OSZAKA 2017~2019.,  Tóhokui kirándulás

(20-3) 【Tóhoku+Kelet-Japán 5】 Utazás Isinomakiba. Tasirodzsima, a macskasziget! Északi tájszólás. BRT, a különleges vasútpótló buszjárat. A 2011-es katasztrófa sújtotta területek. Keszennuma akkor és most. Hosszantartó esőzés. 〈KÉPGALÉRIÁVAL〉

Üdvözlet Keszennumából, az egyik olyan városból, amelynek a parti szakaszát elsöpörte annak idején a 2011-es nagy szökőár. A mai napon Szendaiból Isinomakiba utaztam, hogy hajóra ülve eljussak egy olyan helyre, ahová régóta vágytam: Tasirodzsimára, a macskaszigetre! Hallottam jó kis tájszólásokat, utaztam a különleges vasútpótló busszal, és megtekintettem a hat évvel ezelőtti katasztrófa sújtotta területeket. Az esős leszámitva érdekes, eseménydús nap volt!

Reggel öt körül keltem fel Nikinél a koleszban. Egy-kettőre szedelőzködtem, összepakoltam, gyorsan befaltam egy-két anpant (édesbabpasztás péksütemény), aztán igyekeztem is ki az állomásra. A szoba kulcsát bedobtam Niki postaládájába, igy beszéltük meg. A városban még egy lélek sem járt, csak én. Szerencsémre nem esett az eső, csak a tegnapihoz hasonlóan nagyon el volt borulva az ég. Előző nap rájöttem, hogy hiba csúszott az útitervembe, mivel nem terveztem be a mai napra a Szeisun 18 kippu használatát, igy a hazaútra nem marad már jegy, vagyis majd Nagojában kell vegyek egy egynapnyi jegyet. Igy hát a mai napon a Szeisun 18 kipput használtam. Később jöttem rá, hogy mégsem volt hiba a tervben, direkt nem terveztem mára a jegy használatát… De akkor már késő volt. Sebaj, megoldom valahogy a dolgot, vagy ha nem, akkor is csak 500 jen körüli összeget bukom. Tehát a lényeg a lényeg, reggel a Kitajama állomáson szerettem volna pecsételtetni, de mivel ez egy pici állomás, csak 7-től van ott személyzet. Igy hát pecsételés és jegyvásárlás nélkül bementem a peronra (nyitva volt az a rész, ahol nincs beléptetőkapu), és kitaláltam, hogy majd Szendai főpályaudvaron, amikor át kell szállnom, lepecsételtetem a jegyet. Igy is tettem. Körülbelül tiz percem volt az átszállásra, ezért sietnem kellett. Gyorsan felrohantam a lépcsőn, elszaladtam a beléptetőkapukhoz, megmondtam az emberkének, hogy mit szeretnék, lepecsételte a jegyemet, és már igyekeztem is a másik peronhoz. Ugyanazzal az Aobadóri állomásról induló vonattal kellett Isinomakiba menjek, mint tegnap Macujamába (Isinomaki a végállomása), de mivel még reggel volt, nem voltak olyan sokan, le tudtam ülni. Másfél órás volt az út, jó fáradt voltam, szóval szunyókáltam egészen addig, amig az utolsó 20 percre valamiért rá nem kapcsoltak a légkondi turbó fokozatára. Odakint volt kábé 22 fok, bent meg rányomtak a légkondira, hogy jó erősen fújja a szelet.

Isinomakiba érkezve gyalog kellett lejussak a kikötőbe. Isinomaki is a “manga országának” nevezi magát, mivel innen is származik egy mangarajzoló, de számomra ezek a mangák nem voltak annyira ismertek. A városban mindenhová mangakarakterek figurái vannak kirakva, képek láthatók, megnéztem persze, ahogy haladtam a kikötő felé, de mivel nem tudom, hogy ezek milyen mangából szerepelnek, ki a szerző, nem voltam nagyon képben. Majd utólag ki fogom kutatni, egyelőre erre még nem volt időm. Tehát haladtam lefelé a kikötő felé. A kikötőhöz közeledve már látszani kezdtek a 2011-es katasztrófa nyomai. Sok markoló, sok épitkezés, sok újonnan épült épület. Isinomaki is az egyike volt azoknak a térségeknek, városoknak, amelyek nagy károkat szenvedtek a szökőár miatt. Ma már csak az épitkezések, a lezárt területek emlékeztetnek a hat évvel ezelőtti eseményekre, viszont azok tényleg emlékeztetnek, elgondolkodtatnak. A nap későbbi részében láttam aztán még megrázóbb, elgondolkodtatóbb látványt is, de erről majd később. Sajnos képeket majd csak otthonról tudok megosztani, viszont Youtube-linkek segitségével azt meg tudom mutatni, milyen is volt egy-egy térségben a 2011-es katasztrófa. Az alábbi videók Isinomaki térségét mutatják be. Az első videón maga Isinomaki városa látható, a közeli hegy tetejéről készült a felvétel. Akkor épp havazott, és borús idő volt, ezért nem annyira vehető ki minden tisztán, de láthatjuk rajta, amint betör az ár a városba, ahogy hajókat sodor, és ahogy tűz is kiüt. A második videó már nem Isinomaki városközpontjában, hanem egy Isinomaki városhoz tartozó kisebb községben, a közeli félszigeten készült. Megrázó felvételek következnek.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=eBs7yfl8Se0&w=560&h=315]

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=zotcekPSzkA&w=560&h=315]

Ez történt tehát Isinomakiban hat évvel ezelőtt. Végigsétáltam az épitkezések, elhagyatott földterületek mellett, aztán a frissen leaszfaltozott úton haladtam tovább az újépitésű házak mellett, hogy megérkezzek a kikötőbe. Itt már viszonylag sok ember várakozott, hogy felülhessen a macskaszigetre tartó vonatra. Megvettem a jegyemet a jegyárusitó épületben, aztán már mentem is felülni a hajóra. Ez a komp nem valami nagy hajó, de azért olyan száz-kétszáz embert el tud egyszerre vinni. Hát annyian nem voltunk szerencsére. A felső szintre ültem, hogy tudjam nézni a tájat. Szebb lett volna a táj bizonyára, ha jó idő van, de sajnos továbbra is eléggé be volt borulva az ég. Mindenesetre én már annak is örültem, hogy nem esik. A hajón az volt még érdekes, vagyis kicsit számomra meghökkentő (és a szag miatt idegesitő), hogy odafönt lehetett dohányozni. Ezt a dohányosok ki is használták, és pöfékelték a pofánkba a bűzt.

Körülbelül háromnegyed órás hajóút után érkeztem meg Tasirodzsimára, más néven a macskaszigetre. Japánban két hires macskasziget is van, Tasirodzsima az, amelyik úgymond korábban lett hires. A másik macskasziget a Sikoku közelében, Ehime megyében található Aosima, ahová szeptemberben fogok elutazni. Mindkét szigetre jellemző, hogy a fiatalok elhagyták a szigetet, már csak öregek élnek itt, egyre fogy a népesség, ezért történhetett meg az, hogy a macskák száma meghaladta az emberi lakosságét. Tasirodzsimán például 54 fő lakik, és több száz macska. A 2011-es földrengés és cunami itt is károkat okozott, emiatt a sziget északi részén lévő kikötő még ma sem használható, a déli részen (ez a szigetnek a “macskásabbik” fele 😀 ) lévő Nitoda kikötő viszont szerencsére üzemel. Ide érkezett a hajó, amiről leszállva már láttam is egy-két cicát. Arra számitottam, hogy már a kikötőben is nagy macskatömeg lesz, de nem igy lett. Volt egy tábla, miszerint az úton bal felé haladva sok a macska, jobb felé haladva pedig kevés. Viszont bal oldalon útlezárás volt, és ki volt irva, hogy belépni tilos. Igy hát jobbra indultam el, hogy megkerüljem az útlezárást. Ez kábé két kilométernyi gyalogutat jelentett, ráadásul kezdetben hegynek felfelé. Majd csak később jöttem rá arra, hogy az útlezárást a kikötőtől bal felé haladva is ki lehetett volna kerülni, mások meg csak egyszerűen átlépkedtek a “belépni tilos” táblával jelzett részen. Amúgy nem voltam egyedül, sokan mások is nekiindultak jobb felől a dombnak. Ahogy haladtam felfelé, láttam sok olyan növényt, ami nemigen passzolt nekem az északkeleti tájba. Utólag kinyomoztam, hogy ez azért van, mert a Kurosio-tengeráramlatnak köszönhetően melegebb a sziget éghajlata a környékhez képest, igy például télen sem esik itt a hó (pedig Tóhokun ugyebár jó nagy havazások szoktak lenni).

Haladtam felfelé a dombon, de egyelőre nem láttam egy cicát se. Kicsit izgultam, tényleg lesznek-e macskák… Aztán néha-néha, mint valami ültetett virágok, felbukkantak a macskák a fűben 😀 Itt-ott, egy-egy. Tovább haladva elérkeztem a macskaszentélyhez. A szigeten a halászok védőszentjeként tisztelték a macskákat, ezért épitettek a macskák tiszteletére egy pici szentélyt is. A szentélynél sok-sok pici macskaszobor, figura volt elhelyezve. Tovább haladva megint láttam egy-egy cicát, aztán jött a meglepetés: az úton előttem egy kigyó tekergett épp át. Tisztes távolságból lefényképeztem, és megvártam, amig elmegy a dolgára. Következőnek annak lehettem szemtanúja, ahogy egy zöld szöcske felfal egy kabócát. Na mondom, mi mindent látok én itt macskák helyett! Aztán ahogy közeledtem a falu felé, megjelentek a macskák is. Útközben elhaladtam a falu általános iskolájának táblája előtt – se az épület nincs meg, se diákok, gyerekek nincsenek. Ismétlem, valaha itt több mint ezren éltek, ma 54-en, a legtöbben 70 év felettiek. A valaha üzemelő, ma elhagyatott vegyesbolt és az előtte lévő, nem működő, rozsdalepte cigiautomata előtt három-négy macska feküdt nagy nyugodtan. Odamentem, hogy megsimogassam őket. Egyszer csak az úton feltűnt még egy macska, és fenyegetően közeledett a többiek felé. Félrehúzódtam, néztem, mi lesz ebből. A macska megállt az egyik másik macskával szemben, farkasszemet néztek egymással, majd csúnyán morogni, vinnyogni kezdtek egymásra. Aztán megkezdődött a harc is, karmolták, ütötték egymást, majd megint jött a farkasszem meg a vinnyogás. Egyszer csak egy szigetlakó néni jelent meg az úton, nagy hanggal kiabálva. Helyi nyelvjárást beszélt, igy csak egy-két szót értettem, abból következtettem ki, miről lehet szó – nagyon örültem, hogy végre hallottam élőben egy ilyen érhetetlen dialektust 😀 A néni megszidta a macskákat: “Mit veszekedtek itt a vendég előtt? Hagyd békén a másikat! Ne veszekedjetek!” 😀 Aztán elzavarta az erőszakos macskát a többitől 😀

Tovább haladva egyre több cicával találkoztam. A szigeten ritka (talán nincs is?) a vörös macska (Aosimán ellenben úgy tudom, sokan vannak), viszont sok fekete, fehér-fekete, szürkés szinű van. Beértem a faluba, körbejártam, itt is láttam sok macskát. Aztán a tengerpart mellett egy kis ösvényen felmentem a Manga Island nevű helyre. Itt macska alakú épületek, házak állnak, ha jól tudom, itt meg lehet szállni. A szigetnek egy magasabb pontján található, ahonnan jó kilásás nyilik a tengerre is. Padok, asztalok vannak kihelyezve, gondoltam, ide letelepedem, és megtizoraizom. Hát alig vettem elő az Isinomakiban előre megvásárolt bentómat, egyből megérkezett egy macska, felugrott a padra, majd az asztalra, és nem hagyott enni 😀 Aztán jött még egy, meg még egy, rövidesen már vagy hat macska figyelte árgus szemekkel, ahogy enni próbálok – állva, mivel ha le akartam ülni, egyből nyomultak az ételre 😀 A másik padnál nagyon jól szórakoztak azok, ahogy a macskák mindenhová követtek, és nem hagytak enni 😀 Végül állva megettem a bentómat, aztán jól megsimogattam a cicákat. Állitolag (én igy olvastam) van egy szabály, hogy nem szabad etetni a szigeten a cicákat, én se adtam nekik enni, viszont láttam, hogy mások simán etették őket. Nem tudom, mi az igazság most, szabad-e, vagy sem.

A tizorai után egy másik útvonalon megint visszamentem a faluba, járkáltam a házak között macskákat keresve. Aztán bementem a falu egyetlen pici ajándékboltjába, és vettem egy macskás, eredeti clearfile-t. Normál esetben kevés hajójárat van, igy aki a macskaszigetre jön, annak a hazaútig kábé 5 órát kell várnia. Most viszont, az obon-időszakban, amikor sok utazó van, több járat megy a macskaszigetre, igy a 12:54-es ideiglenes járattal vissza tudtam utazni Isinomakiba. Bőven elég volt három óra körbejárni a szigetet, megnézni a macskákat. Úgy döntöttem, mivel még volt időm, azon az úton megyek vissza, ahol jöttem (ez igazából hülyeség volt). Lesétáltam a dombon, közben picit cseperegni kezdett az eső, de végül el is állt. Visszaérve a kikötőbe még mindig volt kis időm, igy a kikötőben kóválygó macskákat cserkésztem be. A parton “parkoló” egyik kisebbik hajó háta mögött két nagyon pici kölyökmacska aludt. Felébredtek, és lehetett játszani velük, nagyon aranyosak voltak. És picik! Itt amúgy sokan etetteék a macskákat, amiről, mint már mondtam, nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e. Amikor láttam, hogy közeledik a hajó, a megállóhelyhez siettem, és felszálltam.

A hajón a közelemben két bácsi volt, akik a másik szigeten szálltak fel. Ugyanis ez a járat Tasirodzsima után továbbmegy egy másik szigetre, visszafelé pedig onnan indul. A két bácsi végig beszélgetett egymással, de én szinte egy szót sem értettem abból, amit mondtak. Hihetetlenül erős a tájszólás, konkrétan érthetetlen az öregek beszédje – már itt, mi lesz akkor Aomoriban? 😀 Ennek amúgy én kiváltképp örültem, tök jó volt, hogy élőben hallgathattam a tájnyelvet. A hajón aztán irtam az előző napi blogbejegyzést, háromnegyed óra múlva pedig megérkeztem Isinomakiba. Gondolkodtam, hogy van-e időm bemenni a helyi mangamúzeumba, de rájöttem, hogy nincs, igy hát azon az úton, ahol reggel jöttem, visszasétáltam az állomáshoz. Következőnek Maejacsi állomásig kellett elmenjek a vonattal, ahol pedig átszálltam a BRT-re.

A BRT a “Bus Rapid Transit” röviditése. A 2011-es katasztrófában több vasútvonal is megrongálódott, több helyen is. Talán nem is megfelelő szó az, hogy megrongálódott, az özönviz konkrétan elmosta a sineket, leszakitotta a vasúti viaduktokat, tönkretette az egész vasútvonalat – csak néhány helyen maradt meg pár száz méternyi vasút. Hogy a helyiek számára a tömegközlekedést biztositsa, a JR Kelet-Japán, a vasúttársaság ideiglenesen pótlóbuszos üzemként szervezte újra ezeket a vonalakat. A pótlóbusz azonban dugóba keveredhet, igy nem garantálható, hogy pontosan fog közlekedni, mint a vonat. Ezért a BRT esetében sok helyen felhasználták azokat a vasúti töltéseket, vasúti alagutakat, ahol valaha a vasúti pálya futott. Leaszfaltozták a töltést, az alagutat, és egy olyan speciális utat alakitottak ki, amelyen csak a BRT közlekedhet. Persze nem a teljes szakaszon létezik ez a megoldás (a leszakitott vasúti hidak helyén például értelemszerűen képtelenség ez a megoldás). Ez egyszerre praktikus is, másfelől pedig érdekességnek számit, turistákat vonzhat be, rajtam kivül több más japán is bőszen fényképezgette a BRT megállóját, meg magát a buszt. Amúgy érezhető, hogy a vasúttársaság mennyire erősiteni akarja azt a látszatot, hogy ez nem busz, hanem valami más, mivel a bemondások is igy hangzanak például: “Csak azután hagyja el a helyét, miután a BRT megállt! Kérjük, a BRT mögül ne lépjen az úttestre!”. Persze valójában ez egy sima busz, csak az útvonal különleges.

A Maejacsi állomástól két és fél órás BRT-út vezetett el Keszennumába. Közben eleredt az eső, igy hát pont jó volt, hogy a buszon ültem. Pardon, a BRT-n ültem. 😀 Nagyon sok olyan helyen haladtunk el, amelyet letarolt a cunami. Akkor döbben rá igazán az ember, hogy micsoda nagy károkat is okozott ez a katasztrófa, amikor élőben látja a nyomait. Persze már hat év eltelt, ez tény, sok katasztrófa sújtotta térség, város megújult, helyreállitották. De még hat év elteltével is egy csomó helyen csupa markolót, dömpert látni, felhalmozott földkupacokat, épitkezéseket… Meg persze ledőlt hidakat, és tönkrement vasútvonalakat. Talán a már korábban is emlitett, pár tiz vagy száz méteren megmaradt, fél vasúti hidak mutatják a legjellegzetesebben a cunami erejét. A BRT-út elgondolkodtatott, mennyi élet veszett is oda, micsoda javak pusztultak el. Sajnos az úton esett az eső, igy nem sikerült annyira jó képeket csinálnom, de azért igyekeztem. Az út felénél előreültem, mert rájöttem, hogy olyan stratégiát kell folytatnom a fényképezésnék, hogy azután nyomom az exponálógombot, miután a sofőr törölt egyet az ablaktörlővel a szélvédőn 😀 Két és fél órás volt az út, én meg előtte megittam mindenféle löttyöket, szóval egy fél óra után már gondoltam arra, hogy itt bajok lesznek. Szerencsémre az egyik megállóhoz három perccel a menetrendtől korábban érkeztünk, a sofőr pedig bemondta, hogy aki vécézni akar, az most menjen el. Rajtam kivül még vagy négyen nekiiramodtunk 😀

Keszennumába megérkezve nem mentem el a BRT-vel a Keszennuma állomásig, helyette leszálltam eggyel korábban, hogy lesétáljak a partra, megnézzem, hogyan néz ki most a kikötő. Keszennumának a kikötői, alacsonyabban fekvő részeit tette a földdel egyenlővé a szökőár. Erről is van egy videó, talán a cunamis videók közül az egyik legmegrázóbb, legmegdöbbentőbb, hiszen a Keszennuma városához közeli hegyről, kilátóból lett leflmezve, és nagyon szépen látszik, hogyan pusztitja el a viz a várost. “Azért a viz az úr”… Ismét megrázó felvételek következnek:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=egjEIFP7Y-Q&w=560&h=315]

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=H7-QBph_N50&w=560&h=315]
[youtube https://www.youtube.com/watch?v=v1V3wCpdAvY&w=560&h=315]
Jó sokat kellett sétálnom a kikötőig, útközben pedig ismét eleredt az eső, de annyira, hogy fel kellett vegyem az esőkabátot, hogy ne ázzon meg a táskám. Ráadásul párás, ködös idő lett, igy nehezen lehetett látni. A part már viszonylag szépen helyre volt hozva, új épitésű házak, üzletek sorakoztak, de még nagyon sok gépet, markolót stb. is lehetett látni, és sok rendezetlen földterület is volt még. Egy részen nem volt még kialakitva járda, szóval látszik, hogy még van teendő itt bőven. De ahhoz képest, hogy milyen állapotokat hagyott maga után a cunami hat éve, szépen helyre lett hozva. Körbesétáltam, de már sötét is volt, esett is az eső, igy hát elindultam a szállásom felé. A szállásom a Keszennuma állomástól picit nyugatra volt, egy jó fél órát kellett gyalogolni odáig. Buszok már nem jártak (szerintem alapból is kevés busz van a városban, láttam egy táblát egy buszmegállóban, egy nap kábé 4 buszjárat volt csak feltüntetve), a boltok már bezártak, sötét volt, és közben esett az eső. Az esőt leszámitva kicsit Hagi jutott eszembe, ahol szintén elég sötét volt. Itt azért jobb volt a helyzet, de az utcán már nem nagyon volt senki, pedig csak este 7 óra volt. Mondjuk esett az eső… Elgyalogoltam az állomásig, majd azon túlérve tovább mentem a szállásomig. A szállásom egy business hotel volt, itt is saját szobám volt, tehát nem kellett horkolást hallgatnom. Bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem a hireket. Épp arról volt szó, hogy Tokióban már 16. napja esik az eső – ilyen hosszantartó esőzés augusztusban utoljára negyven éve volt. Tóhoku, tehát a régió, ahol most én barangolok, szintén az eső rabja. Megmagyarázták, hogy ilyenkor egy csendes-óceáni anticiklon szokta uralni a térséget, most viszont ez az anticiklon délen “maradt”, északra pedig egy ohotszki anticiklon nyomult be, és nem akaródzik neki elmenni innen… Mutatták a következő napok időjárását: Észak-Japán – mindennap eső! Tokióban jövő héten már jobb idő lesz állitólag. Na hát én ennek nagyon nem örültem… Hát meglátjuk, milyen idő lesz arrafelé, ahol én járok, de ez nem túl biztató.

A következő nap programja: a Keszennuma állomástól a BRT-vel utazás Rikuzen-Takata városáig (ez az a város, amelynek a nagy részét konkrétan megsemmisitette a cunami), aztán vissza Keszennumába, ott átszállás a vonatra. A Geibikei (Geibi-szurdok) megtekintése, hajókázás a folyón, aztán utazás Hiraizumibe, a főbb templomok megnézése. Végül utazás Kitakamiba, ott megszállás.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás