(20-7) 【Tóhoku+Kelet-Japán 9】 Hajóút Ómába. Honsú legészakibb pontja: az Óma-fok. A Simokita-félsziget. Oszorezan, a félelem hegye. A kénes fürdő és az angoltanár. A Szeisun 18 kippuval utazó bácsi.

Üdvözlet ismét Aomoriból! A mai napon visszatértem Honsú szigetére, megnéztem Honsú legészakibb pontját, Ómát (ez németeseknek vicces lehet), aztán felmentem „a félelem hegyére” is. Elmesélem a félelem hegyén átélt legijesztőbb élményemet, aztán bemutatom nektek a 75 éves Vatanabe-szant is! 🙂

A szállásomon a hatfős szobában hárman voltunk. Két dolog volt meglepő: az egyik az, hogy az ágy köré húzott függöny olyan jól szigetelte a fényt, hogy teljes sötétséget tudtam vele magam köré varázsolni, még úgy is, hogy a szobában égett a villany. A másik pedig az, hogy a másik két személy közül senki nem horkolt, nem adott ki furcsa hangokat magából alvás közben, mindenki kulturáltan aludt. Ez a két meglepő tény azt eredményezte, hogy nagyon jól tudtam aludni 🙂 Csak hát megint korán kellett kelni (ezt gondolom már megszokhatta a kedves olvasó): reggel 6-kor keltem, hogy fél hétkor útra kelhessek. Összepakoltam, fogat mostam, odalent megettem a péksüteményemet, közben pedig megnéztem a hireket, ahol épp bemutatták Akisinomija herceg (a császár másodszülött fia, őfelsége a koronaherceg után második az öröklési sorban) és lánya, Mako hercegnő magyarországi utazását. A herceg és lánya magánutazáson vesznek részt épp Magyarországon, nem találkoznak politikusokkal, viszont megtekintik a Néprajzi Múzeumot és mindenféle mezőgazdasággal, állattenyésztéssel kapcsolatos múzeumokat. A hirek szerint Mako hercegnőnek a Néprajzi Múzeumban a hagyományos esküvői öltözékek tetszettek. Persze lehet, hogy azért mondja a hiradó ezt, mert nemsokára hivatalosan is bejelentik a hercegnő eljegyzését. Igen, ő az a hercegnő, akiről a külföldi, igy a magyar médiában is az jelent meg, hogy „eldobja a rangját, hogy a szerelmével lehessen”. Holott ez hülyeség, nem dob el ő semmit, ez a törvény, hogy ha a császári családból származó nő megházasodik, akkor törlik a császári család koszekijéből (családi nyilvántartás), kap vezetéknevet (a császári család tagjainak nincs vezetéknevük), értelemszerűen a férjéét; bekerül az átlagos állampolgárok koszekijébe, és innentől kezdve már nem a császári család tagja. Ez egy megszokott procedúra, nincs itt szó semmiféle tündérmeséről, nem a szerelméért dobja el a rangják a hercegnő, egyszerűen csak ez a szokás. Na de megint elkalandoztam.

Megnéztem tehát a hireket, aztán visszaadtam a kulcsokat a szállásadó néninek, aki álmos szemekkel, felcsavart hajjal jelent meg 😀 Majd elindultam gyalog a Dzsúdzsigai állomásig (ez egy negyedórás séta), mivel hét óra előtt nem járnak még a villamosok. Az utcán egy lélek se volt, viszont hétágra sütött a nap, csodálatos idő volt. Elsétáltam a Dzsúdzsigai állomásig, ott pedig a tervezettnél eggyel korábbi villamost értem el, amivel a Hakodate vasútállomásig utaztam. Mivel még volt időm a buszom indulásáig, elsétáltam a Hakodatéban kiállitott komphoz. Aomoriban volt ugyebár egy komp, egy átkelőhajó kiállitva az állomás közelében, Hakodatéban pedig van egy másik hasonló kiállitott hajó. Ezt néztem meg közelebbről, aztán az állomás felé menet, visszafelé halárusokat láttam, egy halpiac mellett haladtam el. Tök jó volt, hogy itt mentem vissza, mivel láttam óriáspolipokat! Két polip volt, ezeket nem adják el, csak kiállitották (természetesen élnek, akváriumban vannak), hogy ekkora polipot fogtak. Hatalmas volt, hatalmas nagy csápokkal, óriási tapadókorongokkal. A mérete lenyűgöző volt, de azért eléggé egy undoritó állat ez 😀 😀 Ha ebből a hatalmas példányból csinálnánk takojakit (polipos gombóc), vajon mekkora golyókat kéne gyártani, hogy beleférjen egy csápdarab? 😀

Visszasétáltam a Hakodate állomáshoz, majd megérkezett a busz. A sofőrtől a biztonság kedvéért megkérdeztem, tényleg oda megy-e, ahová szeretnék eljutni, mondta, hogy igen, igy hát felszálltam. Körülbelül fél óra múlva már szálltam is le, egy tiz percet kellett gyalogolni a kikötőig. Útba ejtettem egy konbinit is, ahol ugyan finom bentót nem találtam, találtam viszont mentás-csokis izű tejes teát. Ismétlem: mentás-csokis izű tejes teát. Hidegen, tehát ice tea-t. Na gondoltam, ezt meg kell kóstolni. Meglepő módon egészen iható, egészen finom!

Megérkezve a kikötőbe átvettem a jegyemet, aztán várakoztam, hisz még volt egy órám a beszállásig. A váróteremben irtam meg az előző bejegyzés végét is 🙂 Aztán szólitottak minket, hogy meg lehet kezdeni a beszállást. Ez a hajó kisebb volt, mint amivel tegnap jöttem (persze, hisz ez csak egy másfél órányi távot tesz meg), igy hát kisebb helyre voltak összezsúfolva a sztenderd jegyes emberek, mondjuk másfél órára mindegy is volt a hely. Nekem meg főleg, hisz én a legtöbb időt odakint töltöttem, és a tájat néztem. Tiszta kék volt az ég, gyönyörűszép idő volt. A hajó, mint ahogy az előbb irtam, másfél óra alatt érkezett meg a túlpartra, a Simokita-félsziget csücskébe, Ómába. A németeseknek vicces lehet ez a helynév, hisz németül az Oma nagymamát jelent. Az ómai kikötőben szerencsém volt, mivel itt volt külön leszállóhely kiépitve a gyalogosoknak, nem kellett megvárni, amig az összes autó kigurul. Ez nekem azért volt jó, mert meg voltak számlálva a perceim. 11-re érkezett ugyanis a hajó Ómába, én pedig el kellett gyalogoljak az Óma-fokhoz, Honsú legészakibb pontjához. A busz pedig, ami onnan továbbvitt, 12:08-kor indult. Alig járnak buszok errefelé, ha lekésem a 12:08-ast, csak órák múlva tudok továbbhaladni. Igy hát igyekeznem kellett, hogy időben elérjek az Óma-fokhoz, és még maradjon időm bámészkodni is. Ezért ahogy leszálltam a hajóról, egyből nekiindultam. Körülbelül fél órát kellett sétálnom, útközben láttam egy akita kutyát, macskákat, a tengert… de embereket nem igazán 🙂 Ez egy pici település ugyebár „a világ végén”, talán érthető ez.

11:38-ra érkeztem az Óma-fokhoz, tehát kereken fél órám volt körbenézni. Itt már jó sok turista volt, hisz autóval könnyen el lehet ide jutni. A parton egy emlékkő állt, rajta a felirattal: „Honsú legészakibb pontja”. Volt egy tábla is „Óma-fok” felirattal, aztán egy nagy tonhalszobor is. Óma ugyanis hires a tonhalak halászatáról, itt minden a tonhalakról szól. Akartam is enni valami jó finom tonhalas ételt, de sajnos erre nem volt időm ebben a fél órában (jó nagy sor állt a kajálda előtt). A tenger csodás kék szinű volt, kellemes idő volt, örültem, hogy nem valami borús, esős időben érkeztem ide. Az Óma-fok környékén üzletek voltak, amelyek ajándéktárgyakat, illetve mindenféle tonhalas cuccot, mindenféle helyi jellegzetességet árultak. Én is bementem az egyik üzletbe, hogy körülnézzek. Egy idős néni és egy még idősebb néni ült a pultnál. Hangosan köszöntek, majd egymással kezdtek beszélgetni – Simokita-nyelvjárásban! Nagyon megörvendtem ennek, elő is vettem a telefonomat, hogy titokban felvegyem a beszédjüket 😀 (Tudom, nem szabad…) De ahogy nézelődtem, elkezdtek hozzám beszélni, hogy mit szeretnék venni, mi érdekel stb… ezt pedig sztenderd japán nyelven tették. Volt viszont egy pillanat, amikor visszaválthatott a néni nyelvjárásra, ugyanis megkérdezte, honnan jöttem, majd miután mondtam, hogy Magyarországról, mondott valamit, amiből csak annyit értettem, hogy „Magyarország” 😀 „Magyarország blablablabla” – körülbelül igy hangzott 😀 Visszakérdeztem, majd megismételte ugyanazt a mondatot, továbbra se értettem. Erre a még idősebb néni odaszólt neki valamit, amiből még egy szót se értettem, de a szövegkörnyezet és a szituáció alapján arra következtettem utólag, hogy azt mondta neki, hogy beszéljen már sztenderd japánul, mert ez a gaidzsin nem érti a Simokita-nyelvjárást 😀 Ami igaz is volt 😀 Harmadjára aztán a néni már számomra is érthető szavakkal kérdezte meg, hogy mi is az az épület, ami Magyarországon nagyon hires. Még elbeszélgettünk kicsit (sztenderd japánul), sajnos többször nem jött elő a nyelvjárás. Vettem tőlük egy fából készült emléktáblát, amelyen szerepel, hogy Honsú legészakibb pontján jártam, szerepel rajta egy tonhal rajza, a néni pedig rápecsételte nekem a mai dátumot. Nagyon kedves nénik voltak 🙂

Ezután még egy picit járkáltam a környéken, megnéztem más üzleteket is, csináltattam egy apukával egy képet magamról, amint az emlékkő előtt állok, aztán visszamentem a buszmegállóba. Valamivel 12:08 után meg is jött a busz. A busz a Simokita-félsziget keleti partján, közvetlenül a tenger mellett haladt. Nagyon szép volt a kilátás, a tengernek néhol olyan szép szine volt, olyan tiszta volt, hogy szinte azt hihette az ember, Okinaván van 🙂 Másfél órát utaztam a busszal, jó régi busz volt, recsegett-ropogott, ringatott, nagyon jól el tudtam volna aludni, de kitartottam, és alvás helyett inkább a tájat néztem és fényképeztem 😀 A busz a Mucu városi buszpályaudvarra futott be, ami egy meglehetősen picike, lepusztult épület. Mivel volt fél órám a következő buszig, kinéztem a Google Térképen egy helyet, ahol tonhalat lehet enni, odamentem, és érdeklődtem. Kiderült, hogy 2-kor bezár a hely, tehát negyed órám lett volna tonhalat enni, és egy tonhalas rizsestál 2000 jenbe került volna. Jó drága ez az ómai tonhal! Igy lemondtam a tonhalról, visszamentem a buszterminálhoz, megvettem oda-vissza a jegyemet az Oszorezanra, majd várakoztam.

14:10-kor indult a buszom az Oszorezanra. Az Oszorezan, szó szerinti forditásban „a félelem hegye”, a Simokita-félsziget középső részén található hegy. Arról nevezetes, hogy mindenféle kénes, vulkáni képződmények vannak itt, van egy tó is, amelynek a vizét megszinezi a kén, illetve a leglényegesebb, hogy van itt egy buddhista templom. Mégpedig azért van itt, mivel ez a hely a buddhista pokolra emlékeztet – kietlen táj, sziklák, furcsa szinű folyó és tó, kénes bűz… Ezt a helyet indultam meglátogatni. A buszút kábé fél órát vett igénybe, és a hegyre felfelé menet megálltunk egy hideg vizű forrásnál, ahol le lehetett szállni, és meg lehetett kóstolni a forrásvizet. Aztán ahogy folytattuk utunkat, látni lehetett az Uszori-tavat. (Amúgy állitólag az északi népek, az ajnuk nevezték ezt a helyet Uszori-hegynek, ezt hallották a japánok oszorénak, azaz félelemnek.) A buszról leszállva előbb valami kajáldát kerestem, mert már nagyon éhes voltam. A templom bejárata mellett van egy ebédlő, ide mentem be, kiderült, hogy valamivel három óra után ők is zárnak, de még tudtam rendelni – sajnos nem tonhalat vagy ilyesmit, csak egy ráment, de az finom volt! Miközben ettem, füleltem, ahogy az ebédlős nénik Simokita-nyelvjárást beszélnek 🙂

Az ebéd után megvettem a jegyemet, majd beléptem a templom területére. A bejártnál először a templomépületeket nézheti meg a látogató, illetve itt van kénes vizű onszen is, de én a fürdőzést a végére hagytam. Miután elhagyja az ember a templom épületeit, következik a séta a különböző „poklok” között. Az épületek mögött egy hatalmas „kőpokol” terül el: mindenhol vulkanikus kőzetek, kénes, záptojásszag, pici buddhaszobrok és szélforgók. Egyáltalán nem ijesztő amúgy, inkább csak érdekes 🙂 Le lehet sétálni egészen a tóig, ahol közelről megcsodálható a tó érdekes szine. Körbesétáltam az egész „kőpoklon”, nagyon érdekes és szép volt a táj. Amúgy ekkor már elég hűvös volt, hisz nem elég, hogy északon vagyunk, de még egy hegy tetején is. Miután körbejártam a kőpoklot, visszatértem a bejárat közelébe, hogy kipróbáljam a fürdőt. Belépve a fürdőbe egy valaki volt bent, de ő épp végzett, vele elbeszélgettünk egy picit. Aztán beültem a türkizkékes szinű, kénes szagú fürdőbe. Nagyon kellemes volt. Valamivel később jött egy ember,  akivel az alábbi beszélgetés zajlott le (amit magyarul irok, az japánul hangzott el):

D: (bent ül a fürdőben)

A: (belép az ajtón, meglátja D-t) Oh, hello! I have no time, but I wanted to touch the hot water! Where are you from?

D: …Hungary… Elnézést, Ön japán?

A: Yes, Japanese!

D: …akkor beszélhetnénk japánul?

A: Oh, do you speak Japanese very well? Honnan jöttél?

D: Magyarországról…

A: Én egy középiskolában angol tanitok!

(Ezután kábl 5 percig folytatódik a beszélgetés japánul. Kiderül, hogy az angoltanár is Oszakából érkezett.)

A: (indul kifelé az ajtón) Akkor, see you in Osaka! Bye!

D: …

A: (visszafordul az ajtóból) Enjoy yourself!

Ha még egy angoltanárnak ilyen beszűkült, „Japán (japán nyelv) vs. Külföld (angol nyelv)” világképe van, mint várjunk másoktól? Ez volt a legijesztőbb élményem a félelem hegyén.

A fürdőzés után még volt egy órám a busz indulásáig. Sétálgattam a tó partján, aztán beültem a pihenőhelyre. A busz 17:30-kor megérkezett, és hat órára már lent is voltunk a Simokita vasútállomáson. Megvettem az Aomoriba tartó jegyemet (ma nem használtam a Szeisun 18 kipput), aztán beültem a peronon lévő váróterembe. Ekkor egy bácsi megszólitott: „Nem te voltál ott ma a buszpályaudvaron?”

A japán nyelv „icsigo-icsie”-nek, egyszer az életben való találkozásnak nevezi azt, amikor két ismeretlen ember a véletlen folytán összetalálkozik, majd rövid idő után elválnak útjaik, és valószinűleg soha többé nem találkoznak ismét. Az én „icsigo-icsie”-m Vatanabe-szannal a fenti mondattal kezdődött. A bácsi teljesen természetesen megszólitott japánul egy külföldit, és beszélgetésbe elegyedett vele. Kiderült, hogy ő ma pont az ellenkező útvonalat járta be: először ment az Oszorezanra, majd az Óma-fokra. Aztán kiderült, hogy ő is a Szeisun 18 kippuval utazik. A Szeisun 18 kippu ugyebár azt jelenti, „Fiatalság 18 jegy” – Vatanabe úr 75 éves. Kanagava megyében, Jokoszuka városban lakik, és egyedül indult útnak. Megtervezte a kirándulását, számitógépen legépelt és kinyomtatta az útitervét, amelyet összehajtogatva az inge zsebében tart, a Szeisun 18 kippuvel együtt. Nagyobb táskájában a váltás ruháit, kisebb táskájában pedig a fényképezőgépét viszi magával. Ma Simokitától a végállomásig, Hacsinohéig utazott. Én pedig félúton, Nohedzsinél kellett leszálljak, addig is elbeszélgettünk. Magyarázott városokról, látnivalókról, az unokatestvéréről, gyerekeiről. Megmutatta a kameráján, merre járt. Cserébe én is meséltem neki városokról, látnivalókról, magamról. És megmutattam a kamerámon, merre jártam. Egy óra erejéig két vadidegen, két eltérű nemzetiségű, más korosztályú személy sorsa összefonódott, hogy aztán egy óra múlva elváltak útjaik, úgy, hogy valószinűleg soha nem találkoznak ismét. Ez az igazi példája az „icsigo-icsie”-nek. Nagyon kedves bácsi volt, bár néha nagyon igyekeznem kellett, hogy megértsem, mit mond, mert piszkosul zúgott a dizelvonat, Vatanabe úr pedig el-elharapott szavakat, valószinűleg fogsora miatt volt furcsa az artikulációja. Én is ilyen szeretnék lenni 75 éves koromban, olyan, aki megtervez magának egy ötnapos kirándulást, egyedül elindul a vonattal ismeretlen tájakra, és simán leszólit egy vadidegen külföldit. Nagyon jó élmény volt.

Nohedzsi állomásnál elbúcsúztam Vatanabe-szantól, és felültem az Aoi mori vasúttársaság vonatára, ami Aomoriig vitt. Itt vásároltam a konbiniben, majd visszatértem abba a hotelbe, ahol tegnapelőtt is megszálltam. Holnap pedig elbúcsúzom a Tóhoku-régiótól, mégpedig elég stilusosan, hiszen végigutazom rajta! Reggel az 5:42-es vonatra szállok fel Aomoriban, hogy 11 átszállás után, éjjel 0:03-ra megérkezzek Szaitama megyébe, Tokiótól pár lépésnyire, Annamariékhoz. Útközben lesz egy pár rövid megállóm Akitában, Sindzsóban és Jamagatában, de az út nagy részét (kb. 12 órát a 18-ból) vonatokon ülve fogom tölteni. Reméljük, minden a tervek szerint halad majd 🙂