OSZAKA 2017~2019.,  Tóhokui kirándulás

(20-2) 【Tóhoku+Kelet-Japán 4】 Városnézés az esőben Szendaiban. Zunda-mocsi és zunda-shake. A jópofa buszsofőr. Az angol nyelv és a japán nyelvű pamflet. Macusima, hajókázás az esőben. Obon-fesztivál.

Üdvözlet a macskaszigettől Isinomaki felé tartó hajóról! Szép lassan behozom a lemaradásomat a bejegyzések terén, most következik a tegnapi nap leirása. Szendaiban és Macusimában bóklásztam, és egész nap szűnni nem akaróan esett az eső.

Jól aludtam Nikiéknél a koleszban, csak sajnos keveset, mivel este elég későig beszélgettünk hárman, reggel pedig korán terveztem indulni, hogy minden látnivaló beleférjen a napba. Előző este még reménykedtem, hogy nem lesz igaza az időjárás-jelentésnek (hiába mondják a japánok, hogy a japán időjárás-jelentés nagyon magas százalékban ad megbizható előrejelzést, szerintem nagyon sokszor tévednek), és nem fog egész nap esni az eső, de sajnos nem nekem lett igazam. Már reggel, amikor elindultam, esett az eső. Azzal mondjuk szerencsém volt, hogy bár egész nap esett, borús és ködös volt az idő, nem zuhogó, szakadó eső volt, csak gyenge, szemerkélő. Viszont cserébe fújt egy kis szél is, és az gondoskodott arról, hogy a szitáló eső mindenhová elérjen.

A kollégiumban hagytam azokat a holmijaimat, amelyek aznapra nem kellettek, igy könnyebb lett a táskám. Elindultam a Kitajama állomásig, onnan pedig először két megállót mentem a Tósógú állomásig. Itt megnéztem a szendai Tósógút (szentély), erre elég volt tiz perc, aztán a vonattal tovább mentem Szendai főpályaudvarig. Itt terveztem, hogy iszom egy zunda-shake-et. A zunda Szendainak és környékének az egyik legfőbb „attrakciója”: zöld szójabab összetörve, pasztásitva. Ugyebár Japánban sok olyan kaja, édesség van, amibe édesbabpasztát raknak, ez barnás-vöröses szinű, és nagyon finom szerintem. A zunda viszont szendai különlegesség: zöld szinű babpaszta. Van a japán tévéműsor, amit már több éve nézek, a Jofukasi, abban volt kábé egy éve egy jelenet, amikor a két műsorvezető elkezdett vitatkozni ezen a zunda-shake-en. Az egyik műsorvezető azt mondta, hogy nagyon finom, ő hármat megivott egymás után, a másik pedig nem túlságosan lelkesedett a dologért. Ez igazából japánosoknak lehet érdekes vagy vicces, mindenesetre ide most beszúrom ennek a jelenetnek egy részletét a Youtube-ról (sajnos csak béna minőségben van fenn, és ez az a rész, ahol csak a mocsiról beszélnek, a shake-ről nem, de másképp nincs fönt a neten):

[youtube https://youtu.be/YiJZdf87mlw&w=560&h=315]

Szóval terveztem, hogy az állomáson iszom egy zunda-shake-et, viszont reggel még nem volt nyitva a hely, ahol árusitják. Igy hát későbbre halasztottam, és elindultam gyalog a városban, az esőben. Gondolkodtam, hogy a Date-klán mauzóleumához, a Zuihódenhez, vagy pedig a szendai vár romjához menjek-e előbb, végül úgy döntöttem, hogy a várhoz megyek. Konkrétan nincsen itt sem eredeti formájában fennmaradt, sem újjáépitett várkastély itt, semmi, tényleg csak a valaha volt vár romjai, nyomai láthatók. A várromhoz felfele menet van egy múzeum, én ezt most kihagytam. Jó kis emelkedő vezet fel a várromhoz, bajban is voltam, mivel az eső miatt lehűlt az idő, 23-24 fok volt, én meg trikóban plusz egy vékony kabátban voltam. De közben magas volt a páratartalom, szóval a kabátban izzadtam. Levettem, úgy viszont trikóban már hűvös volt a szél 😀 Szóval az öltözködéssel idéntlenkedtem felfelé menet. A hegytetőre érve megnéztem a helyet, ahol eredetileg a vár állt, aztán lefényképeztem Date Maszamune (a szendai daimjóbirtok ura) lovasszobrát. Egy fiatal pár megszólitott angolul, hogy csináljak róluk egy képet, megegyeztünk, hogy tudok japánul is, aztán megcsináltam a képet, cserébe ők is lefényképeztek a szobor előtt. A szobor után tovább mentem, a közelben volt egy ajándékbolt: itt sikerült vegyek zunda-mocsit. (A mocsi rizsből készült ragacsós, nyúlós japán édesség, ez van „bevonva” zundával.) Hát… ehető volt, de nem volt valami nagy szám. A mocsinak sima mocsiize volt, a zunda pedig… nekem kicsit lábszagra emlékeztető szagot árasztott 😀 😀 Izre hasonló volt a sima ankóhoz (édesbabpaszta), de talán a sima ankó jobb. Ezután azért tettem egy próbát a hires shake-kel is, arra sem mondanám, hogy rossz, de szerintem túl nagy volt a hájp körülötte a műsorban. Iható, de kicsit túl édes szerintem. Ezek után még megnéztem a szintén a közelben lévő dzsindzsát, ez valami nagyon jobboldali szentély lehet, mivel nagy feliratokon hirdették, hogy „készitsünk új alkotmányt a gyönyörű Japánnak”, meg hogy „minél előbb hajtsuk végre az alkotmánymódositást” (az alkotmánymódositás problémájáról l. a Mondo-cikkek menüpontban a témáról pár éve irt cikkemet). És valami katonai egyenruhához hasonló öltözékű japánok fényképezkedtek a szentély bejárata előtt. Majd ha lesz időm, utánanyomozok, pontosan milyen szentély is volt ez.
Következőnek terveztem a Zuihódenhez menni, de nem akartam már az esőben gyalogolni. Igy hát felültem a Loople nevű városnézőbuszra, ami körbe-körbe jár Szendai belvárosában negyed óránként. Igen ám, de csak az egyik irányba köröz ez a busz. A Zuihóden a másik irányba a második megálló lett volna, igy viszont szinte egy teljes kört kellett tegyek. Azt pedig nem tudtam, hogy egy teljes kör egy óra és tiz percbe telik… Hát nem volt mit tenni, a busz ablakából nézelődtem. A Szendai állomáson leszállt a buszsofőr, felszállt egy másik. A korábbi buszsofőr nem mondott semmit a mikrofonjába, előre felvett hang magyarázta, hogy épp milyen nevezetesség következik. Az új sofőr, akit amúgy Kikucsinak hivtak (megjegyeztem 😀 ), viszont kihasználta a mikrofon adta lehetőségeket. Folyamatosan beszélt, mindent elmondott, tisztára mint egy idegenvezető. Merre nézzünk, milyen épületet látunk, miért érdekes, mennyibe kerül a belépő… Aztán történelmi tények meg minden egyéb is szóba került, például hogy Macusimába menet a vonat nem Szendai főpályaudvarról indul, hanem az eggyel korábbi, föld alatti Aobadóri állomásról. Igy aki Macusimába akar menni, és szeretné, hogy legyen ülőhelye, szálljon fel az Aobadórinál. Később ezt a tippet meg is fogadtam. A sofőr ráadásul a sok infót nagyon jópofa stilusban, viccesen adta elő, szivesen hallgattam volna még, de hát megérkeztünk a Zuihódenhez, és le kellett szállni.

A Zuihódenhez egy dombon és jó pár lépcsőn keresztül vezetett az út. Persze ekkor is esett az eső. Megérkeztem a jegyárusitó fülkéhez, ahol az alábbi párbeszéd zajlott le köztem és a jegyárusitó hölgy között (szokás szerint, amit magyarul irok, az a valóságban japánul hangzott el):

D: Egy felnőtt jegyet kérnék.

Jegyárus (J): Rendben, 500 jen lesz. Do you have bus one-day pass?

D: Öhm… nem, nincsen.

J: Nincsen? Értem. Tessék, itt a visszajáró, 500 jen. És itt a pamflet. (átnyújtja az angol nyelvű pamfletet)

D: Elnézést, kaphatnék egy japán nyelvű pamfletet is?

J: (értetlenül néz, majd rámutat az elém tolt pamfletre): Ez. Angol.

D: … igen, valóban. Kaphatnék egy japán nyelvűt is?

J: Japán nyelvűt? …….. tessék. (átnyújt egy japán nyelvű pamfletet)

D: Köszönöm szépen.

J: Thank you. Have a nice day!

……… stilszerűen csak annyit tudok mondani: „WHY, JAPANESE PEOPLE, WHY!?” (Pár éve volt nagy sláger Japánban egy amerikai humorista, aki kandzsikat rajzolt a táblára, és aztán, amikor egy-két dolgot logikátlannak talált, nagy hangon kiabálni kezdte a fent látható mondatot. Itt is van: )

[youtube https://youtu.be/u44nj0ckVRc&w=560&h=315]

Szóval ismét gyarapodott az angolos idétlen szituációk sora. Ettől függetlenül, a Zuihóden tetszett, szép, diszes épület, hasonlit kicsit a nikkói Tokugava-mauzóleumhoz. Körbejártam minden részét, majd tovább indultam. Ezúttal nem szálltam a körbe-körbe járó buszra, mert az akkor megint egy egyórás kört tett volna, hanem elsétáltam a legközelebbi metrómegállóhoz, igy egyúttal kipróbáltam a szendai metrót. Meglehetősen kulturált, szép vonatok, szép állomások. Van peronkapu is. Elmentem Szendai állomásig, onnan pedig visszagyalogoltam egy állomást, ahogy a buszvezető javasolta: az Aobadóri állomásnál szálltam fel a Macusimába tartó járatra. Aztán álomra szenderültem… 😀

Macusimánál leszállva talákoztam Nikivel, ő is ugyanazzal a vonattal jött, csak másik kocsiban utazott. Ő valamilyen külföldieknek szóló programon vett részt, amin angolul tanuló középiskolások körbevezetik a külföldieket Macusimában. Énnekem pedig volt foglalásom egy a macusimai szigetek körüli hajóútra. Macusima Japán három legszebb tájának egyike. A Kiotó megyében, a Japán-tenger felőli részen található Amanohasidate és a Hirosima megyében található Mijadzsima szigete. Mindkettőt volt már szerencsém meglátogatni, mindkettőt még az Oszakai Egyetemen töltött évem során tanulmányi kirándulás keretén belül. És mindkettőnél szerencsénk volt az idővel, jó idő volt, megcsodálhattuk a tájat. Hát Macusima egyelőre nálam nem a harmadik legszebb táj, erről pedig az eső és a köd tehet 😀 Biztos vagyok benne (meg hát ugye képeken már láttam), hogy derült időben nagyon szép a kilátás. Nekem most nem volt szerencsém. Mindenesetre felültem a hajóra, körbementem, fényképezgettem a szigeteket, de hát na. Nem olyan, mint amikor jó idő van. Amúgy kicsit becsapásnak tartottam azt, hogy a hajó felső szintjére és a kültéri részre külön jegyet kellett volna venni, ami ráadásul jó drága. Ezt a neten nem tüntetik fel, csak látja az ember a képen, hogy jó nagy hajó, van külső rész is, tök jó. Aztán a beszállásnál közlik, hogy csak a legalsó szintre lehet beülni, fönt már „green terem” van, úgy mint a vonatoknál a külön helyjegye „green kocsi”. Egy nénike helyi nyelvjárásban (de azért érthetően, szóval ez még nem az a durva északkeleti dialektus) mesélt mindenfélét a szigetekről meg a cunamiról. Ez a térség ugyanis, ahol most vagyok, már az a rész, amelyik elszenvedte a 2011. március 11-ei kelet-japán nagy földrengést és szökőárt. Macusimában mondjuk a még északibb térségekhez képest kisebb volt a kár, mivel a környező szigetvilág úgymond felfogta az áradatot. Cserébe viszont a kis szigeteken károk keletkeztek. A több száz sziget közül csak páran laknak emberek, de természetesen a lakott szigetek is károkat szenvedtek. Elmesélt a cunamival kapcsolatban mindenfélét a néni, aztán arra buzditott minket, hogy vegyünk helyi norit (algalap), körbe is járt, aki akart, vehetett.

A hajóút után felsétáltam a leghiresebb macusimai buddhista templomba, a Zuigandzsiba. A buszsofőr azt mondta, hogy ez valójában „áltemplom” volt, egy várat álcáztak templomnak. Ennek még nem volt időm utánanézni, szóval nem tudom megerősiteni az infót, ne vegye a kedves olvasó biztosnak. Körbejártam a templomot, aztán a kis múzeumot is, majd elsétáltam azokra a környező kis szigetekre, amelyekhez hid vezet a tengerpartról. Ekkor már elég sokan voltak Macusimában, ugyanis aznap tartották az „Umi no bon” („tengeri bon”, a bon a halottak napja) fesztivált. Igazából csak este hattól kezdődött a program, de sokan már megjelentek az eső ellenére jukatában. Szerintem amúgy az eső sokak kedvét elvette a fesztiválozástól, biztos többen lettek volna jó időben. Még lett volna egy sziget, ahová hidon lehetett volna átmenni,  csakhogy ez a hid fizetős volt, és nyitvatartása volt. Én pont fél ötre értem oda, és pont akkor zártak be… Igy hát már nem volt, amit megnézzek Macusimában, az eső pedig esett tovább. Gondoltam, megvárom, hogy 6-kor elkezdődjön a fesztivál programja, addig beültem a hajókirándulások várótermébe. Innen viszont ötkor mindenkit kiküldtek, mondván záróra van. Na nem baj, gondoltam, akkor beülök valami kajáldába vagy kávézóba. Hát a kajáldák is mind zártak már. Hatkor kezdődik egy fesztivál, de minden bezár ötkor? Kicsit furcsa volt. Persze a fesztiválhoz kapcsolódó árusok nyitva tartottak, de hát ugye ott nincs ahova leülni, beülni. Amúgy délután annyit láttam a délutáni műsorból, hogy japán happikabát-szerűséget viselő középiskolások amerikai zenére hip-hop táncoltak, aztán meg két fickó beszélgetett a szinpadon, és magyarázták, hogy ők Gifu megyéből, Ógakiból jöttek, és ma hajnalban indultak. Öt után kicsivel végül úgy döntöttem, visszamegyek Szendaiban, nem ázok többet azért, hogy megnézzem a bon-táncot meg a dobolást. Nikivel viszont nem tudtam felvenni a kapcsolatot, mivel neki nincs mobilnetje, igy hát Janinak irtam, hogy nyolc körül visszaérek a koliba.

Szendaiban aztán bementem egy mekibe, mert megint rám jött, hogy ennék egy kis mekis sültkrumplit. Azt megettem, aztán még picit kóvályogtam az állomás épületében, megnéztem, miket árulnak, végül pedig vonatra szálltam. Kitajamától visszataláltam a kollégiumig, de a sötétben abban már nem voltam biztos, melyik épület is volt az övéké, igy Jani kijött értem. Aztán vártuk Nikit, közben mindenféléről elbeszélgettünk, én megettem a bentót, amit egy közeli szűpában vettem, meg elkezdtem irni az előző napi blogot is. Niki végül valamivel 11-re ért vissza, ő megvárta a fesztivál fő programját. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán én még lezuhanyoztam, majd éjfél után valamivel kidőltem. Másnap reggelre pedig 5:20-ra kellett állitsam az ébresztőt, mivel a 6:17-es vonaton már rajta kellett legyek!

A következő napra Isinomaki, aztán Tasirodzsima, a macskasziget, végül a 2011-es katasztrófa után pótlóbuszként, azaz BRT-ként („Bus Rapid Transit”) ideiglenesen helyreállitott vonalon végighaladva Keszennumába való eljutás volt betervezve. Megint csak reménykedtem, hogy nem fog esni, legalább a macskaszigeten nem, hisz mi lesz, ha elbújnak az eső elől a cicák?! 🙂

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás