(20-4) 【Tóhoku+Kelet-Japán 6】 Rikuzen-Takata, a szökőárban megsemmisült város. A túlélők történetei. A csodálatos fenyő. Pokémon-vonat. Hajózás a Geibi-szurdokban. Hiraizumi templomai. Érkezés Kitakamiba.

Üdvözlet Kitakamiból, Ivate megyéből! Ma a BRT-vel elutaztam Rikuzen-Takatába, a városba, amelyet szinte teljesen megsemmisitett a cunami. Megnéztem „a csodálatos fenyőt”, és meghallgattam a cunamit túlélők beszámolóit. Aztán hajókáztam a Geibi-szurdokban, láttam Pokémon-vonatot, és körbenéztem Hiraizumiban is.

Reggel felkelés után először is lesétáltam a szállásomtól a Keszennuma állomásig. A Keszennuma állomás azért érdekes, mert innen indulnak „normál” vonatok is, és BRT-járatok is (l. az előző posztban; vasútpótló különleges buszjárat). A Keszennumát többek között Rikuzen-Takatával, Ófunatóval és Szakarival északi irányban összekötő vasútvonal volt ugyanis az egyik vasútvonal, melyet szinte teljes egészében elsodort az áradat. Ugyanakkor a Keszennumát a hegyeken keresztül Hiraizumival összekötő, Keszennumától nyugat felé haladó vasútvonal megmenekült (hiszen nem a parton fut, hanem a hegyek között). Ezért jelenleg a Keszennuma állomás úgy néz ki, hogy az 1-es és 2-es peron BRT-megálló, tehát a peron tulajdonképpen buszmegálló: a megmaradt sineket felszedték, a nyomvonalat lebetonozták. Ugyanakkor a 3-as és 4-es peron rendes vasúti peron, ide érkeznek be a Hiraizumi felől közlekedő vonatok. Többen fényképezték ezt az érdekes felépitést, tényleg különleges volt. Én reggel először nem vonatra, hanem a BRT-re ültem, mégpedig a Rikuzen-Takata felé haladó BRT-re. A BRT-vel fél órát utaztam, amig megérkeztem Rikuzen-Takatába. Ez a BRT csak egy viszonylag rövid szakaszon halad a régi vasútvonal pályáján, utána ráhajt a rendes útra. Errefelé is látni lehetett a cunami pusztitásának nyomait, itt még nagyobb volt a pusztitás, mint a tegnap megtekintett útvonalon. Mindenfelé épitkezések, hidépités, útépités… Sajnos időközben eleredt az eső, és megint köd szállt le, igy szerintem ma sem sikerültek annyira jól a képeim. A BRT-ről nem a Rikuzen-Takata állomáson szálltam le, hanem az eggyel korábbi megállónál, a Kiszeki no Ipponmacu, azaz „A csodálatos fenyő” megállónál.

Rikuzen-Takata 2011 előtt Japán-szerte hires volt fehér homokos tengerpartjáról és a tengerparton körülbelül két kilométeren keresztül végighúzódó fenyőligetéről. A fenyőligetet még az Edo-korban telepitették a partra, hogy ezzel védjék a várost a hullámoktól. Körülbelül 70 000 fa állt a parton, a látványt Japán 100 legszebb tája egyikének minősitették. 2011. március 11-én azonban ez a látvány egy szempillantás alatt megsemmisült. A város nem volt felkészülve egy akkora volumenű szökőárra, mint amekkora azon a bizonyos napon elérte a várost. Hogy is lehetett volna felkészülni 15 méteres hullámokra? Mivel a város nagy része a tengerparton, alacsonyan fekszik, az ár szinte az egész várost megsemmisitette. Nemcsak Rikuzen-Takata járt igy, hanem a tőle északra fekvő, a Szanriku-parton fekvő többi város is. Volt tehát egy országszerte hires fenyőliget, jött az ár, és a 70000 fából 1, azaz egy darab maradt meg épen. A többit gyökerestül csavarta ki az áradat. Az egy darab, épségben fennmaradt fát „a csodálatos fenyőnek” nevezték, s a térség, a város túlélésének szimbóluma lett. Azonban egy évvel a katasztrófa után megállapitották, hogy a fa kiszáradt: ugyan túlélte az áradatot, de a sós tengerviz, a tengervizzel ellepett talaj nem tett jót neki. Mivel ekkorra a fa már szimbólummá vált, a város úgy döntött, megtartják egyfajta emlékműként. A kiszáradt fát kiemelték a talajból, szétdarabolták, majd különleges módszerekkel tartósitották, rögzitették, aztán visszahelyezték eredeti helyére. Igy ma ez a fa már nem él, viszont ahogyan magányosan áll a letarolt tengerparton, egy lerombolt épület előtt, mindenkit emlékeztet arra a bizonyos napra. Megnéztem tehát a csodálatos fenyőt és környékét. A környéket szinte semmi sincs, csak épitkezések és romok. Mielőtt a fenyő buszmegállójába ért volna, a BRT amúgy egy hidon haladt át: ez is egy ideiglenes hid, mivel az eredeti, megsemmisült hid helyreállitási munkálatai még mindig tartanak. A helyreállitási munkálatok részeként amúgy a megsemmisült részre egy hatalmas, a part egyik részét a másikkal a magasban összekötő futószalag-rendszert épitettek, ennek segitségével szállitották a földet egyik helyről a másikra. Megmagasitották ugyanis a partszakaszt, hogy a jövőben ellenálljon egy hasonló cunaminak. A tervek alapján itt egy emlékparkot fognak amúgy kialakitani, de még csak földmunkálatok zajlanak. Nagyon sok időbe fog telni a teljes helyreállitás.

Ime két videó a rikuzen-takatai cunamiról:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=8Xb0cASakf0&w=560&h=315]

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=1XkSk0WA8Jg&w=560&h=315]

A fenyőtől következőnek a Tapic 45 nevű épülethez mentem. Ez az épület a 45-ös főűt és a tengerpart között áll. A katasztrófa előtt útmenti pihenőhelyként funkcionált, üzletekkel, éttermekkel. A cunami azonban mindent megsemmisitett körülötte. Maga az épület megmaradt ugyan, de a bejárati része (egyfajta szélfogó) megsemmisült, a belsejét pedig ellepte az áradat. Ez az épület több mint 15 méteres – nos, a hullámok ugyebár 15 méteresek voltak. Amikor a földrengést észlelték, az épületben tartózkodók nagy része elmenekült – de hogy később mi lett velük, nem tudni. Az biztos, hogy három személy az épület legtetején menekült meg. Az épület legtetején ugyanis egy terasz van, itt vészelte túl a cunamit ez a három ember, de ők is veszélyben voltak. Ezt a történetet az egyik önkéntestől tudtam meg, aki(k)ről mindjárt irok. Van tehát ez az épület, jelenleg is ott áll az út mellett, és a jövőben is ott fog. Úgy döntött ugyanis a város, hogy meghagyja ezt az épületet emlékhelyként abban az állapotban, ahogy a cunami után megmaradt. Igy most is megtekinthető: körbe van korláttal keritve, a korlátok mögött pedig látható, mit művelt az ár az épület belsejében. Többek között a hetvenezer fenyő közül az egyik bent látható az épületben, ott kötött ki. Az épület előtt egy emlékhely áll, ahol szines origami daruk, felajánlások vannak elhelyezve, az emlékhely mellett pedig egy információs központ. Itt fényképes paneleken olvashatunk információkat a katasztrófáról, illetve helyi önkéntesek mesélnek róla. Épp elkaptam, ahogy két önkéntes beszél egy-egy látogatónak, és én is beálltam a hallgatóság sorába. Az egyik bácsi elmondta, hogy az ő háza pont azon a helyen volt, amit végül elmosott az ár. Ő otthon volt ekkor, a szomszédja szólt neki, hogy el kéne menekülni, mert oda is el fog érni a viztömeg. Ekkor menekült magas helyre a bácsi, igy élte túl. Azt mondja, a szomszédjának köszönheti az életét. Ha ő nem szólt volna neki, lehet, hogy otthon marad. Azt mesélte, sokan voltak, akik alábecsülték a cunamit, nem menekültek el, úgy gondolták, nem eshet bajuk – és ez lett a vesztük. Mások elmenekültek ugyan, de aggódtak a házban hagyott dolgaik miatt, ezért visszamentek – és ekkor jött az ár. A földrengés után ugyanis körülbelül negyven perc múlva érkezett az áradás, viszont nagyon nagy sebességgel. Pár perc alatt már az egész várost ellepte. Sokan elmenekültek ugyan a kijelölt menekülőhelyre, azonban a cunami azt is ellepte. A másik bácsi elmesélte, hogy az ő háza ugyan megmenekült, de a földrengés pillanatában ő épp ügyeket intézni volt, ott ült be gyorsan az autójába, és hazahajtott, igy menekült meg. A földrengésen és a cunamin kivül azonban további járulékos károk is keletkeztek. Egyrészt elmondása szerint az utórengések is olyan erősek voltak, hogy állandó készenlétben kellett lenni: a bácsi az autójában aludt, hogy bármikor el tudjon menekülni. Ezenkivül a cunami elmosta ugyebár az elektromos vezetékeket, valamint a tengerviz ellepte a közeli folyót is, igy napokig nem volt áram és ivóviz. Vásárolni sem lehetett, hiszen az ár elmosta az üzleteket és a városba vezető utakat is. Mivel nem volt áram, a hűtőszekrényben lévő élelmiszerek elkezdtek kiolvadni, megrohadni. A bácsi, még mielőtt ez bekövetkene, a hűtőjében található alapanyagokból ételeket készitett, hogy elvigye az ismerőseinek az óvóhelyre. Ott azonban számos más család, több száz ember volt, akik ugyanúgy éheztek: nem tehette meg, hogy kivételez – igy szétosztotta az ételt a rászorulók között. Mindezeken kivül, mivel nem volt áram, senki nem hallott arról, mi történt a fukusimai atomerőműnél. Mivel nem volt vezetékes ivóviz, az emberek az egyik folyó vizét itták… ahová meglehetős mennyiségű sugárfertőzött viz keveredett.

Ilyen történeteket hallottam tehát az önkéntes bácsiknál, nagyon felkavaró volt. Eredetileg úgy terveztem, hogy a fenyő megállójától felsétálok a Rikuzen-Takata állomásig, de egyrészt ennek nem lett volna értelme, mert semmi látnivaló nem lett volna az odaúton, másrészt pedig úgy elment az idő az önkéntesek történteinek meghallgatásával, hogy indulnom kellett vissza a fenyő megállójába, hogy a BRT-re szálljak. Még volt tiz percem, igy a megálló mellé a katasztrófa után épült kis pihenőhelyen néztem körül, és vettem egy könyvet, egy képes albumot, amelyben a cunamiról láthatók képek (az Ivate megyében nagy károkat szenvedett városokról).  Aztán megérkezett a BRT, és visszamentem Keszennumába.

Keszennumában átszálltam a BRT-ről a Hiraizumi felé tartó vonatra, amiről a Geibikei, vagyis a Geibi-szurdok állomáson szálltam le. 11:37-re érkezett meg a vonat, a Geibi-szurdoki hajókázás pedig 12-kor indult. Az állomástól kb. 6 perc gyalog a hajókázás kiindulópontja. Én viszont megvártam a 11:44 percet, mivel ekkor érkezett meg Hiraizumiból a „Pokémon with You Train”, vagyis a Pikachu-vonat! 😀 A Pikachu-vonat ezen a vonalon közlekedik, és csak külön jeggyel lehet igénybe venni – én ezért nem is akartam fölszállni rá, viszont tudtam, hogy 11:46-ig, vagyis két percig ezen az állomáson fog megállni, ezért megvártam, hogy lefényképezzem. Ez a vonat tényleg teljes egészében pikachusitva van 😀 Még az ülések is pikachusok, az egyik kocsi pedig egy pokémonos játszóháznak van átalakitva a gyerekek számára. Mikor megjött a vonat, megkérdeztem az egyik kalauzt, fel lehet-e szállni pár képet csinálni, ő mondta, hogy persze, igy hát felugrottam a vonatra, körbenéztem, csináltam képeket, aztán amikor mondták, hogy mindjárt indulnak tovább, leszálltam. Miután elment a Pikachu-vonat, sietve a hajókázás felszállóhelyéhez siettem. Szerencsére még volt hely a 12 órakor induló csapatba, megvettem a jegyemet, és beálltam a sorba.

A Geibi-szurdok Ivate megye egyik nevezetes tája. A szurdokban csordogáló, sekély vizű folyón fából ácsolt, egyszerre 60 ember szállitására képes hajókon lehet lehajózni. A hajót irányitó, evező bácsika elmeséli, mi miről nevezetes, majd a visszaúton helyi dalokat énekel. Ezen a túrán vettem részt én is. A hajó mellett úszkáló vadkacsáknak és pontyoknak a gyerekek eledelt dobáltak, igy azok végig követtek minket a hajón. A hajó aztán megáll egy helyen, onnan gyalog el lehet sétálni az egyik legnagyobb sziklához,  majd húsz perc múlva visszaindul a hajó. Szerencsére ekkor nem esett az eső, és köd sem volt, igy hát ki lehetett élvezni a hajókázást, szép volt a szurdok, a sziklák, a folyó.

A hajókázás után Hiraizumiba kellett eljutnom, de mivel vonat csak jóval később lett volna, busszal terveztem utazni. Megtaláltam a buszmegállót (elég idétlen helyen van, egy vendégház mögött), előtte viszont vettem zunda-dangót. A zundáról már irtam ugyebár, úgy gondoltam, hogy a zunda-mocsi és a zunda-shake után teszek még egy próbát a zundával. Bár a mocsi és a shake Szendaiban nem izlett annyira nagyon, a zundás dango nagyon finom volt! Kapott egy jó pontot a zunda 🙂 Megettem, aztán jött is a busz. Fél óra volt az út Hiraizumiig, közben nagyon szép helyen haladtunk keresztül, amerre csak a szem ellátott, mindenfelé rizsföldek zöldellettek. A busz olyan volt, mintha a személyes taxim lett volna, mivel csak én utaztam rajta egész végig 😀

Hiraizumibe érkezve elsétáltam a Mócúdzsi templomig. Hiraizumi városában (közigazgatásilag igazából Icsinoszeki város egyik városrésze jelenleg) több nevezetes templom is található – a várost még a Heian-korban alapitotta a Tóhokut uralkó egyik Fudzsivara. A Hiraizumi városában található templomok, történelmi emlékek 2011-ben felkerültek a világörökség listájára is. Elsőként tehát a Mócúdzsit látogattam meg, ennek a templomnak nem is annyira az épülete az érdekes, hanem a kertje. Egy hatalmas tó körül lehet körbesétálni, és megnézni a templom épületeit, illetve a valaha volt épületeinek a helyét. Miután itt körbesétáltam, felültem a városban körbe-körbe járó, „Runrun” elnevezésű buszra, és elutaztam a Csúszondzsiig. Ez Hiraizumi leghiresebb templomkomplexuma. Egy dombon kellett felsétálni, útközben a buddhista templom megannyi épületét lehetett megnézni. A fő attrakció azonban (a múzeumon kivül) az aranycsarnok. Ezt az épületet lelakkozták, majd az egész épületet bevonták aranylapokkal, még a padlózatot is – ez egész Japánban egyedülálló. Az épület fölé egy „védőépületet” emeltek, hogy megóvják a környezeti hatásoktól. Az aranyozott épületben 11 (ha jól emlékszem), szintén aranyozott buddhaszobor található. Csodálatos látvány, sajnos fényképezni nem lehetett.

Az eredeti tervekhez képest 40 perccel korábban végeztem, igy kitaláltam, hogy nem sétálok vissza az állomásig, hanem felülök a Runrun buszra. (Amikor a tervek szerint végeztem volna, már nem lett volna busz.) A 16:10-es busz viszont valami miatt kimaradt. A 16:25-ös időben jött, ez 16:35-re ért volna a vasútállomáshoz, a vonat pedig 16:38-kor indult volna… Na a busz késett két percet, és mielőtt az állomásra ért volna, kifogott egy sorompót… igy szépen a busszal megvártuk, amig a 16:38-as vonat elmegye előttünk. Nem volt ez annyira nagy gond számomra, ugyanis eredetileg a következő vonattal utaztam volna Kitakamiba – igy hát a fennmaradó időben vettem valami rágcsákat, és az állomáson irtam a blogot. Majd mikor megjött a vonat, felültem, és fél óra utazás után megérkeztem Kitakamiba. Kitakamiban van egy sor cseresznyefa, de ugye az most nem aktuális – más különösebb látnivaló nem igazán van, viszont a környéken csak itt találtam foglalható, nem túl drága szállást, mégpedig itt egy APA-hotelt. A hotel tiz perc sétára van az állomástól, odafelé menet egy kombiniben vettem kaját, aztán becsekkoltam a hotelbe. Ez egy régebbi épitésű hotel, nem olyan modern és csilli-villi, mint a fukusimai volt, de kényelmes, tűrhető. Van ide mindenféle könyv meg újság kirakva, az egyik könyvet, ha jól látom, az APA-hotel főnöknőjének a férje irta, és arról szól, hogy a nankingi mészárlás a második világháborúban meg se történt, meg arról, hogy a győztes hatalmak direkt mocskolják Japánt, ja meg arról, hogy miért lesz jó Japánnak Trump elnöksége. Hát jó…. A tévében megnéztem a hireket, az Ivate megyei hiradóban is vezető hir, hogy már nagyon régóta esik az eső, nagyon kevés a napsütéses órák száma, ezért nem jó a zöldségtermés, és megjelent a rizsültetvényeket megtámadó betegség is… Továbbra is esőt jósolnak…

Itt vagyok tehát Kitakamiban, és most fekszem is le, mivel holnap reggel az 5:30-as vonatra kell üljek! Azzal Jokotéig megyek, ott átszállok, majd Akita városába érkezem. Akitában pedig a Resort Sirakami nevű különleges vonatra szállok fel, amely a Japán-tenger partja mentén halad majd, mielőtt megérkezik Aomori megyébe, Hiroszakiba. Jó lenne, ha holnap arrafelé nem esne, a felhős ég nem baj, de szeretném nézni a vonatból a tájat… Meglátjuk. Hiroszakiban fogok tehát délután körülnézni, aztán az Aomori városi ókori leletegyüttest nézem meg, és ha lesz időm, Aomori városában is mászkálok egy kicsit.

Ui: a szomszéd szobában úgy horkol valaki, hogy áthallatszik, de a falon úgy berezonál, hogy olyan, mintha valami gép adna ki fura hangot… Jó éjszakának nézünk elébe…