(18-2) 【Szanin+Észak-Kjúsú 10】Utazás Kumamotóból Aszón keresztül Óitába. Homokfürdő Beppuban. Utazás Jufuinba. A legjobb onszen. Kilátás a Beppu Toronyból.

Üdvözlet Beppuból, a Szanin+Észak-Kjúsú kirándulás utolsó előtti napján! Ma átszeltem vizszintesen Kjúsút, és Kumamotóból eljutottam Óita megyébe. Beppuban homokfürdőt vettem, majd Jufuin városának csodás tájait és fürdőit barangoltam be.

Mindenek előtt: két dologgal adós vagyok tegnapról!! Az egyik: elfelejtettem megirni, hogy amikor a megrongálódott kumamotói várat néztem, mellettem egy japán család is megállt, és megszólal az egyik nő: „úgy hallottam, liftet is épitenek a várba”. Erre az apuka: „Hát igen, ha már igy megvan az alkalom rá… Kell az akadálymentesités.” Szerencsére a család egy másik női tagja kimondta azt, amit én gondoltam: „Hát igen, de azért egy vár mégiscsak úgy az igazi, ha eredeti állapotában maradt fenn…”. Ezért is szomorú a kumamotói vár sorsa: ha fel is újitják, lehet, hogy egy olyan múzeum lesz belőle, mint az oszakai vagy a nagojai várból – kivülről vár, belülről meg lifttel, légkondival, minden egyébbel felszerelt sima múzeum…

A másik dolog, amivel adós vagyok: ha már Kumamótóban vagyok, meg szerettem volna mutatni egy dalt, amelyet egy kumamotói származású hölgy énekel, kumamotói nyelvjárásban. A hölgyet Simazu Ajának hivják, és a tavalyelőtti szilveszteri Piros-Fehér Dalcsatában láttam először, amint előadja ezt a dalt. Nagyon szép dal, a szövege röviden arról szól, amit a szülei mondtak az énekesnőnek: igyekezzen a nagyvárosban, ők megvannak vidéken, nem kell aggódnia miattuk. A dal cime: „Nem kell hazajönnöd”. Az énekesnő előadásmódja is nagyon megható, és a tájnyelvi kifejezések külön izt adnak a dalnak. Ime tehát a kumamotói dal:

[youtube https://youtu.be/iygpa4DCO7I&w=560&h=315]

És akkor most térjünk vissza a mai napra! A kumamotói szállás nagyon kulturált volt, ám tulajdonképpen nem kapszulahotel, hanem egy hálóterem-szerűség volt. Kábé 12-15 ágy volt, elég sokban aludtak is. Ezzel nem is lett volna gond, csak volt egy pár emberből álló csapat (valószinűleg munkatársak), akik azt hitték, hogy övék az egész terem, igy éjjel fél egykor, majd reggel ötkor is hangosan kiabálva beszélték meg, hogy ők most éppen megérkeztek, illetve épp elindulnak. Ezt leszámitva nem volt gond. Reggel idejében felkeltem, és útba ejtve egy konbinit (vettem reggelit, meg az útra elemózsiát) elsétáltam a buszmegállóhoz, ahová hét órakor megérkezett az Óitába tartó expressz járat. A felszállásnál volt egy kicsit nehezen értelmezhető szituáció a buszsofőrrel, ime:

Sofőr (a többi felszállónak szépen udvariasan): Kérem, húzzanak sorszámozott jegyet!

D: (felmutatja a SUNQ Passt, ami bármilyen távolságra dijmentes utazást biztosit, tehát szükségtelen a sorszámozott jegy, ami a tarifa eldöntésére szolgál)

Sofőr: SOR. SZÁM. JEGY.

D: SUNQ Passom van…

Sofőr: SOR. SZÁM. JEGY.

D: A SUNQ Passhoz is kell sorszámozott jegy?

Sofőr: SOR. SZÁM. JEGY.

Hát jó, ha nem értjük meg egymást ugyanazon a nyelven, akkor húzok én neked sorszámjegyet, mit bánom én. (Amúgy a leszállásnál mutattam a Passt megint, a fickó bólint. Mutatom a sorszámjegyet, kérdezem, ezzel mi legyen. Mutatja, hogy dobjam be a jegygyűjtőbe. Hogy ez mire volt jó, csak ő tudhatja.)

A busz Kumamoto belvárosában dugóba keveredett, igy összeszedtünk egy 20-30 perces késést. Én közben szunyókáltam 😀 Majd bejelentette a sofőr, hogy most akkor hegyi utakon fogunk közlekedni, hogy megközelitük Aszót, mert a tavalyi földrengés miatt a főút le van zárva. Valóban szerpentines, hegyi utakon keresztül vitt az utunk, közben sok helyen lehetett látni a földrengés utáni helyreállitási munkálatokat, markolókat, darukat, felállványozott házakat. Mielőtt megérkeztünk volna Aszóba, azon vacilláltam, érdemes-e nekem itt leszállnom. Úgy terveztem, hogy leszállok, és másfél órát töltök itt, mielőtt a következő busszal tovább indulok Óita felé. Csakhogy ugye összeszedtük azt a félórás késést, és nem tudtam, hogy a következő busz is késni fog-e, nem fog-e esetleg még többet késni. Aztán ami Aszóban a leglényegesebb látnivaló lenne, az Aszo-hegy és annak krátere, az nem megközelithető, mert a földrengés után megemelték a még most is aktiv tűzhányó riasztási fokozatát, lezárták a felvonót, és jelenleg nem lehet közelről meglátogatni a krátert. Szintén érdekes lett volna az Aszo-szentély, ennek viszont a hires főkapuja a földrengésben teljesen összedőlt, ráadásul az Aszo állomástól elég hosszú gyalogútra lett volna. Aszóban tudtam volna csak ide-oda sétálgatni a tűző napsütésben, a semmi közepén, miközben távolról se láttam volna teljesen jól az Aszo-hegyet, ugyanis Aszo környékére figyelmeztetést adtak ki köd miatt: ez látszott is az úton, bár a közlekedést nem zavarta, a messzi tájakat, a hegyeket beburkolta a köd, és nem látszodtak jól. Igy hát úgy döntöttem, nincs értelme másfél órát eltöltenem az Aszo állomás környékén, inkább tovább utaztam a busszal. Aszóban amúgy tiz perc szünetet tartott a busz, később pedig Óita megyébe érve még egyszer húsz percet, ugyanis az út teljes hossza több, mint négy óra, ezért a sofőrnek harminc perc szünetet kell tartania. A SOR-SZÁM-JEGY-es bácsika amúgy nem volt teljesen a helyzet magaslatán: mindkét alkalommal, amikor szünetet tartottunk, kiékelte a busz kerekét a parkolóban, majd mindkét alkalommal megpróbált úgy elindulni, hogy nem vette ki az ékeket, és csak akkor jött rá, hogy valamit elfelejtett, amikor ránditott egyet a busz… A második pihenőhelyen pedig aktivizálta magát: amig mindenki leszállt a buszról, ő behúzta az összes függönyt, és minden ülés fölött kinyitotta a légkondit, mert hogy nagyon meleg van… Én szerencsére hamarabb visszaértem, igy hogy már ott ültem a helyemen, nálam nem mert tevékenykedni. Igazán rábizhatná az utasokra, hogy melegük van-e, vagy sem, behúzzák-e a függönyt, vagy inkább nézik a tájat. Mögöttem a nénike meg valószinüleg fázott, de ahelyett, hogy elzárta volna fölül a levegőbefúvást, átirányitotta az én nyakamba. Én pont elbóbiskoltam, aztán amikor megébredtem, érzem, hogy valahonnan jön a hideg. Nézem, fölöttem el van zárva a levegő, tapogatózom, hát rájöttem, hogy a néni fölül jön. Épp a néni is aludt, igy hát fogtam, és visszairányitottam rá a levegőt 😀 Aztán valamivel később érzem, hogy megint fújja a nyakamat a hideg levegő, hát a néni birizgálja megint a légkondit. Hátranéztem, erre gondolom kapcsolt, hogy ha fázik, akkor el kéne zárni az egészet, nem az én nyakamba irányitani a levegőt, szóval végül elzárta, igy megoldódott ez a hatalmas dráma 😀 😀

Óitába végül félórás késéssel érkeztünk meg. Gondolkodtam a buszon, mit csináljak a plusz időben. Menjek el Beppuban megnézni a poklokat, amiket már három és fél éve láttam? Jó lenne, de az túl sok idő. Menjek hamarabb Jufuinbe? Igen, de mit csinálok olyan sok ideig ott? Aztán kitaláltam: a másnap kora reggelre tervezett homokfürdővel próbálkozom meg ebben a másfél órában, ami felszabadult, már ha bejutok a fürdőbe időben. Óitában átszálltam tehát a Beppuba tartó buszra. Az Óita állomás környéke nagyon szépen kiépült!! Három és fél éve itt nagy épitkezés volt, meg tulajdonképpen a nagy semmi. Most nagyon kulturáltan ki van épülve, tetszett.

Beppuba érkezve gyorsan befutottam az első plázába a vécére, mivel emlékeztem arra, hogy a Takegavara onszenben, ahol a homokfürdő van, csak japán stilusú vécé van, amivel én és a térdeim mindig megszenvednek 😀 Ezután mentem a Takegavara onszenhez. Ennek a  fürdőnek az épülete egy eredeti, Meidzsi-kori épület, nagyon szép. A fürdő nevezetessége a homokfürdő, ami azt jelenti, hogy miután levetkőzött az ember, jukatát ölt, majd igy befekszik az előre kiásott lyukba, a fürdős hölgyek pedig szépen rálapátolják az emberre a forró, vulkanikus homokot, szépen betemetik az egész embert. Ez a homok egyrészt kellemesen meleg, másrészt pedig az emberre rálapátolt nagy mennyiségű meleg homok felülről nyomja az embert lefelé. Nagyon kellemes érzés, csak annyi volt most a gond, hogy nagyon meleg volt, ezért miután elástak, csurgott le az arcomról az izzadság, ami csiklandozott, de ugye nem tudtam megmozdulni, mert be voltam ásva a homokba 😀 Amúgy erre a homokfürdőre annak idején egy órát kellett várni, sorszámot kellett húzni, ezért nem is tudtam, bele fog-e férni az időmbe, most viszont egyből bejutottam, rajtam kivül csak egy másik nő volt elásva 😀 A homokfürdőzés tiz percig tart, azután ki lehet menni a másik helyiségben, ahol levesszük a jukatát, lezuhanyozva lemossuk magunkról a homokot, majd be lehet ülni a forró vizbe.

A homokfürdő után elindultam Beppu állomás felé, hogy felüljek a Jufuinba tartó buszra. Szegény Takegavara onszennek nincs szerencséje a környékkel: Beppu egyik nevezetessége, de köré épült a „kurvanegyed”, mindenféle bordélyokkal, igy a látogatónak az efféle üzletek mellett kell elvonulnia 😀 Beppu állomásra érve gyorsan vettem enni- és innivalót a közeli kombiniben, majd megkerestem a buszt, ami Jufuinba tart. Beppu állomás felé menet, és a buszból kitekintve is rájöttem arra, hogy kicsit félreismertem Bepput. Én a három és fél évvel ezelőtti tapasztalatok alapján egy kisvárosnak gondoltam, hisz akkor csak a poklokat néztem meg igazából. Ehhez képest most a belvárosi részen bolyongtam, és hát ez egy elég nagy város, mindenféle üzletekkel, ráadásul nyugat felé is meglehetősen kiterjedt. Újraértékeltem magamban Bepput 🙂

A busszal körülbelül háromnegyed órán keresztül utaztam Jufuinig, ami szintén egy fürdőváros, Bepputól nyugatra, a hegyek között. Az út igazi hegyi út volt, hatalmas hajtűkanyarokkal és szerpentinekkel. Jufuinbe érkezve arra gondoltam, hogy a táj tiszta Ausztria, az oda vezető út pedig tiszta Erdély 🙂 Gyönyörűszép tájakon keresztül haladt át a busz, csak úgy kattintgattam a fényképezőt az ablakon keresztül. Jufuin maga is csodálatosan szép, kedves kis város. Megérkezve először meg akartam enni a bentómat, amit még Beppuban vettem, de nem találtam egy padot sem, igy a Jufuin állomásnál állva ettem meg. Aztán beraktam a batyumat az érmés szekrénybe, és egy kis zacskóval elindultam sétálni. Ez egy igazi üdülőváros, mindenféle üzletekkel tele van a főút, egy csomó turistát látni, főleg amúgy koreaiakat. Elsétáltam a Kinrin-tóhoz, közben csináltam egy csomó képet, aztán körbesétáltam a tavat. Ezután megtaláltam azt az onszent, amit a mostani kirándulásom legjobb fürdőjének nevezhetek. A neve Sitanju: egy pici, eldugott épület, a belépődijat be kell dobni egy lyukon, nincs személyzet. Van egy benti része is, és van kültéri fürdő része is, az elhasznált fürdőviz be van kötve a tóhoz, oda csobog kifelé. A külső részen ülve rálátni a tóra, a hegyekre, a növényekre. Nem túl forró a viz, pont kellemes, ráadásul odakint még a szellő is fujdogál. Nagyon jó fürdő volt! Mindenképpen szerettem volna itt fényképet csinálni, csak ugyebár amig mások is vannak bent, nem lehet fényképezni. Amikor bementem, egy fickó épp mosakodott, de mire ő elment, jött egy fiatal srác a helyébe. Aztán jött egy bácsi is. Aztán a srác és a bácsi elkezdett diskurálni, megbeszélték, hogy melyik fürdőkben voltak, meg hogy a bácsi Niigata megyéből származik, meg hogy a srác hokkaidói, és áprilistól a hokkaidói megyei hivatalban fog dolgozni, szó volt a Szeisun 18 kippuról is… Én meg ezt végighallgattam, és addig döglöttem a kellemes vizben 😀 Majd ők is elmentek, én pedig lefényképeztem a fürdőt, aztán én is indultam dolgomra. Még kicsit sétáltam a városban, találtam egy szűpát, ahol vettem vizet és kaboszu izű üditőt (a kaboszu egy citruféle, Óita megye jellegzetes terméke, a lime-ra hasonlit – a busz második pihenőhelyén is vettem egy ilyen italt), aztán megint sétáltam, igy töltve el a maradék időt. Végül visszamentem a buszállomáshoz, ahol volt egy szuvenirbolt is, aminek volt lábfürdője, igy a maradék időmben a lábfürdőben áztattam a lábamat. Visszafelé is nagyon szép volt a táj a busz ablakából.

Visszaérkezve Beppu állomásra, útnak indultam a Beppu Torony felé. Három és fél éve nem is tudtam, hogy Beppuban is van torony, pedig ha valahol van torony, akkor én oda felmegyek, az biztos 😀 Mielőtt megérkeztem volna a toronyhoz, vettem vacsorát meg holnapra reggelit az egyik konbiniben. A Beppu Torony egy elég pici és régi torony az újabb társaihoz képest, de igazából ő már egy matuzsálem: hamarabb felépült, mint a Tokió Torony! Belül is látszik rajta, hogy Sóva-kori épitmény, de a kilátás nagyon szép belőle. Épp elkaptam a naplementét, meg tudtam nézni a tengerpartot és a környező hegyeket is.

A torony után pedig elindultam a szállás felé. A szállás nincs túl messze a buszpályaudvartól és a vasútállomástól se. Kicsit zavaros volt, mivel egyik helyre ki volt irva a szállás neve, bementem, oda meg ki volt irva, hogy a recepció a másik épületbe költözött. Egy csaj mondta, hogy kicsit arrébb van egy másik épület, ott a recepció. És tényleg, picit távolabb volt egy épület, ahová ugyanúgy ki volt irva a szállás neve. Bementem, majd ez a párbeszéd zajlott le köztem és a recepcióslány között (amit magyarul irok, az itt japánul hangzott el):

D: Jó estét! D vagyok, a Booking.com-on foglaltam szállást.

Recepciós: Jó estét! Nagyon jól beszél japánul!

D: Ugyan.

R: Hogyhogy ilyen jól beszél japánul?

D: Tiz éve tanulom a nyelvet.

R: Valóban? Nagyszerű! I have to check your passport number. Can I see your passport?

D: … akkor beszéljünk japánul?

R: Jaj de jó!!!

Hogyha „jaj de jó”, akkor minek kellett ez az angol közjáték?? 😀 😀

Kifizettem a szállást, megkaptam a kulcsomat. Kiderült, hogy az én szállásom is a túlsó épületben lesz, ahová először bementem. Ez egy igazi, Sóva-kori lepusztult régi rjokan (japán stilusú szállás), átalakitva olcsó turistaszállássá. Tényleg nagyon lepukkant, az ajtók, a berendezés, minden, kivéve az ágyak, azok normálisak. Az én szobám négyágyas, de rajtam kivül egyelőre nincs senki más, szerintem már nem is lesz, tök jó lenne, ha csak egyedül lennék 😀 Odalent hallottam embereket angolul beszélni, japánok szerintem nincsenek is itt… De amúgy tök olcsó a hely, szóval nem csodálom, hogy lepukkant. A földszinten viszont van egy lepukkant onszen is! Hát akármilyen lepukkant, én a zuhany helyett azt választottam, szóval a mai nap harmadjára is fürdőt vettem 😀 Most pedig következhet az alvás!

Holnap, a kirándulásom utolsó napján, először is reggel találkozom évfolyamtársammal, Fruzsi-szannal, aki Óitában tanul, majd együtt elmegyünk megnézni az óitai majomparkot. (Itt volt egy olyan incidens tavaly, hogy amikor megszületett a brit trónörökös kislánya, épp akkor született egy nőstény kismajom is ebben az állatkertben, és ők tiszteletből vagy poénból ugyanazt a nevet adták a kismajomnak, mint a hercegnőnek 😀 Ebből aztán kisebb botrány kerekedett.) majd busszal Óitába megyek, aholf felszállok a Kitakjúsúbe, Kokurába tartó expressz buszjáratra. Kokurában lesz még kábé egy órám, aztán a kikötői különjárattal (busz) kimegyek az Új Modzsi kikötőbe, ahonnan 17 órakor indul a hajóm Oszakába! A hajóról útközben látni lehet majd három kivilágitott hidat, melyek alatt áthaladunk. A holnapi beszámoló lehet, hogy kicsit késni fog, még nem döntöttem el, hogy megirjam-e a hajóról, vagy majd csak akkor, ha hazaértem.