(21-1) 【Tóhoku+Kelet-Japán 10】 Aomoritól Tokióig: egész napos utazás a Szeisun 18 kippuvel. A vonat és egy állat ütközése, a késés. Az útiterv kényszerű megváltoztatása. A jégveremmé hűtött vonatok. Séta Akitában és Sindzsóban. Érkezés Annamariékhoz csodával határos módon.

Üdvözlet Tokióból, a Takaszaki felé tartó vonatról! A tegnapi nap kalandos volt: egész napos vonatozás után az eredeti tervek szerint este már Annamariéknál kellett volna legyek, de ezt a tervemet kényszerűen meg kellett változtatnom egy állat miatt, amelyről még azt se tudom, mégis miféle állat, ráadásul meglehetősen szerencsétlenül járt, ugyanis nagy valószinűséggel elpusztult. Akabane állomásnál aztán csoda történt! A részletek kiderülnek a mai bejegyzésből!

Vasárnap este visszatértem Aomoriban arra a szálláshelyre, ahol két nappal korábban is megszálltam. Megvacsoráztam, lezuhanyoztam, megnéztem a két kedvenc sorozatomat, aztán nyugovóra tértem. Valamivel 5 előtt kellett kelnem, hogy rövid készülődés után elindulhassak, és elérjem az Aomoriból 5:42-kor induló, Hiroszakiba tartó vonatot. Azt terveztem, hogy kora reggeltől késő estig vonatozom majd, és a Szeisun 18 kippuvel (ami ugyebár a reggeli első járat indulásától a nap végéig korlátlan utazási lehetőséget biztosit) Aomoriból lejutok egészen Vakó városba, Szaitama megyébe, Tokió határára, és ott Annamariéknál szállok majd meg. Konkrétan az alábbi lett volna az útiterv:

5:42 – 6:22 Aomori →Hiroszaki

6:26 – 8:39 Hiroszaki → Akita

10:15 – 12:56 Akita → Sindzsó

14:18 – 15:32 Sindzsó → Jamagata

16:31 – 17:17 Jamagata →Jonezava

17:44 – 18:30 Jonezava → Fukusima

18:50 – 20:45 Fukusima → Kuroiszo

20:56 – 21:48 Kuroiszo → Ucunomija

21:50 – 23:19 Ucunomija → Urava

23:26 – 23:28 Urava → Minami-Urava

23:37 – 23:46 Minami-Urava →Kitaaszaka

Séta Kitaaszaka állomástól a szomszédos Aszakadai állomásig

23:55 – 0:03 Aszakadai → Narimaszu

Ez egy tökéletes terv volt, csak annyi kellett ennek a megvalósitásához, hogy egyik vonat se késsen olyan sokat, hogy ne érjem el a következő járatot.

Idejében ott voltam az Aomori állomáson, felszálltam a Hiroszakiba tartó vonatra, és próbáltam aludni, mivel keveset aludtam az éjjel, fáradt voltam. Gondoltam, most alszom Hiroszakiig, aztán átszállok, és Akitáig megint lesz egy csomó időm pihenni. Igen ám, de félúton egyszer csak megállt a vonat a semmi közepén, valami pittyegő hang hallatszódott, majd megszólalt a kalauz a hangosbemondóban: „Kedves utasok, elütöttünk egy kistestű állatot, kérjük szives türelmüket, amig utánanézünk, mi a helyzet.” Na mondom, ez csodás. De azért reménykedtem, hogy nem fogunk itt sokat állni. Hiroszakiban amúgy, ha megnézzük a fenti útitervet, látható, hogy 4 percem volt az átszállásra: ez direkt van igy kitalálva, hogy az Aomoriból érkező járat utasai elérhessék az Akitába tartó gyorsitott vonatot. Mondanom sem kell, négy perc alatt nem lehetett leellenőrizni mindent. Vártunk, vártunk, aztán egyszer csak ismét bemondták, hogy elütöttünk egy kistestű állatot, és most le fogják ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a szerelvénnyel. A lényeg a lényeg, 25 perces késéssel érkeztünk meg Hiroszakiba, persze az Akitába tartó gyorsitott járat nem várt meg minket, ezért a kalauz elnézést kért, de én az elnézéssel nem sokat értem. Az útitervem tehát már az első járatnál „zátonyra futott”, és elkezdhettem azon gondolkodni, hol fogok éjjel megszállni.

Nem aludtam már, amig Hiroszakiba értünk, helyette lázasan keresgéltem, hogyan lehet eljutni a célállomásomra. Ugyanis Hiroszakiból a következő vonat csak egy óra múlva indult Akitába, tehát az egész útitervem csúszott egy órával. Ami azért okozott problémát, mert éjfél után már nemigen járnak a vonatok. Keresgéltem, keresgéltem, de sajnos csak egy olyan lehetőség jött elő, hogy éjjel egy körül megérkezem Kitaaszakába, és onnan lesétálok 6 kilométert. Vagy valamelyik állomáson sinkanszenre szállok, hogy behozzam a lemaradást: de ez több ezer jen pluszköltséggel járt volna. Annamari mondta, hogy van éjszakai busz feléjük Ikebukuróból, ez 1:20-kor indult volna, és 2 körül ért volna oda. És ez is 1000 jen lett volna. Végül találtam a neten egy netcafét az Ikebukuro állomás közelében, amelynek jó szolgáltatásai és árai voltak, igy hát úgy döntöttem, hogy este Ikebukuróban szállok meg. A tervem tehát módosult. Igy nézett ki az új útiterv:

5:42 – 6:22 (helyett 6:50 körül érkezett) Aomori → Hiroszaki

7:53 – 10:27 Hiroszaki → Akita

11:48 – 14:48 Akita → Sindzsó

16:14 – 17:23 Sindzsó → Jamagata

17:35 – 18:25 Jamagata → Jonezava

18:42 – 19:28 Jonezava → Fukusima

19:45 – 21:45 Fukusima → Kuroiszo

21:53 – 22:41 Kuroiszo → Ucunomija

22:42 – 23:57 Ucunomija → Ómija

0:14 – 0:37 Ómija → Akabane

0:51 – 0:59 Akabane → Ikebukuro

Nem volt tehát más választás, ezzel a módositott útitervvel kellett haladjak. Akitában és Sindzsóban volt kicsivel több, mint egy órányi időm az átszállásig, igy hát sétáltam egy kicsit. Akitában elmentem a belvárosban található parkig, amelynek helyén régen vár állt, itt sietve felszaladtam a rekonstruált bástyához, majd igyekeztem is vissza az állomásra. A vonatokon amúgy egészen Jamagatáig nagyon hideg volt. Aomoriban például amikor fölszálltam a vonatra, odakint 19 fok volt. A vonaton pedig nyomatták a légkondit. Felvettem a kabátomat és a fejemre húztam a kapucnit, de még igy is hideg volt. A leghidegebb talán a Hiroszakiból Akitába tartó vonaton volt. Meg is kérdeztem már indulás előtt a kaluzt, van-e „gyengén hűtött kocsi”, ő pedig vigyorogva válaszolta, hogy nincs. Olyan jó volt, amikor Akitában megérkezve, kilépve az állomásról levehettem a kabátomat, és megcsapott a jó kis fülledt meleg. Azért általában ennek nem szokott az ember örülni 😀 Ez amúgy egész Japánban igy van, hogy nyomatják a légkondit nyáron, akkor is, ha igazából kint hideg van. Szerintem ennek köze van ahhoz a jelenséghez, amelyet például munkahelyeken, közintézményekben is lehet tapasztalni. Meghatározzák ugyanis, hogy melyik bizonyos naptól lehet (vagy kell) használni a légkondit, a hűtést vagy a fűtést. Ugyanigy az iskolákban meghatározzák, melyik napon kell lecserélni a nyári egyenruhát télire, illetve vissza. Az nem számit, hogy maga az időjárás milyen. Tehát lehet nyáron rendkivül hideg, és lehet télen nagyon meleg, attól még nyáron a nyári, télen a téli egyenruhát kell viselni. Ezért láthatunk Japánban például hűvös időben, esetleg esőben is óvodásokat vagy általános iskolásokat, akik olyan egyenrövidnadrágban szaladgálnak, amely olyan rövid, hogy bokszeralsónak gondolná az ember. Annak idején én is meglepődtem azon, hogy októberben, amikor még szinte 30 fokos, nyári idő van, miért látni sok egyetemistát hosszú nadrágban, pulóverben, kabátban. A válasz pofonegyszerű volt: „De hisz már ősz van!”. Maga a konkrét időjárás nem számitott, csak az, hogy eljött az október, tehát már ősz van, tehát már ősziesen kell öltözködni. Most pedig nyár van, hiába van kint 19 fok, odabent hűteni kell. Nem csoda, hogy sok japán gyakran megbetegszik, meghűl nyáron, hisz a fülledt melegben leizzadnak, aztán bemennek a légkondicionált helyiségekbe, felszállnak a jégveremmé fagyasztott vonatra, és már meg is van a baj. Nem tudom, ez miért jó. De mondjuk a másik véglet se kellemes, amikor odahaza a MÁV-on izzad az ember. A Resort Sirakamin például ideális volt a hőmérséklet. Nem fáztam, nem volt melegem, nem fújt a pofámba a szél. Más vonatokon is be lehetne ezt vezetni.

Térjünk vissza az utazáshoz! Akitából Sindzsóba utaztam, ezen a vonaton sikerült egy olyan négyes ülőhelyre beülnök, ahol pici asztalka is volt, igy kihasználva az alkalmat, előpakoltam az eddigi út során kapott pamfleteket, belépőjegyeket, és sorba rendeztem őket, ami nem kellett, kidobtam. A velem szemben ülő úr leszálláskor aztán összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy egész Japánt körbeutazom-e. Mondtam neki, hogy nem, csak Tóhokut. Sindzsóban megint volt egy órányi időm, elsétáltam itt is a valaha volt vár helyére, ami ma közpark. A városban pár nap múlva lesz egy nagy fesztivál, igy a főúton a hangszórókból fesztiválzene szólt. Átsétáltam a parkon, aztán egy konbiniben vettem ebédet, majd visszatérve az állomásra megettem azt. A mellettem ülő néni megkérdezte, szeretem-e a japán rizst.

Indulás előtt még bevásároltam rágcsálnivalókat, mivel a terv alapján már nem volt több hosszú átszállási időm. Sindzsóból Jamagatába utaztam, aztán onnan Jonezavába. Itt egy pici vonat közlekedett, elég sokan utaztak rajta. De lett ülőhelyem is, itt pihengettem picit. Jonezavából Fukusimába utaztam, itt már kevesebben voltak a vonaton, egy négyes helyre bevettem magam, és elkezdtem irni a blogot. Aztán Fukusimában ismét átszálltam a Kuroiszo felé tartó vonatra. Itt megint viszonylag sokan voltak, főleg diákok. Kétórás utazás vette kezdetét. Kuroiszóhoz közeledve már alig voltak a vonaton. Vicces volt, hogy egészen Akitától kezdve (de az is lehet, hogy már Hiroszakitól vagy Aomoritól), minden vonaton, amelyre felszálltam, ott volt egy francia párocska is nagy táskákkal. Nagyon erős a gyanúm, hogy ők is a Szeisunnel utazhattak… A szoros átszállási időknél ők is ugyanúgy rohantak, mint én 😀

Kuroiszóból Ucunomijába, onnan pedig Ómijába kellett elérjek. Szerencsére egyikkel sem volt probléma, az ucunomijai 1 perces átszállás is gond nélkül ment. Ucunomijától dél felé már az Ueno-Tokió Line vonatai közlekednek. Amikor múlt héten megérkeztem hajnalban Tokióba, szintén erre az Ueno-Tokió Line-ra kellett szállnom, de nagyon különös volt számomra ez az elnevezés, eddig még nem hallottam róla. Kinyomoztam, hogy ez a vasútvonal egy-két éve jött létre azáltal, hogy több vasútvonalat összekapcsoltak, hogy egy összefüggő rendszer jöjjön létre észak-déli irányban. Igy most már átszállások nélkül el lehet jutni akár a tocsigi megyei Ucunomijából egészen a sizuoka megyek Atamiig. Konkrétan elindul a vonat északról, az Ucunomija-vonalon, aztán Tokióba érkezve rámegy a tokiói körvasútra, a Jamanote-vonalra, érint két fontos állomást, az Ueno állomást és a tokiói főpályaudvart, aztán Tokió déli részén elhagyja a Jamanote-vonalat, és rámegy a Tókaidó-vonalra. Ugyanilyen módon lehetséges az, hogy az Atami felől érkező vonat a Jamanote-vonalat ne ott hagyja el, ahol Ucunomija felé mehet tovább, hanem ott, ahol a Takaszaki-vonalra tud kapcsolódni, igy egészen a gunma megyei Takaszakiig fel tud menni. Ezáltal az összekapcsolás által megrövidült az utazási idő, valamint kevesebbszer kell átszállni. Felszálltam tehát a következő vonatra, amivel a Szaitama megyei Ómijáig utaztam.

Ómijába 23:57-kor érkeztem volna meg, és a tervek szerint 0:14-kor indultam volna tovább Akabanéba. Megérkezett a vonat Ómijába, a túloldali vágányon pedig állt egy vonat. A kijelző szerint 23:58-kor indul, és egy számomra ismeretlen megálló a végállomása. De a kijelző azt is jelezte, hogy a következő vonat a 0:14-es, Akabanéba tartó járat lesz. De ha az akabanei vonat is erre a vágányra fut be, akkor nem lehet, hogy az itt álló vonat is megáll Akabanéban? Gyorsan megnéztem a megállók listáját az állomáson, kiderült, hogy ez a vonat is megáll Akabanéban. Már ment a bemondás, hogy azonnal indul a vonat: én az utolsó pillanatban felugrottam rá. A vonat kijelzőjén megbizonyosodtam arról, hogy tényleg megáll Akabanéban. Kiderült: ez a vonat tovább megy, mint Akabane, és az Akabanén túli állomásokra ez a mai utolsó járat. Ezért, mivel az Ucunomijából érkező vonat késett picit, ez a vonat bevárta a késett vonatot, hogy az utasok elérjék az utolsó járatot hazafelé. Ez nekem nagyon jól jött. Az utazástervező oldal ugyebár nem adta ki ezt a lehetőséget, mert a hivatalos menetrend szerint, mikor az ucunomijai járat befut Ómijába, ez a vonat már épp indul. Igy viszont, hogy elértem ezt a vonatot, új lehetőségek nyiltak meg előttem. Gyorsan elkezdtem keresgélni az utazástervezőben: kiderült, hogy ha Akabanéban átszállok az Ikebukuro felé tartó vonatra, akkor Ikebukuróban még elérem azt a vonatot, amely az Annamariék felé tartó utolsó járat!

Gyorsan irtam is Annamarinak, hogy úgy tűnik, mégis eljutok hozzájuk. Nagy szerencsém volt, mert még ébren volt, és látta az üzenetemet. Megegyeztünk, hogy akkor 0:54-re ott vagyok Narimaszu állomásnál. Igen ám, de a kedves vonat, amely bevárta a másik vonat utasait, a következő állomásnál is kedveskedett: itt is bevárt utasokat, igy már legalább 6 percnyi késést halmozott fel. Ezzel viszont veszélybe sodorta az én akabanei átszállásomat. Akabanéba érkezve rohantam, mint az állat, le a lépcsőn, át a másik peronra, ahonnan az ikebukurói járat indult. Ott állt egy vonat a peronon, de a kijelzőn már nem az én járatom, hanem a következő vonat információi szerepeltek. Na mondom, kész, lekéstem, ez már a következő vonat, ezzel már nem érem el az Annamariék felé menő utolsó vonatot. Csüggedten felszálltam a vonatra, majd tiz másodperc múlva bemondták: „Elnézést a várakozásért, azonnal indulunk, kérem, vigyázzanak!”. Ez a vonat is kedves volt, ez is bevárta a másik késett vonatot beváró késett vonatott, igy ez a vonat lett „a késestt vonatot beváró késett vonatot beváró késett vonat”! 😀 😀 Vagyis a vonat, amelyre felszálltam, az a járat volt, amelyre eredetileg fel akartam szállni.

Csakhogy ugye ez a vonat is jókora késéssel indult. Ikebukuróban pedig már nem JR, hanem a Tóbu vasúttársaság vonatára kellett átszállnom: más cég vonatja pedig nem fogja bevárni a JR-járatot… Igy hát tűkön ültem egészen Ikebukuróig. Nehezitette a helyzetet, hogy nem tudtam, Ikebukuróban milyen messze vannak a Tóbu-állomás peronjai a JR-től. Ráadásul a JR-tól való kilépésnél nemcsak fel kellett mutassam a Szeisun 18 kipput, de még pecsételtetnem is kellett egy 22-ei pecsétet, hiszen elmúlt éjfél, igy új pecsét volt szükséges. A JR-tól való kijutásra, pecsételtetésre, átszállásra volt összesen 5 percem. Ikebukuróba érkezve mint az őrült rohantam le a lépcsőkön, egyenesen az egyik kapuhoz – itt viszont nem volt senki, csak automata kapuk. Gyorsan néztem a kiirásokat, megláttam a „központi kijárat” feliratot, és rohantam arrafelé. A kijáratnál egy fiatal lány teljesitett szolgálatot. Mondom neki kapkodósan: „Elnézést, lepecsételné a mai napra a jegyet?”. Furcsán nézett rám, hisz általában reggel szoktak pecsételtetni, indulás előtt, nem 0:39-kor. Mondom neki: „Aomoriból jövök, és már elmúlt éjfél…”. A csaj nagyon ledöbbent, azt mondja: „Aomoriból?! Személyvonatokkal?!!”. Mondom neki: „Igen, de… Tóbu… vonal… átszállás… sietni… utolsó…” Úgy rohantam, hogy értelmes mondatot se tudtam mondani 😀 A leányzó vette a lapot, két másodperc alatt rányomt a pecsétet a jegyemre, megköszöntem, és már rohantam is a Tóbu-vonat irányába. Kettesével szedtem a lépcsőket, szerencsére nem volt messze a bejárat a JR-tól. Az IC-kártyámat használva bejutottam a peronhoz, két vonat állt itt, az egyik egy normál vonat, narimaszui végállomással, a másik pedig egy gyorsitott járat. Kérdezem a kalauzt, melyik ér előbb Narimaszuba, mondja, hogy a gyorsitott, az is megáll ott. Felszálltam a munkából hazaigyekvőkkel és részeg fiatalokkal tömött vonatra (egy csaj majdnem elájult mellettem, aztán az állomásra érkezve a lépcsőn majdnem beleléptem egy hányásba), ami szintén várt 1-2 percet az utasokra, majd elindult. Ekkor már nyugodt voltam.

0:57 körül érkezett meg a vonat Narimaszuba. 20 jen hiányzott az IC-kártyámról, ezt kifizettem, majd felhivtam Annamarit, hogy közeledem. Szegény Annamarit nem hagytam aludni 🙁 Olyan tiz percet sétáltam, közben a konbiniből vettem egy kis csokit meg teát, végül megérkeztem. Lezuhanyoztam, majd ki is dőltem. Hát, nem gondoltam volna, hogy nem egy ikebukurói netcaféban fogok összemucorogva feküdni, hanem Annamariék szobájában a kényelmes futonon 🙂 A tokiói vonatok mentette meg! A tokiói vonatok késnek – de néha ez pont jól jön az embernek 🙂

A keddre tervezett program pedig a következő: utazás Gunma megyébe, Takaszakin kereszült Tomiokába, ahol megnézem a Világörökség részének választott tomiokai selyemgyárat. Aztán visszautazom Tokióba, Sibujában találkozom Annamarival, a barátjával, Daikival, valamint Edinával, igy egy ex-évfolyamtárs összejövetelt csapunk 🙂 Közben egy másik ismerős, Kentaró-szan is irt még korábban, lehet, hogy vele is találkozom majd. Selyemgyár és barátokkal lógás – ez a keddi nap programja!