(17-6) 【Szanin+Észak-Kjúsú 7】Kialvatlanság. Dazaifu Taéval. Vissza az ókorba: a Josinogari park. Utazás Nagaszakiba. A nagaszaki kilátás és a tűzijáték.

Üdvözlet Nagaszakiból! Az éjjel egy újabb traktoremberrel találkoztam, csak ez immár még le is hülyézett. Fél-egy óra alvás után félig zombiként jártam be a mai napra betervezett helyeket: Tae elkisért Dazaifuba, aztán a Szaga megyei Josinogariban néztem meg az ókori leletek alapján rekonstruált Jajoi-kori falut. Végül jó hosszú vonatút következett Nagaszakiig, ahol megnéztem a helyi tűzijátékot!

Este sajnos bekövetkezett az, amitől tartottam. A négyágyas szobában hárman kulturáltan tudtunk aludni, egy valaki azonban traktorember volt. Mintha az előző napi fickó is átjött volna Fukuokába! Ugyanúgy nyomatta a horkolást, megállás nélkül, fülhallgatóval, zenével elnyomhatatlanul. Amikor először ébredtem meg, próbálkoztam zenével, de hiába, aztán fogtam magam, odamentem hozzá, és megmozgattam. Erre felriadt: mutattam neki, hogy „csitt”. De rövid időn belül ismét kezdődött a horkolás. Amikor már nagyon ideges voltam, megkopoltam az ágyon a falépcsőt, amin föl lehet mászni a fölső ágyhoz. Erre a traktorember felkiáltott angolul: „Mi történt?”. Mondom, az történt, hogy nagyon hangos vagy, folyamatosan horkolsz, és nem hagysz másokat aludni. Erre megkaptam, hogy „you are crazy”. Nem, nem őrült vagyok, csak nagyon fáradt, mivel a magadfajta, másokkal nem törődő emberek már a második napja nem hagynak aludni, miközben ők jókat alusznak olcsó pénzért a dormitorykban. Aki tudja magáról, hogy ennyire elviselhetetlenül horkol, miért megy dormitoryba??? Egész éjjel folytatódott a tortúra, ezúttal azzal fűszerezve, hogy elkezdtem félni attól, nehogy a fickó bosszúból csináljon valamit a táskámmal. Ugyanis egy pici szoba volt az egész, nem volt külön zárható szekrény vagy ilyesmi, az ágyak és a fal közé pakolta mindenki a cuccát. Fölnyomtam a hangerőt a fülemben, nem ért semmit, raktam a párnát a fejemre, semmi… Végül hat óra előtt kevéssel úgy döntöttem, fölösleges tovább kinozzam magam, inkább összekészülődöm és kimegyek. Fogtam magam, pakoltam a ruhákat, cuccokat, csörgettem a zacskókat, én is jó nagy zajt csaptam mérgemben, aztán kivonultam, és félálomban megreggeliztem, megnéztem egy sorozatepizódot. Egy applikációval szoktam aludni, ami megmutatja, mennyi időt, hány százalékosan, milyen mélyen alszik az ember. Na az applikáció ez alkalommal öt és fél órán keresztül működött, ebből az időtartamból a „mély alvás” kb. fél – egy óra, az alvás „hatékonysága” pedig 26%-os…

Metróval mentem a Nisitecu vasúttársaság Fukuoka (Tendzsin) állomásáig, itt beszéltük meg Taéval, hogy találkozunk, ő is elkisért ugyanis Dazaifuba. Kicsit vártam, aztán meg is érkezett, felültünk a vonatra, de nem mentünk egyből Dazaifuba, hanem leszálltunk egy korábbi állomásnál, és elsétáltunk az ókori dazaifui hivatal romjaihoz, helyszinéhez. Miután ezt megnéztük, leültünk a buszmegállóba, lett volna még egy negyed óra a kinézett buszig, de valahonnan előbukkant egy busz, igy hát hamarabb eljutottunk Dazaifuba.

Nagyon nagy meleg volt, tűzött a nap, csak egy pár felhő volt az égen. Én persze cipeltem a nehéz táskámat, a derekam meg továbbra sem birja, igy hát idétlenkedtem, próbáltam a hátam helyett magam elé, a hasamra felvenni stb. Megnéztük a dazaifui Tenmangút, vagyis a szentélyt. Erről azt érdemes tudni, hogy az ókorban volt egy Szugavara no Micsizane nevű illető, aki a császári udvarban magas rangot töltött be, de udvari ármánykodás eredményeképp Dazaifuba helyezték át, tulajdonképpen száműzték. Itt is halt meg, halála után azonban rejtélyes módon járványok, tűzvész, betegségek kezdtek pusztitani. Úgy vélték, Szugavara no Micsizane szelleme onrjóvá, tehát dühös lélekké vált (emlékszünk még arra, amikor a Szakaiminatóról szóló bejegyzésben bemutattam az onrjókat, a júreieket és a jókaiokat? Na az onrjót ott azért vettem bele, mert tudtam, hogy ehhez a bejegyzéshez kapcsolódni fog), aki nem tud megnyugvást találni a másvilágon az őt életében ért sérelmek miatt, és dühében ezért okoz szerencsétlenségeket. Hogy a háborgó lelket lecsillapitsák, szentélyt emeltek a tiszteletére. Ez tulajdonképpen Tendzsin istenség születésének a története. Ma Tendzsint a tanulás, a viharok istenségeként tisztelik, és egész Japánban találhatunk Tenmangúkat, vagyis Tendzsin-szentélyeket. A dazaifui Tenmangú ezek közül az egyik legnagyobb.

Dazaifuban nagyon sokan voltak, de nem is japánok, hanem inkább koreaiak, kinaiak. Persze Fukuoka nagyon közel van Koreához, Kinához is, Koreából tulajdonképpen hajóval könnyen át lehet ruccanni (pl. Puszanból), igy érthető, hogy a hétvégén sok a turista. Fukuoka pedig egy nagyváros, sok látnivaló nincs arrafelé, tehát mindenki a legközelebbi nevezetességet, Dazaifut célozza meg. Taéval elsétáltunk magához a szentélyhez, aztán még a környéken bóklásztunk. Ettünk egy jégkását, aztán beültünk egy kajáldába is, közben elbeszélgettünk. A tervem alapján a 12.29-es vonatra kellett szállnunk, addig sikerült mindent megnéznünk. A Nisitecu-vonattal egy darabig még együtt utaztunk, aztán Tae átszállt a Fukuokába visszafelé tartó vonatra, én pedig mentem tovább még egy megállót, majd leszálltam, és átsétáltam a közeli JR-állomásra.

A JR-vonalon egyszer át kellett szállnom, itt olyan álmos lettem, hogy amig várakoztam az állomáson, majdnem elaludtam. Aztán a negyedórás vonatúton is bóbiskoltam. Félálomban szálltam le a vonatról, és indultam el Josinogari felé. Még mindig nagy meleg volt, tűzött a nap, és nehéz volt a táska.

A Josinogari történelmi park Szaga megyében található. Szaga megyében igazából nincs sok látnivaló. Sok japán nem is tudja elsőre pontosan belőni, hol is van Szaga megye, nem tudják, mi található itt. Amikor négy éve először jártam Kjúsún, én is csak keresztülutaztam Szagán, akkor az ókori töris tanár, Jamamoto is mondta, hogy Szagában nincs semmi. Most viszont úgy döntöttem, akkor is találok valamit Szagában, ami számomra érdekes, hogy „kipipálhassam” Szaga megyét is mint meglátogatott megyét. Utánajártam, és megtaláltam, hogy itt találhaták meg az egyik legfontosabb Jajoi-kori (ókori) leletegyüttest, ami alapján rekonstruáltak egy korabeli falut, ez a Josinogari történelmi park. Hát ez engem persze érdekelt, igy elhatároztam, hogy az útitervembe beillesztem ezt a helyszint. Igy jutottam el Josinogariba.

A történelmi park hatalmas területű. Igazából csak egy kisebb része a rekonstruált falu, a nagyobb részében ilyenek vannak, hogy „ókori növények”, „ókori liget”, „ókori rizsföld” stb. Tulajdonképpen rekonstruálták azt is, hogy a Jajoi-kori embert milyen természeti környezet vehette körbe. Az egész parkot két óra alatt (ennyi időm volt rá) lehetetlenség bejárni, meg igazából engem csak a rekonstruált falu érdekelt igazán, igy azokat céloztam meg elsősorban. A nagy csomagomat beraktam a zárható szekrénybe, és csak egy szatyrot vittem magammal, benne a vizemmel, de igy is fájt a hátam. Majd ma meg holnap kipihenem a fáradalmaimat, mivel Nagaszakiban két éjjelt is megszállok, igy holnap a szálláson hagyhatom minden cuccomat, és egész nap sétálgathatok a dögnehéz hátizsák nélkül.

A josinogari parkban tehát megnéztem a rekonstruált falut, aztán volt egy parkon belül járó mikrobusz, ami visszavitt a bejárathoz. Visszasétáltam a JR-állomásra, ahol megvettem a jegyemet Nagaszakiig. A Szeisun 18 kippu öt napját, öt jegyét már ugyebár elhasználtam, a tegnap megvásárolt buszbérletet pedig csak 31-étől kezdem használni, igy ma külön vonatjegyeket kellett vegyek. Nagaszakiig 2130 jen volt a jegy, de ekkora összeget az automata már nem tudott kezelni, igy hát az állomásfőnök bácsitól kellett megvenni a jegyet. Meg is beszéltük, mit akarok, aztán kérdezett valamit, de mivel épp mögöttem beszélgettek, a bácsi meg elég halkan mondta az üvegfal mögött, nem hallottam, mit kérdez. Visszakérdeztem, még mutattam is a fülemre, hogy nem hallottam. Persze olyan, hogy egy külföldi, aki beszél japánul, nem hall meg valamit, ezért visszakérdez, nem létezik! Csakis az lehet, hogy a külföldi igazából nem is tud japánul! Ezért okvetlenül el kell kezdeni a japán mondatba japánositott angol szavakat belekeverni, mint például eküszüpüresszü. Tehát a bácsi azt akarta tudni, gyorsvonatra kérem-e a jegyet, vagy simára. Miután megvettem a jegyet, még gyorsan vettem egy üditőt az automatából, aztán láttam, hogy egy csapat néni lepecsételteti a jegyét a bácsival, és úgy megy a peronra. Az én jegyemen viszont már volt pecsét – nem tudtam, kell valami más pecsét is rá? Megkérdeztem a bácsit, mondta, hogy nem kell, igy hát elindultam a peronhoz vezető lépcső irányába. A bácsi pedig ordit utánam: „Niban! Cű! Cű! Cű! Cű! Cű! Cű!”. Mondom neki, még mindig beszélek japánul… Nem tudtam, miért kiabálja, ismételgeti azt, hogy cű, ami ugyebár az angol two (kettő) japánositott változata. Kiderült, hogy arra akart célozni, hogy rossz lépcsőn indultam lefelé, mivel az az egyes peronra vezetett volna, nekem pedig a kettes kellett. De ugye azt nem lehet mondani a külföldinek japánul, hogy „Uram! Az a lépcső az egyes peronhoz vezet, Önnek pedig a kettes kell”, a külföldi csak angol szavakat ért meg, igy hát azt kell kiabálni neki, hogy „Kettes! Kettő! Kettő! Kettő! Kettő!”, mert ez sokkal jobban érhető, mint a föntebb vázolt mondat 😀 Hát igen, a külföldi úgyse értené meg a föntit, a cű az a biztos…

Meg is jött a vonat, felszálltam, és kezdetét vette három és fél órás utam Nagaszakiba. Egyből el is aludtam, aztán utána nézegettem a tájat, kajáltam, és ennek a bejegyzésnek a nagy részét is a vonaton irtam meg. Ahogy közeledtünk Nagaszaki felé, látom, hogy egyre több jukatát (nyári, könnyed kimonószerű viselet) viselő fiatal lány száll fel a vonatra. Egyből kapcsoltam! Csak nem tűzijáték lesz? Rákerestem a neten, és kiderült, igazam van! Aznap 20:30-kor kezdődik a tűzijáték, azt irták. Na gondoltam, akkor én két legyet ütök egy csapásra! Fél kilenc körül érkezik meg a vonat, gondoltam, akkor én szépen elsétálok a ropewayhez, és felmegyek az Ineszajama hegyre, ahonnan az éjszakai kilátás a világ három legszebb éjszakai tájának egyike, és onnan nézem meg a tűzijátékot.

Már az állomásra érkezve elég nagy volt a nyüzsgés, be is mondták, hogy visszafelé tele lesznek a vonatok, mindenki vegye meg a jegyét előre. Hát ez engem nem érintett, igy én csak fölváltottam egy ötszáz jenest, beraktam a csomagomat egy szekrénybe, és elindultam gyalog a ropewayhez. Nem vittem semmit magammal, csak az irataimat, telefont, tárcát és a fényképezőt. Közben eszembe jutottak az emlékek, amikor 2013-ban először indultam Japánban kirándulni, és elsőnek Nagaszakiba érkeztem repülővel, majd este az állomástól sietve a ropewayhez mentem, hogy megnézzem az esti kilátást. Hasonlit a mostani programhoz az akkori menetrend 🙂  Megérkezve a ropewayhez, láttam, hogy mások is úgy gondolták, hogy föntről fogják megnézni a tűzijátékot. Jegyautomata nincs, a két kassza közül csak egy működik, egy jó lassú gyerek adogatja a jegyet. Már nyolc óra elmúlt, izgultam, felérek-e a tűzijátékig, hisz az csak húsz percet tart. Végül úgy jutottam fel, hogy 20:25-re érkeztem meg a fölső állomásra, sietve a kilátóhoz mentem, és épp akkor kezdődött a tűzijáték.

Nagyon sok ember volt, tömeg, lent is, fent a kilátóban is. Fel a kilátóba nem mentem először, mivel a tömeg közepén találtam egy helyet a korlátnál, ahová le tudtam tenni a fényképezőt. Sok rossz kép készült, mert bemozdult a fényképező, de sikerültek jók is. Szép volt a tűzijáték, de azért a magyarországi, augusztus 20-aihoz képest semmi… A japán tűzijátékok szerintem szépek, de nem annyira nagyszabásúak. Miután véget ért a tűzijáték, sokan megindultak lefelé, én még kicsit maradtam, hogy megnézzem a kilátást. Aztán elindultam én is a ropewayhez, hát jó nagy sor volt, több mint fél órát kellett várni, hogy lejusson az ember. Miután lejutottam, épp jött egy busz, igy hát visszabuszoztam az állomásra, kiszedtem a batyumat a szekrényből, aztán villamossal mentem a szállásom közelébe. Bementem egy CoCoIchiban’yába (karéüzlet), ettem egy csirkés karét, aztán mentem a szálláshoz. Valami buliutcában van a szállás, sok részeg ember meg kiabáló ember volt az utcán. A szálláson már nem volt ott a staff, de egy srác átadta a kulcsot meg amit kellett. Kiderült, kap az ember egy kedvezményekre jogositó kupont, ha ezt előbb tudom, féláron mehettem volna fel a hegyre…

Zuhanyozás nélkül, egyből bedőltem az ágyba. Itt nyolc ember van egy szobában, ehhez képest senki sem horkolt, vagy csak nem annyira, hogy idegesitsen. Valami lehetett az éjjel, valószinuleg a kintről beszüremlő zajok, mivel reggel arra ébredtem, hogy a fülhallgató van a fülemben, és megy a zene, de nem emlékszem, mikor kapcsoltam be. A lényeg, hogy jól aludtam, most pedig reggel van, kifizettem a szállás költségét, és mivel még egy éjszakát itt maradok, ma itt hagyom minden csomagomat. Most épp reggelizem, és mindjárt indulok a mai programomra.

Ma a Gunkandzsimát nézem meg egy túra keretén belül, aztán Nagaszakin belül fogok sétálgatni.