nem hallok semmi a tévéből vele. Annak idején direkt fölerősitettem a telefonom csörgését a maximumra, és kipróbáltam, meghallom-e a füldugóval, de semmi. Tökéletes csend vett körül akkor. Nem úgy most! A traktorember ellen a legerősebb ipari füldugó sem ért semmit. Lélektépő zajai áthatoltak a legerősebb védőbástyámon is. Idegességemben felkeltem, és először csak bekopogtam a kis fából ácsolt dobozkába, az úgynevezett fekhelybe. De a traktorember nem reagált. Levelet irtam neki, hogy reggel tudatosuljon benne, hogy éjjel traktoremberré változik: megirtam angolul és japánul is, hogy olyan hangosan horkol, hogy nem lehet tőle aludni, és ha tudja magáról, hogy ilyen zajos az éjjel, akkor minek jött dormitoryba. Ezt a cetlit elhelyeztem a traktorember barlangjában. A fülemben a zenét maximumra tekerve, már-már irritáló hangerősséggel bömböltettem a zenét, igy sikerült egy óra erejéig elaludnom, aztán a traktorember is erősebb fokozatra kapcsolt, és már nem volt elég ellene a maximumra tekert zene. Ismét megpróbálkoztam az ipari füldugóval, elővettem egy másikat is, de semmi. Mérgemben akkorát rúgtam az éjszaka közepén a traktorember odújába, hogy belezengett a hálóterem, és belefájdult a lábam is. Hallottam, hogy az egyik vendég, akit nem állt szándékomban felébreszteni, megfordult az ágyában. A traktorembert azonban nem lehetett kizökkenteni álmából: idegörlő hortyogással az igazak álmát aludta ugyanazért az összegért, amiért én egész éjjel idegeskedtem miatta. Fél órákat, órákat sikerült aludnom, majd ismételten fel-felriadtam a borzasztó hortyogásra. Időnként még rá-rácsaptam, bele-belerúgtam a traktorember dobozára, persze hiába. Végül fáradtan, álmosan elkezdtem összeszedelődzködni, és egy péksüteménnyel a kezemben felbattyogtam a tetőteraszra, hogy megreggelizzek.

Reggeli után útnak indultam. Úgy terveztem, hogy lepakolom a recepción a nagy csomagomat, amig körbejárom a környéket, csakhogy reggel fél 9-kor még senki nem volt a recepción. Igy hát cipeltem magammal a batyumat. Az előző nap a nehéz hátizsákkal összesen 21,5 kilométert gyalogoltam le, ami miatt eléggé megfájdult a derekam, hisz nem vagyok én se katona, se sportember, csak egy gerincbeteg Japán-kutató. Azt gondoltam, reggelig kiheverem a dolgot, de persze csak addig volt késő, amig ismét a hátamra vettem a zsákot, egy kis idő múlva megint érezni kezdtem a derekamat. De nem adtam fel, szépen haladtam a látnivalókkal. Megnéztem a helyi halpiacot, aztán az Akama szentélyt, ahol Antoku császárt tisztelik, majd az első japán-kinai háborút lezáró simonoszeki béke aláirásának helyszinét tekintettem meg. Következőnek elsétáltam a Kanmon-hid alatt (azért Kanmon, mert Simonoszeki első kandzsiját „kan”-nak, a túlparton lévő Modzsi első kandzsiját pedig „mon”-nak is olvassuk), és megnéztem a középkori (hmm, ókor és középkor határa, hova soroljuk?) Genpei-háborúk egyik végső csatájának, a dannourai összecsapásnak a helyszinét. Következőnek fölmentem a ropewayhez, ami felvitt a közeli hegy tetején lévő kilátóba. Ez a ropeway elég lepusztult, még a kinoszaki onszeninél is lepusztultabb, az állomásépületei meg főleg (a fönti nagyon romos), a kilátásért viszont megéri fölmenni. A kisérő hölgyek rácsodálkoztak arra, hogy tudok japánul – kicsit idegesitő az, amikor csak köszön az ember, és egyből megkapja, hogy „húúúú, úristen, tud japánul, folyékonyan beszél, óóóó”. Majd amikor tényleg beszélgetünk folyékonyan, akkor mondjad. Az, hogy „jó reggelt”, meg az, hogy „kérek egy jegyet”, még nem akkora nagy szám, hogy elájuljunk 😀 Odafent megkérdeztem, hogy jól látom-e, hogy látszik a japán-tengeri oldal is. Erre a reakció: „úristen, tud ilyeneket, hogy Japán-tenger!!!!4444”. Na köszi 😀 Aztán mikor beültem a lefelé tartó gondolába, hallom, hogy az előbbi hölgy kiabálja a másiknak: „a vendég tudta azt, hogy mi az, hogy Japán-tenger!!! O_o”. Erre a másik: „Óóó, azta!!! És azt is tudja, mi van a másik oldalon?” Mondom neki, a Szeto-beltenger. Hölgyike szinte elájul…

Igy tehát megnéztem a nevezetességeket, és a kilátást is fölülről, következett a Kanmon-aluljárón az átkelés Kjúsúra. Lifttel kellett lemenni a föld alá, ahonnan egy kb. 1 kilométeres alagút vezetett át a túlpartra. Középen vonal jelzi, hol húzódik Jamagucsi megye (Honsú) és Fukuoka megye (Kjúsú) határa. Amint ezt átlépjük, hivatalosan Kjúsú szigetének földjére léptünk. (Lehet azt mondani, hogy a földjére léptünk, ha egy tenger alatti alagútban vagyunk? Hisz fölöttünk nincs föld, csak viz 😀 )

A túlparton hivatalosan, közigazgatási szempontból hivatalos kifejezéssel Kitakjúsú (szó szerint: „Észak-Kjúsú”) városa fekszik. Ám ez igazából egy „összetákolt” város. Japánban egy időben nagyon sok települést összevontak, igy született meg pl. Fukuoka is (de sokan még mindig Hakatának nevezik) és Kitakjúsú is. Kitakjúsú három fő „összetevője” Modzsi, ami egy kikötőváros, Kokura, ami egy dzsókamacsi (vár köré épült város) és Jahata, ami pedig egy iparváros (acélgyártás). (Ilyen összevont város Szaitama megyében Szaitama városa is. Ezt csak azért emlitem meg, mert érdekes a sztorija. Tudniillik a két legnagyobb „alkotóeleme”, Urava és Ómija városok ki nem állhatják egymást, réges rég óta rivalizálnak egymással. Most pedig hivatalosan egy várost alkotnak. Szintén érdekes a város elnevezése: vita volt arról, hogy az összevont várost Ómijának vagy Uravának nevezzék-e, persze a két fél nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy a gyűlölt rivális nevét viselje az összevont város, igy hát kiegyeztek abban, hogy akkor a megyével azonos nevű Szaitama városnak fogják hivni a városukat. Igen ám, de jelentkezett egy másik város, amely azzal állt elő, hogy történelmi feljegyzések bizonyitják, hogy az ő városukban használták először a történelemben a Szaitama kifejezést, és mivel az az ő városukhoz kötődik, nem hagyják, hogy az újonnan létrejövő összevont várost Szaitamának nevezzék. Végül abban egyeztek ki, hogy az új várost Szaitamának fogják ugyan hivni, de nem irják kandzsival, mint a megyét, hanem szótagirással, hiraganával fogják irni. Tehát most van a kandzsival irott Szaitama megyében egy hiraganával irott Szaitama város, amelyben összeolvadt két egymást gyűlölő város, akik még mindig az eredeti nevükön hivatkoznak magukra 😀 Na de térjünk vissza Kjúsúre, hisz eléggé elkalandoztam! )

Szóval Modzsiba érkeztem meg. Innen úgy terveztem, hogy busszal megyek Modzsi állomásig, ahol a régi állomásépületet nézem majd meg. Viszont a tervezettnél korábban értem ide, igy hát egy órát kellett volna várnom a buszra. Elsétáltam a környéken, és észrevettem, hogy nemsokára indul egy nosztalgiavonat. A neten olvastam erről a nosztalgiajáratról, de azt hittem, a mai nap nem jár. Pedig de! Megvettem a jegyet, aztán a közeli kiállitott vonatban, ami belül kávézóvá és pihenőhellyé van alakitva, hűsöltem egy picit. Itt derült ki, hogy nem Modzsi állomásnak, hanem Modzsikó (Modzsi kikötő) állomásnak az épülete az, amit meg akartam nézni, csak. régen a Modzsikó állomást nevezték Modzsi állomásnak.

A nosztalgiavonat tizperces útját követően megérkeztem a Modzsikó állomáshoz. Köröztem ide-oda, kerestem a hires-neves állomásépületet, de nem találtam. Kiderült, felújitási munkálatokat végeznek rajta, ezért az egészet behúzták egy nagy „dobozba”. Hát igy jártam… Felültem a vonatra, és továbbmentem Kokura városába.

Kokura Kitakjúsú központja, igazi nagyváros sok-sok emberrel az utcán, üzletekkel. Egy monorail is jár a városban, a JR-vasútállomástól indul. Én gyalog indultam el, hogy megnézzem a kokurai várat. Ez a vár nem eredeti, a háború után rekonstruálták. Megnéztem bent a kiállitást,  láttam érdekes dolgokat, a kilátás is szép volt, de hát azért nem olyan, mint a macuei vár…. Útközben vettem két onigirit meg innivalót, azt ettem-ittam meg, rendes kaját viszont még nem találtam.

A vár után a TOTO vécémúzeuma felé vettem az irányt. A TOTO Japán talán leghiresebb vécémárkája, bár a vécéken kivül mindenféle más fürdőszobai és konyhai felszerelést is gyártanak. Eredetileg Tójó Tókinek, azaz „Keleti Kerámiának” hivták a céget, később el rövidült le TOTO-ra. A ma Japánban jellemző „washlet” vécéket (ami fűti az ember fenekét, meg ki is mossa, ha úgy akarja az ember) is ők gyártják. Kitakjúsú városában van a székhelyük és a gyáruk, mellette pedig egy múzeumot is kialakitottak, ahol ingyen megismerhetjük a cég és a vécék történetét. Érdekes a múzeum, a cég történetéről, alapitásáról is sok mindent meg lehet tudni, megnézhejük videón, hogyan készül egy okosvécé, aztán a kiállitóteremben megtekinthetjük, hogyan változtak a vécécsészék az évek során. Láthatunk hagyományos japán guggolós vécéket, modern ráülős vécéket, okosvécéket, meg aztán vannak csapok, kádak stb. is kiállitva, de azért mégis csak a vécé a lényeg 😀 Tényleg érdekes volt, ráadásul ingyenes. Máshol nem tud meg az ember ennyi mindent a vécékről 😀

Miután kivécéztem magam ( 😀 😀 ), elsétáltam a Minami-Kokura állomáshoz, itt vonatra szálltam, Nisi-Kokurában átszálltam, és folytattam az utamat a Szupészu Várudo, vagyis „Space World” állomásig. Itt egy űrutazás-tematikájú vidámpark van, szerintem elég gagyi, de elég sokat voltak. Persze engem nem a vidámpark érdekelt, hanem az, hogy innen lehetett átsétálni ahhoz a kilátóhelyhez, ahonnan meg lehetett nézni a jahatai acélüzem legrégebbi épületét. Ez a gyár a Meidzsi-korban épült, és a japán nehézipar fejlesztésének egy fontos állomását jelentette. Egy-két éve a Meidzsi-kori iparfejlesztéshez kötődő örökségek egyikeként a világörökség részévé nyilvánitották. Azonban ez a gyár még ma is működik, igy nem lehet csak úgy besétálni: egy kijelölt helyről lehet a távolból megnézni a régi épületet. Ahogy a kilátóhely közelébe érkeztem, egy bácsi egyből a kezembe nyomott egy ajándék képeslapot, és adóvevőn értesitette a másik önkéntes kollégáját, hogy jött egy látogató, és tud japánul is.

Mosolyogva jött az önkéntes bácsi, hogy elmesélje a gyár történetét. Az volt csak a baj, hogy a tűző napon álltunk, hátamon a nehéz táskával, a bácsi pedig nagyon… lassan… beszélt… Telt az idő, és még csak a gyár megalapitásánál jártunk 😀 De nem akartam elszomoritani, hisz gondoltam, nem sok ember jár errefelé, többeket vonzanak az űr-témájú óriáscsúzdák és hullámvasutak, mint az acélüzem eredeti épülete. Igy hát meghallgattam a bácsi mondandóját, kicsit elbeszélgettünk, aztán visszamentem a vasútállomásra. A vasúttal Fukuokáig utaztam, pontosabban Josizuka állomásig.

Josizuka állomás a szállásomhoz legközelebbi JR-állomás. Leszállva bementem a helyi szupermarketbe, hogy vegyek valami ennivalót, mert még nem ettem. Meglepetésemre nagyon sok külföldit láttam az üzletben. Még a kasszásnő is külföldi volt! Aztán ahogy sétáltam a városban, megint egy csomó indiai, európai arcot láttam, kinai és koreai nyelvű párbeszédeket hallottam. Úgy látszik, ez valami külföldi negyed. Tiz perc séta után megérkeztem a szállásomhoz, a Nekokura Hostelhez, ami n csak hosztel, de macskamenhely is!

A becsekkolásnál megint eljátszottuk a kedvenc jelenetemet. „Jó napot, a Booking.com-on foglaltam szállást…” (japánul). „Okéj, pürizü, szitto dáun” – „Beszélek japánul…” – „Óóóó, úristen, folyékonyan beszél japánul, nagyon ügyes, azta, úristen! Akkor kérlek, ird ide a name-edet, aztán az addressedett, és signoljál ide a végére. One night ugye?” (Miután közlöm, hogy tudok japánul, következik ez a furcsán kevert angol és japán nyelvű keverékizé.) A szokásos kérdések, hol tanultál japánul, mit csinálsz stb., ezek már japánul folynak. Aztán ez következik: „Most megmutatom, hogy kell kinyitni ezt az autolock ajtót. Disz báton… pürizü push… dingdong… kinyilt. Aztán close it.” Megint váltottunk keveréknyelvre…

Lepakoltam, és mondtam, hogy mivel nemsokára el kell mennem, még bemennék a cicákhoz. Mondták, hogy 6-kor lesz a következő turnus. 6-ig még volt öt perc, igy elmentem a vécére, majd közölték velem, hogy mivel a cicák fáradtak, ezért már nem lehet játszani velük. Mondom, de én reggel korán megyek, de kár, pedig nagyon szeretem a macskákat. Azt mondja a néni, akkor kivülről az ablakból megnézhetem őket. Kintről nézzük őket együtt, megszólal a néni, hogy akkor ha nem nyúlok hozzájuk meg nem játszom velük, akkor bemehetünk, de csak nézhetem őket. Mondom, jó. Lefertőtlenitett valami sprayvel mindenütt, aztán bementünk. Persze egyből jöttek oda a cicák, bújtak, akartak volna játszani, de én nem nyúlhattam hozzájuk, mert ugyebár fáradtak. A néni meg a segitője viszont simogathatta őket. Hát érdekes rendszer ez 😀 De persze örültem, hogy egyáltalán beengedtek, mert mindenképp meg akartam nézni a cicákat, ha már ilyen különleges helyen szállok meg. 14 (vagy 17?) cica van a menhelyen, kicsik-nagyok, nagyon aranyosak. Elbeszélgettünk a nénivel meg az önkéntes segitő sráccal, honnan jöttem, merre utazom, nyelvekről stb., aztán mondtam, hogy lassacskán indulnom kell.

Este hétre volt ugyanis megbeszélve, hogy a Hakata állomásnál találkozom két rég nem látott ismerőssel, Taéval és Ricukóval, akik Magyarországon tanultak tavalyelőtt és tavaly. Először úgy terveztem, hogy metróval megyek, de gondoltam, sétálok inkább. Félúton viszont megint érezni kezdtem a derekam (pedig nem volt nálam a batyu), ráadásul késésben is voltam, igy felültem egy buszra. Fukuoka Japán legnagyobb városainak egyike, Kjúsú legnépesebb, legfejlettebb városa, ez látszik is, Oszakához hasonlóan nagy tömeg mindenhol, buszok, vonaton, metró, üzletek, nyüzgés.

Megérkezve a Hakata állomáshoz, gondoltam, megveszem a SUNQ buszjegyet, de túl nagy volt a sor, és láttam, hogy este fél tizenkettőig nyitva van a buszterminál, igy mentem tovább megkeresni a lányokat. Meg is találtuk egymást, majd beültünk egy kajáldába hakatai ráment enni. Finom volt, közben pedig jól el is beszélgettünk. Ezután beültünk egy kávézóba is, itt is elbeszélgettünk. Jó volt két év, illetve egy év után újra látni egymást, és eldiskurálni. A kávézó után elkisértek a buszpályaudvarra, ahol meg tudtam venni a buszbérletet (ez egy három napos buszjegy, amivel Észak-Kjúsún bármilyen buszra, akárhányszor föl lehet szállni), és kiváltottam azt a busztjegyet is, amit lefoglaltam (Óitától Kokuráig, augusztus 2-re). Végül a metrónál elbúcsúztunk, Ricuko hazament, Taéval még két megállót együtt mentem a metróval, aztán nekem át kellett szállnom. Ő holnap is velem tart Dazaifu városába. Végül megérkeztem a szállásra, ahol már a másik 3 ember is elfoglalta az ágyait – négyen vagyunk egy szobában, az egyik fickó már eléggé fújtatott, remélem, nem változik ő is traktoremberré az éjjel.

Holnap reggel tehát Taéval megyek Dazaifuba (szintén történelmileg fontos helyszin), majd a Szaga megyei Josinogari parkot keresem fel (őskori leletek találhatók itt), végül több mint három óra vonatozás után Nagaszakiba fogok érkezni.