(19-2) 【Tóhoku+Kelet-Japán 1】 Az utazás kezdete. Tömeg az obon miatt. Az inujamai vár és a Meidzsi Mura. Sky Theater Nagojában.

Üdvözlet Nagojából, egy kávézóból a Nagoja állomással szemben! Épp várakozom arra, hogy a Moonlight Nagara éjszakai gyorsitott vonattal Tokióba utazzak. Addig pedig megirom, miket láttam Inujamában és Nagojában 😉

Reggel háromnegyed ötkor keltem, és gyors reggelizés, illetve készülődés után elindultam a 15 napos, nagy tóhokui és kelet-japán utamra. Ugyan azt irtam az előző bejegyzésben, hogy a kirándulás „hivatalos” elnevezése kelet-japán kirándulás lesz, ezzel még mindig nem vagyok kibékülve, ugyanis most épp Csúbu régióban, vagyis „Középföldén” vagyok 😀 Oszakából nézve valóban keletre van, de ez azért még nem Kelet-Japán. A kirándulás legnagyobb részét pedig a Tóhoku régió fogja kitenni, az meg megint nem kelet, hanem inkább északkelet. Irhatnám azt, hogy Tóhoku+Kantó+Csúbu, de az nagyon hosszú… Igy hát végül a cimben Tóhoku+Kelet-Japán szerepel, de ezzel se vagyok kibékülve. Na de mindegy, hagyjuk is a kirándulás elnevezését. Az 5:44-es metróval lementem Umedáig, ahol érvényesitettem az idei második Szeisun 18 kippumet (azoknak, akik az előző bejegyzéseket nem olvasták: ez egy olyan vonatjegy, amellyel 5 napig korlátlanul lehet utazni a JR vasúttársaság vonalain, de csak személy- és gyorsitott vonatokon, tehát expresszjáratokon, szuperexpresszen nem), és beálltam a sorba várakozni a vonatra. Annak idején 2014-ben az obon, vagyis a „japán halottak napja” idején indultam el Nagojába. Az obon a májusi Golden Week és az újév mellett a harmadik olyan nagy „ünnep”, amikor egész Japán egyszerre kap szabadságot, és mindenki egyszerre indul meg vidékre, egyesek a szülői házba, mások nyaralni mennek. A lényeg, hogy ilyenkor bedugul az összes autópálya, megtelnek a belföldi és külföldi repülőjáratok, a sinkanszenre pedig elfogy az összes jegy. Annak idején, ugyan én csak személyvonatokkal utaztam, kifogtam a legnagyobb tömeget, nem lehetett leülni a vonaton, rohanni kellett a csatlakozásnál… Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem indulok el kirándulni Japánban az obon idején. Na ehhez képest most itt vagyok, útra keltem, mikor? Az obon idején. Merre indultam el? Nagoja felé. 😀 A történelem ismétli önmagát… Szóval beálltam a sorba várakozni, szinte én voltam a legelső. Kis idő múlva gyanús lett, hogy a mi sorainkban elég kevesen várakoznak. Egyszer csak egy bácsika odament a jobbra mellettem várakozó sor legelső emberéhez, mondott neki valamit, mire a sorban várakozók elindultak. Aztán odajött az én soromhoz, rám nézett, majd ment is tovább, a sorban mögöttem álló nénihez, akivel közölte, hogy ez a vonat kevesebb vagonból áll, ezért rossz helyen várakozunk. Hát ugyan a bácsi nekem nem mondta el, hiszen a külföldi úgyse értené, szerencsére meghallottam, mit mond a mögöttem állónak, és én is elindultam egy másik sorhoz. A többi sor már tele volt, nagyon sokan várakoztak. Beálltam én is egy sorba, és szerencsére még helyem is volt a vonaton. Először Kiotón, Ócun, Hikonén keresztül Maibaráig mentem, a vonaton elbóbiskoltam.

Maibaránál aztán a vonaton ülő tömeg egyszerre kicsődült az ajtókon a szemben lévő peronhoz. Ugyan csak húsz perc múlva érkezett a Maibarától Ógakin, Gifun és Nagoján át Tojohasiig közlekedő járat, mindenki igyekezett előre kerüni a sorban, hogy legyen helye. Ezen a vonalon elég rövid szerelvényeket szoktak közlekedtetni, gondolom, ezért is volt a rohanás. Emlékszem, annak idején ráadásul egy másik peronra érkezett az oszakai vonat, és mindenki eszeveszettül rohant fel a lépcsőn, át a felüljárón, hogy felszállhasson a már tömött másik vonatra. Szerencsére ezúttal nem volt ilyen gond: a JR Tókai (Nyugat-Japán területén a JR-vasútvonalak egészen Maibaráig a JR Nyugat-Japán céghez tartoznak, Maibara a választóvonal, onnantól kezdve már a JR Tókai cég üzemelteti a vonalakat) egy egészen hosszú szerelvényt küldött be, mindenki felfért, ülőhely is volt. Ezzel a vonattal egészen Gifuig mentem. Útközben egyszer csak kinéztem az ablakon, és egy magas épületen megláttam annak a cégnek a logóját, amelynek a magyar leányvállalatánál dolgoztam odahaza. Gyorsan le akartam fényképezni, de nem tudtam olyan hamar előkapni a gépet 😀

Gifuban át kellett szállnom a Takajama-vonalra, amivel Unumáig mentem. Inujama városában terveztem megnézni a várat, illetve a Meidzsi Mura („Meidzsi Falu”) nevű múzeum-parkot, ahol Meidzsi-kori (1868-1912) épületeket lehet megtekinteni. Inujama városa Aicsi megyében van, és a Meitecu, a nagojai magánvasút-társaság járata üzemeltet itt egy állomást, az Inujama állomást. Nagojából is fel lehetett volna ide utazni, vagy Unumában átszállhattam volna a Meitecu vonalára. Én azonban, mivel a Szeisun 18 kipput szerettem volna kihasználni, nem ültem Meitecu-járatra, Unumától elsétáltam a várig. Unuma állomás amúgy még Gifu megye, és az Unuma állomás és Inujama közötti hidon lehet átlépni a megyehatárt.

Az inujamai várhoz érkezve jó nagy tömeg fogadott. Valószinüleg az obon miatt jó sokan voltak ennél a nevezetességnél. Az inujamai vár az eredeti állapotban fennmaradt vártoronnyal rendelkező 12 vár egyike. Ez azt jelenti, hogy nem olyan, a világháború után vasbetonból felhúzott, belül múzeumszerű, lifttel és egyebekkel felszerelt „hamisitvány”, mint amilyen az oszakai vagy a nagojai vár, hanem tényleg eredeti, korhű épület. Szűk, fából készült lépcsők, fa padlózat… nagyon szeretem az ilyen várakat. A tömeg kicsit zavaró volt, de örülök, hogy eljutottam ide is. Igazából az inujamai kirándulással egy régi adósságot törlesztettem, hiszen 2014-ben, amikor Nagojába jöttem, Inujamába, illetve Gifuba és Ógakiba is terveztem utazni, de mivel azt hittem, hogy megfáztam (közben szerintem nem is megfázás volt), hamarabb hazajöttem, hogy ne kockáztassam az okinavai utamat. Ennek a kirándulásnak az elmaradt részét, pontosabbana az elmaradt rész egy részét pótoltam most. (Gifu és Ógaki majd hazafelé következik.) Amúgy a vár bejáratánál megint volt egy angolos sztori, kérem a jegyet, adja a csajszi, azt mondja, kérek-e angol pamfletet. Mondom, nem, jó a japán is. Azt mondja, azt akkor majd a bejárat után el lehet venni. Mondom, jó. Megyek a bejárathoz, bácsika kezeli a jegyet, majd megszólal: „Jaj, hol van az angol pamflet?”. Mondom neki, „Jobb a japán, ezért majd ott elveszem (mutatok az állványra)”. Bácsika ledöbben, de megnyugszik. 😀

Miután megnéztem a kilátást a vártoronyból, következőnek végigsétáltam Inujama egyik fő utcáján, egészen az Inujama állomásig. Innen indult ugyanis a busz, ami elvisz a Meidzsi Muráig. A Meidzsi Mura eléggé kiesik a városból, fent van a hegyekben, kocsival megközelithető, de akik vonattal érkeznek, azok buszra is fel kell szállniuk, hogy eljussanak oda. Meg is jött a busz, és a tervezettnél valami tizenöt perccel hamarabb el is indult, örültem neki. Húsz perc utazás után megérkezett a busz a Meidzsi Murához.

Meglehetősen nagy területű ez a múzeum-park, de mindenképp megéri bejárni! Akit érdekel a japán történelem, a Meidzsi-kor, annak nagyon tudom ajánlani. Több mint hatvan Meidzsi-kori épületet szállitottak át ide, és állitottak ki. Megnézhető többek között a tokiói Császári Hotel, Nacume Szószeki és Móri Ógai háza, Meidzsi-kori iskola, kórház, kaszárnya, posta, rendőrörs, fürdőház, és még számos más korabeli épület. Nekem három és fél órába telt bejárni az egész parkot, úgy, hogy én nem vettem részt semmi körbevezetésen, vagy különleges attrakción, nem ültem be étterembe vagy ilyesmibe. Szóval ha valaki ilyesmit is tervez, akkor még hosszabb időt érdemes rá szánni. Lehet amúgy bérelni korabeli öltözéket is, és abban mászkálni a parkban. Illetve úgy emlékszem, három éve volt valami akció, hogy aki jukatában érkezik, annak olcsóbb a belépő, vagy ilyesmi. Nem emlékszem pontosan rá, és most nem is néztem utána, de nagyon sok jukatás lány volt a parkban, nagyon szépek voltak. Most amúgy épp egy olyan időszak van, hogy este 9-ig nyitva van a park, és este, sötétedés után is mindenféle programokat tartanak. Hát én ezt ugyebár nem vártam meg, de biztos ez is érdekes lehet. A beléptetésnél amúgy itt nagyon korrektek voltak, szépen japánul elbeszélgettünk, majd a lány, miközben nyújtotta át a japán pamfleteket, megkérdezte, hogy van-e szükségem angol nyelvűre is, mondtam, hogy nem, és ennyi volt. Na nem ez a normális?

Három és fél óra alatt tehát bejártam a parkot, jól kifáradtam, ráadásul nagyon nagy forróság volt. Eredetileg amúgy négy órát terveztem a parkra, de igy, hogy hamarabb végeztem, egy korábbi buszt is elértem, amivel visszamentem az Inujama állomásig. Onnan aztán visszasétáltam Unumáig, ahol várakoztam a vonatra, hogy ismét visszajussak Gifube, ahol pedig átszállhatok a Nagojába tartó vonatra. Bemondták, hogy az expressz járat késése miatt a személyvonat is késve indult, 4 perc késéssel. Na mire megérkezett, addigra 6 perc késést halmozott fel, Gifuben viszont csak 5 percem lett volna az átszállásra, igy már arra számitottam, hogy onnan csak a következő vonattal tudok tovább menni Nagojába. De valahogy mire Gifuba értünk, a mozdonyvezető ledolgozta a 6 perc késést 3-ra, igy Gifuban sietve átrohantam a másik peronra, és elértem a nagojai gyorsitott járatot.

Nagojában ugyebár már voltam 2014-ben, akkor megnéztem a nagojai várat, az Acuta-szentélyt, a JR Tókai vasútmúzeumát, tehát azt a néhány érdekességet, látványosságot, amit ez az amúgy nem túl izgalmas nagyváros nyújt. Viszont mivel akkor nagyon rossz időt fogtam ki, nem mentem fel a nagojai TV-torony kilátójába. Ez pedig megbocsáthatatlan dolog, hisz ha egy városban torony van, akkor oda nekem fel kell mennem! 😀 Igy hát ez alkalommal a nagojai TV-tornyot céloztam meg. El is sétáltam odáig, tudtam róla, hogy hosszabb nyitvatartással üzemelnek most, mert valami extra produkció van, de ez igazából nem érdekelt túlságosan, én csak a kilátást akartam megnézni. Fél hét körül értem oda, a bejáratnál viszont egy bácsi közölte, hogy a normáls nyitvatartás 6-kor véget ért, az extra izé pedig csak 7-kor fog kezdődni. Amúgy ez is egy érdekes diskurzus volt (amit magyarul irok, az értelemszerűen japánul hangzot el):

D: (indul befelé az ajtón)

Bácsi: Öhm, szájt, szájtsziing?

D: Kérem, beszéljen japánul.

Bácsi: Ó, japánul, rendben. Most zárva vagyunk, a normál nyitvatartás 6-ig volt, a különleges produkció pedig csak 7-kor kezdődik.

D: Értem, tehát akkor 7-re kéne visszajönnöm, ugye?

Bácsi: (befut, hoz két pamfletet) Tessék, itt vagy egy inglissü és egy csájnizü nyelvű is…

D: Hát nekem a japán lenne a legjobb…

Bácsi: Ez a másik japánul van! Miért? Te japán vagy?

D: Hát nem, de…

Bácsi: Amerikai vagy?

D: Nem, magyar vagyok.

Bácsi: Ó, magyar? Én voltam ám Magyarországon!

D: Valóban?

Bácsi: Igen! Ti igazából ázsiaiak vagytok, ugye?

D: Hát…

Bácsi: Valamikor, az őseid ázsiaiak voltak, nem? Madzsaru-dzsin, ugye?

D: Ühümm…

Jópofa volt amúgy az öreg 😀 Igy tehát megkaptam a két pamfletet, a japánt és az „inglissü és csájnizü” nyelvűt is, a fennmaradó időben pedig elmentem egy közeli curryshez ebédelni… este fél hétkor 😀 Majd úgyis 11-kor vacsorázom… Miután megkajáltam, visszaindultam a TV-toronyhoz, ahol már jókora sor állt. Elgondolkodtam, vajon megéri végigvárnom ezt a sort? De mivel még volt tiz perc hétig, gondoltam, beállok a sorba. Hét után megindult a sor, és elég gyorsan haladt, igy hát haladtam én is előre.

A jegyvétel után a lift vitt fel a torony kilátójába. Egy nagyon érdekes projekt volt ez, Nagoja esti látképére, tulajdonképpen a kilátó üvegablakaira vetitettek mindenféle animációkat, és e köré épitettek egy sztorit, amit két szinész játszott el az üvegablakok előtt, a mappinget használva. Az volt a sztori, hogy van egy herceg, aki mindenféle tudományos kisérletekkel foglalkozik, azonban egyszer valamit elront, és a szerelmét megfagyasztja. A jégbe zárt hercegnőt pedig ki kell szabaditania, mielőtt örökre a jég rabja marad. (Érződik a Jégvarázs rajzfilm hatása 😀 ) Na és ezt a sztorit adja elő két szinész a mapping, a vetitések segitségével. Ahhoz képest, hogy egy pici helyre vannak ők is bezsúfolva, meg a közönség is, meglehetősen látványos volt, érdemes volt megnézni. Majd rakok fel képeket otthonról, tényleg szép volt.

A produkció után még körbesétáltam, megnéztem a kilátást, aztán fölmentem a fölső kilátóhoz is, ez egy fedetlen kilátórész. Ez a torony amúgy elég picike, a kilátók 90 és 100 méter magasan vannak. Na miután kinézelődtem magam, lejöttem, és elindultam a Nagoja állomás felé. Itt egy olyan helyet kerestem, ahol fel tudom tölteni a telefonomat, a fényképezőmet és a hordozható töltőmet, hiszen egész éjszaka a vonaton leszek, holnap pedig egészen estig szükségem lesz ezekre a kütyükre. Az állomás épületében lévő kávézók, éttermek tömve voltak, a folyosón hosszú sor állt mindegyik előtt. Az általam nagyon utált Starbucksban reménykedtem, hogy ott majd lesz töltési lehetőség, de se az nem volt, de hely. A neten keresgéltem, és megtaláltam, hogy az állomással szemben lévő épület földszintjén van egy Tully’s kávézó, ahol lehet tölteni. Tényleg van is egy asztal, ahol vannak konnektorok, viszont ott minden hely foglalt volt, egy srác konkrétan laptopon nézett valami meccset, miközben a telefonján a kezében egy másik mérkőzés ment… Mindenesetre vettem egy hideg maccsa lattét, és leültem egy másik helyre, és várakoztam, hátha valamelyik töltős hely felszabadul. Rövid idő múlva az egyik laptopos csaj pakolódni kezdett, én pedig felkészültem, hogy lecsapjak a helyére. Sikerült is, igy hát most itt ülök, és töltök, meg irom a blogot 🙂

A továbbiakban a menetrend a következő lesz: negyed 12 körül indul a Moonlight Nagara nevű éjszakai gyorsitott járat, ami Nagojából Tokióba visz majd. Reggel 5 körül érkezem majd meg, és fél hét körül szállok a következő vonatra. Pár átszállás után délelőtt érkezem meg Fukusima megyébe, Aizu-Vakamacuba, ahol jól körbenézek, megnézem a várat, a szamuráj házakat, múzeumot, tavat stb., majd este Fukusima városában szállok meg. Szerencsére ez alkalommal csak az egyik szállásom hálótermes, a többinél saját szobám lesz, igy remélhetőleg nem fognak mindenféle traktoremberek megzavarni az alvásban 🙂 Viszlát holnapig 🙂