(18-4) A kirándulás utáni teendők. Aláírás, bevásárlás, az új Szeisun 18 kippuk. A takojakisnál. Reiko-szan megjelenik. Edzés. Tűzijáték Motoharáéknál. Gyerekek a takojakisnál. Találkozás Andrással, a fényképező és a zabok. A jegybolt és az árak.

Miután hazaértem a kirándulásról, elég sok teendőm volt. Alá kellett írnom az ösztöndíjpapírt, be kellett vásárolni, mert üres volt a hűtő, meg kellett vegyem a vonatjegyeket a következő kirándulásra, mostam, pakoltam, aztán a takojakishoz is bementem. Voltak még a héten más találkozások is, tűzijátéknézés és sok más egyéb dolog is.

A kikötőből hazaérve nem volt időm lefeküdni aludni, egyből beindítottam a mosást, kipakoltam a cuccaimat. Meg persze leellenőriztem, nem penészedett-e meg a szoba – szerencsére a párafogók jól szuperáltak, mindegyik megtelt vízzel, de semmi nem penészedett meg! A következő kirándulásra is be fogok szerezni egy adag párafogót. Miután kimostam, és átmásoltam a képeket a gépre, elindultam, hogy aláírjam az augusztusi ösztöndíjpapírt. A Nemzetközi Osztálynál találkoztam Josii-szannal, akivel annak idején még Magyarországról intéztem az ügyeket, kérdezte, hogy minden rendben van-e, és hogy tervezem-e, hogy MA-ra felvételizek a Kandaion. Mondtam, hogy nem, úgy kalkulálok, hogy a két éves kutatói program után otthon végzem majd a PhD-t. Az egyetemi ügyintézés után megálltam egy konbininél, vettem egy onigirit (rizsgombóc) meg egy flakon vizet, és továbbtekertem egészen a Higasi-Jodogava állomásra, ahol annak idején a vonatjegyet vettem meg. Most két új Szeisun 18 kipput vettem a következő kirándulásra. Visszafele menet megálltam a gjómü szűpánál, és vettem két tálca húst meg joghurtokat, és elcsábultam: vettem egy hatod szelet dinnyét valami 500 jenért. Nagyon drága volt, de finom!! Végre dinnyét ettem 🙂

Hazaérve folytattam a képek válogatását, a mosást, teregetést, aztán főztem, délután pedig átmentem a takojakishoz szólni, hogy megérkeztem. Ott beszélgettünk mindenféléről a kirándulással kapcsolatban, aztán egyszer csak megérkezett Reiko-szan, a néni, akivel mindig szoktam találkozni. Mondta, hogy igyunk egy oolong teát, kikérdezett a kirándulásról, aztán elmagyarázta, hogy amikor ő ment az unokájával Koreába vásárolni, mi hogy történt. Szó volt arról, hogy voltam Kinoszaki onszenben, na ő egyből elkezdte sorolni az összes fürdő nevét, aztán amikor a tottori homokdűnékről esett szó, dalra fakadt, és valami régi, a homokdűnékről szóló dalt énekelt el 😀

A sorozataimmal eléggé lemaradtam a kirándulás alatt, szóval ezt a borzasztó problémát is orvosolni kell, és be kell hoznom a lemaradásomat 😀

Másnap aztán reggel edzeni mentem, az edzőteremben találkoztam azzal a bácsival, aki mindig szokott érdeklődni. Mondja, hogy jól lebarnultam, mondom, igen, mert kirándulni voltam. Elmagyaráztam neki az útvonalat, azt mondja, ezt a Szeisun 18 kippuvel csináltam? Mondom, igen. Azt mondja, ő is nagyon szereti azt a jegyet, jövő héten például Nagano megyébe megy vele 😀 Úgy látszik, mindenki szereti ezt a vonatjegyet. Délben aztán nem volt kedvem főzni, helyette átmentem a szomszédba takojakit enni. Mivel Öcsi nem ér rá, úgy volt, hogy a Teraokával és a másik törzsvendéggel, Roku-szannal megyünk le Sirahamába, meg is beszéltük, hogy én bemegyek babapandát nézni, addig ők elmennek valahová, mert őket nem érdekli a panda, aztán majd megint összeszednek. Viszont kiderült, hogy Teraoka mégse ér rá, így nem tud levinni Sirahamába. De mivel mindenképp szeretném megnézni a kicsi (már nem is annyira kicsi) pandát, úgy döntöttem, hogy akkor veszek egy jegyboltból egy egy napnyi Szeisun 18 kipput, és leutazom Sirahamába úgy, hogy még aznap haza is jövök. Ezt jövő hétre terveztem be.

Szombaton reggel elszaladtam a százjenesbe, aztán igyekeztem haladni itthon a teendőimmel, délután pedig host familymhez, Motoharáékhoz voltam hivatalos tűzijátékot nézni. Aznap tartották ugyanis az évente megrendezésre kerülő jodogavai nyári tűzijátékot. Hatalmas tömeg megy minden évben a Jodogava partjára, hogy élőben megnézze a tűzijátékot, mi viszont persze nem oda mentünk, hanem Motoharáék lakására, ami tőlem északra, Tojonaka városában van. Viszont a 13. emeleten laknak, így hát pont rálátni a tűzijátékra. Hozzájuk még nem mentem biciklivel, ezért előzetesen megkérdeztem Teraokát, mit ajánl, melyik útvonalon érdemes menni. Ki is nyomtatta a térképet, bejelölte filctollal, ezt az útvonalat követtem, és 40 perc alatt meg is érkeztem. Útközben találtam egy Kohnan üzletet, itt megvettem a következő adag párafogót.

Motoharáékhoz Pablo, a japán gyökerekkel rendelkező argentin diák, Rjó Sin, a japán szakos kínai diák, és még három koreai U-programos (ők azok, akik egy év alapozó képzés után felvételiznek japán egyetemekre, így összesen öt évig tanulnak itt) lány volt hivatalos. Makizusit készítettünk, közben elbeszélgettünk kirándulásokról, az Oszakai Egyetemről, a koreai nyelvről meg mindenféléről. Az újonnan érkezett lányok is nagyon kedvesek voltak, és nagyon jól tudnak japánul. Csak néha átváltottak koreaira, amikor hárman beszélgettek, és akkor abból mi nem értettünk semmit 😀

Háromnegyed nyolc körül kezdődött a tűzijáték. Rjó Sin és és felszereltük a kameraállványainkat a balkonra, neki rendes „komoly” kamerája volt komoly állvánnyal, én pedig a pici kompakt fényképezőmet szereltem fel a gorillapod állványomra. De rájöttem, hogy ha kézzel nyomkodom az exponálógombot, akkor be fog mozdulni a gép, viszont rájöttem, hogy a telefonomon van olyan applikáció, amivel távirányítani lehet a gépet. Először használtam, de nagyon jó hasznát vettem. Egy ideig kint néztük a tűzijátékot, aztán a kamerát kint hagyva, bementünk, és egyszerre néztük az Oszaka TV közvetítését a tévében, közben élőben az ablakon keresztül a tűzijátékot, én pedig a telefonom képernyőjét is. Szerintem egész jó képeket sikerült csinálnom. Végül este tizenegyig voltunk ott, aztán akkor mindenki elindult, a lányoknak el kellett érniük a monorailt, hogy feljussanak a minói kampuszra, nekem pedig ugyebár fél órát, negyven percet kellett hazafelé tekerjek. Visszafele könnyebb dolgom volt, mert senki nem volt az úton, mondjuk a Rjokucsi kóen környékén kicsit elkavarodtam, mert arrafelé gyakran olyan az útvonal, hogy megszűnik a gyalogosoknak való járda, olyankor pedig át kell menni egy másik utcácskába.

Háromnegyed tizenkettő körül érkeztem haza, pontosabban a takojakishoz. Láttam, hogy még világ van odabent, gondoltam, beköszönök, szólok, hogy jó volt az útvonal. Hát, amikor köszönök be, kirohan az egyik kisgyerek, akivel szoktam találkozni ott, utána meg a bátyja is. Nagyon bírom ezt a testvérpárt, jópofák, a báty nagyon okos, nagyon képben van mindennel, ahhoz képest, hogy csak általános iskolás, az öccse pedig kicsit szeleburdi, de azért jó gyerek. Az apjukkal voltak a takojakisnál, na ahogy meghallották, hogy megérkeztem, jöttek ki, kérdezték, mikor érkeztem, hol voltam, aztán minden egyebet is: Európában most hány óra van? Magyarországon milyen bogarak vannak? Játsszunk kő-papír-ollót angolul! Svájc független állam, ugye? (igen, komolyan ilyen kérdések voltak) Na Teraoka beinvitált, hát ott volt az a nő is, aki szintén gyakran szokott a takojakisnál lenni, én azt hittem, hogy ő a fiúk anyukája, közben kiderült, hogy nem, ő a harmadik gyerek (aki szintén mindig ott szokott lenni) anyukája. Leültem, aztán a nagyobbik gyerek tovább kérdezgetett mindenféléről, elmagyaráztam neki a következő útitervemet, nagyon jól el lehetett vele beszélgetni, értelmes gyerek. Éjfél után valamivel aztán mondta az apjuk a gyerekeknek, hogy most már el kéne indulni hazafelé, szedelődzködtek, aztán én is lassacskán hazaindultam.

Vasárnap reggel aztán reggeli után ismét útnak indultam biciklivel, ezúttal Umedába. Ismerősünk, András szólt, hogy Japánba utazik, és kérdezte, nem kell-e hozzon valamit nekem. Mivel a fényképezőm a kirándulás során furcsán kezdett viselkedni (amikor szép tiszta, kék az ég, a képen akkor is szürkének látszik, mintha rossz idő volna), ezért kitaláltam, hogy az otthon lévő másik gépemet hozza el, egyúttal pedig egy pár csomag zabpelyhet, mivel otthon olcsóbb, mint itt, és nagyobb kiszerelésben is lehet kapni. Megbeszéltük, hogy Umedában találkozunk, én Umedában egyúttal az egy napnyi Szeisun 18 kipput is meg akartam venni. Elfelejtettem berakni a vizet az útra, ami a hűtőben volt, de szerencsém volt, mert útközben találtam egy olyan automatát, ahol 50 jenért lehet ásványvizet venni. Ilyet én még nem láttam, csak 50 jen! :O Umedában aztán nagy nehezen találtam parkolóhelyet a biciklinek (megint szemtanúja voltam, ahol egy helyen épp viszik el a bicikliket), és a metrómegállónál találkoztunk Andrással, bementünk egy okonomijakishoz, és ott megebédeltünk, elbeszélgettünk. Aztán átpakoltuk a zabokat 😀

Miután elbúcsúztunk, elindultam, hogy az állomás előtti 1-2-3-4-es épületekben (itt van a központi posta, meg az üzlet, ahol a cipőmet vettem stb.) megkeressem az olcsó jegyeket árusító üzleteket. Egy csomó zárva volt vasárnap, de a többségük nyitva volt. Az volt a gond, hogy én úgy gondoltam, ha egy Szeisun 18 kippu 11850 jenbe kerül, vagyis öttel leosztva egy napra való jegy 2370 jenre jön ki, akkor kb. ennyiért lehet majd kapni olyan jegyet, amin már csak egy napra használható fel. (Ez ugye úgy működik, hogy valaki megvesz egy ötnapos jegyet, de csak négy napot használ fel, a maradékot meg beadja az ilyen jegyárusító üzletbe.) Csakhogy nem ezek voltak az árak: az egy napra érvényes jegy 3700 – 4000 jegy körüli árakon mozgott, sok helyen meg egyáltalán nem is volt. Valószínűleg azért ilyen drága, mert még messze van a felhasználási idő vége (szeptember 10-ig lehet használni a jegyet), és sokan (köztük én is) így is megveszik, mert még így is megéri nekik. Végül 3700-ért vettem meg, nem örültem neki, de még így is megéri, mert Sirahamába oda-vissza ugyanazokkal a lassú vonatokkal is legalább 6000 jenbe kerülne az út, gyorsvonattal meg tízezren felül lenne az ár. Miután megvolt a jegy, hazaindultam, aztán itthon tettem-vettem.

A jövő hét is mozgalmas lesz: holnap érkezik a tájfun, vagyis hát Oszakát nem éri remélhetőleg közvetlenül, de a hatása egész Nyugat-Japánban érezhető lesz, mindenhol egész nap esni fog. Ennek ellenére este Teraokával és még két takojakis törzsvendéggel karaokézni megyünk. Szerdán, ha minden jól megy, megyek Sirahamába pandázni meg onszenezni meg dögleni a tengerparton, csütörtökön Maszakival találkozom, mielőtt Magyarországra megy (két évig Budapesten fog dolgozni), szombaton pedig kezdődik a nagy tóhokui kirándulás!