(21-2) 【Tóhoku+Kelet-Japán 11】 Utazás Gunma megyébe: a tomiokai selyemgyár. Tömeg Tokióban. Sibuja: Hacsikó és egy rejtélyes macska. Találkozások Tokióban.

Üdvözlet a Tokiótól pár lépésre lévő Vakó városból! A kalandos érkezésemet követő napon Gunma megyébe, a Világörökség részét képező tomiokai selyemgyárhoz látogattam el, aztán átverekedtem magam a tokiói tömegen, hogy barátokkal, ismerősökkel találkozhassak.

Reggel Annamariéktól sietve mentem a vasútállomáshoz, mivel a mai napra azt terveztem, hogy elutazom Gunma megyébe, a tomiokai selyemgyárhoz. A JR-ral kellett utaznom Takaszakiba, onnan pedig a Dzsósin Dentecu vonallal Tomiokáig. Megint szerencsém volt a késő vonatokkal, mivel reggel azt hittem, épp lekéstem azt a vonatot, amire fel akartam szállni, de kiderült, hogy késik. Aztán az átszállásnál egy másik vonat is késett, de ez nekem pont kapóra jött. Végül a késéseknek hála elértem a tervezettnél korábbi vonatokat, és korábban érkeztem Takaszakiba. Amúgy még mindig nagyon hideg van a vonatokon… Konkrétan a gyengén hűtött 8-as számú kocsiban kabátban fázom… Takaszakiban átmentem a JR állomásától a Dzsósin Dentecu állomására, megvettem az oda-vissza jegyemet, amelyben a selyemgyárba való belépőjegy is benne van, majd felültem a pici, régi vonatra, ami Tomioka irányába tart. Tényleg elég régi a vonat, meg szerintem maga a pálya is, egy-két helyen nagyon zötykölődtünk, nagyokat dobott a vonat. Automata beléptetőkapu vagy ilyesmi nincsen, a vonat érkezése előtt kábé öt perccel az állomásfőnök kijön a belépőkapuhoz, és mindenkinek kilyukasztja a jegyét.

Takaszakitól körülbelül fél órányi távolságra volt Tomioka. Ez egy pici kis város, pici kis állomással. Tiz percet kellett sétálni a selyemgyárig, az út mentén mindenféle ajándékboltok sorakoztak, meg kajáldák, de ezeken kivül más nem nagyon volt a város ezen részén. Mikor megérkeztem a selyemgyárhoz, szembesültem azzal, hogy lett volna egyetemistáknak kedvezmény (1000 jen helyett 250 jen), szóval igazából nem érte meg nekem ez a 2140 jenes vasúti oda-vissza + belépős jegy… Most már mindegy. A tomiokai selyemgyárat a Meidzsi-korban alapitották, épitetették, ez volt az egyik első modern, nyugati mintára épitett ilyen gyár Japánban. Francia segitséggel alapitották, aztán először a kormányzat alá tartozott, majd eladták, tartozott a Micui vállalathoz, majd más cégekhez is. A gyár épületeit 2014-ben vették fel a Világörökség listájára, valószinüleg azóta növekedett meg jócskán a látogatók száma. Bementem, hogy felfedezzem az épületeket. Az első két épületben egy a gyár történetét bemutató kiállitás volt, szöveges panelekkel. A japánul nem tudóknak nem ideális ez a hely, mert angol nyelvű kiirások nemigen voltak. (Mondjuk lehetett valami audioguide-ot bérelni.) Ezután tovább sétáltam, volt egy épület, ami épp felújitás alatt volt. Egy következő nagyobb épületben a gyárban használt gépeket lehetett megnézni, a többi épületbe pedig nem lehetett bemenni, csak kivülről megnézni őket. Összességében véve csalódás volt számomra ez a hely: egy csomó régi épület, sok közülük elég leromlott állapotban, belülről megnézni csak egyet-kettőt lehet, ráadásul nagyon hamar körbejárható az egész, és különösen érdekes kiállitások vagy ilyesmik sincsenek.

Hamar körbejártam tehát az egész gyárat, az állomás felé haladva pedig beugrottam egy udonoshoz, és ettem gunmai udont (tészta). Majd visszatértem az állomáshoz, és vártam a Takaszakiba tartó vonatot. Egy Gunma-csanos vonat érkezett, jópofa volt. Gunma-csan Gunma megye hivatalos kabalafigurája, egy aranyos ló, aki pár éve megnyerte a Japán legmenőbb kabalafigurája cimet. (Szinte minden településnek van valamilyen kabalafigurája, és minden évben szavazás van arról, melyik a legcukibb, legmenőbb.) A vonat kivülről és belülről is tele volt Gunma-csanokkal, egy nagy plüss Gunma-csan is csücsült a vasúti kocsiban.

Takaszakiból aztán egy gyorsitott járattal jutottam vissza Tokióba, Sibujába, a gyengén hűtött kocsiban fagyoskodtam kabátban, meg aludtam. Megbeszéltük Annamarival, hogy Sibujában találkozunk, aztán Edinát (aki most Jokohamában tanul) is értesitettük, hogy itt lesz a találkozó. Szintén értesitettem Kentaró-szant, akivel úgy volt, hogy szintén találkozom. Meg Jukinának is irtam gyorsan még Tomiokából, ő irta, hogy nem tudja, mikor végez a munkával, majd még szól. Sibuja felé érkezve kezdett merülni a telefonom, rádugtam a hordozható töltőre, de nem akart töltődni. Szóltam Annamarinak, hogy hozzon egy hordozható töltőt, amikor jön Sibujába, mert bajban leszek. Sibujába érkezve lementem először Hacsikó, a hűséges kutya szobrához (oda beszéltük meg a találkozót), aztán amig várakoztam, elindultam egy kinken-shop (olcsó jegyeket áruló üzlet) felé, hogy megérdeklődjem, mennyibe kerül egy napnyi Szeisun 18 kippu. Egyrészt épp nem is volt, másrészt 4000 meg 4500 jenekért akarják vesztegetni… Hát én olcsóbban hazajutok Nagojából…

Visszatérve a kutyához, találkoztam Annamarival, és akkor látom, hogy a kutyaszobor mellett, pontosabban a lábai között egy élő macska fekszik!! Néha ránézett a bronzkutya arcára 😀 Nagyon cuki volt, mindenki fényképezte. Nekem is lett egy képem a bronzkutyával és az élő macskával, tök jó 😀 Akartam venni memóriakártyát a fényképezőmbe, mivel ugye nem tudom kiválogatni a képeimet, amig haza nem érek, és lassacskán megtelik a kártya (már 5000 képnél tartuk, ugyebár válogatatlanul). Egy BIC Kamera üzletben vettem is egy olcsóbb kártyát, aztán beültünk egy mekibe, mert megint krumpliehetnékem támadt. Itt jól elbeszélgettünk, közben kiderült, hogy valószinüleg nem a töltőmmel, hanem a kábellel van a gond, mivel Annamari töltőjével is hülyéskedett a kábel. Szóltunk Edinának és Kentarónak is, hogy ide jöjjenek, Kentaró meg is érkezett, vele körülbelül két év után először találkoztam. Hárman elbeszélgettünk, aztán amikor Edina közeledett, kimentünk az üzlet elé, ő is csatlakozott hozzánk, és elindultunk Sibujában ide-oda. Hatalmas nagy tömeg volt, nagyon durva Tokió… Én itt biztos nem tudnék élni, dolgozni, tanulni… Ez a tömeg kikésziti az embert 😀 Oszakában azért nincs éppen ez a nagy tömeg, még a belvárosban sem. Végül beültünk egy kajáldába, és itt aztán négyen elbeszélgettünk.

Annamari hamarabb hazaindult, hogy valamilyen egyetemi beadandót irjon meg, mi meg hárman elvonatoztunk Sindzsukuba, és felmentünk a városháza kilátójába, hogy megnézzük az esti tájat. Úgy látszik, akárhányszor Sindzsukuba érkezem, ez kihagyhatatlan program 😀 Tavaly szeptemberben is felmentünk először Kassival és Fukaja-szannal, aztán este Takujával és Jukinával, három éve meg az eső elől bemenekülve egyedül voltam itt. Most tehát Edinával és Kentaróval mentünk fel. Körbenéztünk, aztán visszaindultunk Sindzsuku állomásra, ahol elbúcsúztunk. Nagyon fáradt voltam már, ezért nem tettem kerülőutat a JR-ral, hogy kihasználjam a 18 kipput, inkább a metróval mentem föl Annamariékhoz. De először rossz járatra szálltam, szerencsére Ikebukurónál rájöttem erre, és leszálltam. A Fukutosin metróvonallal utaztam, de itt minden vonal kapcsolódik mindennel tulajdonképpen, szóval egy vasútvonalat összekapcsolnak egy másik társaság vonalával, amiből aztán metró lesz, a metróvonal túloldalán megy egy harmadik vasúttársaság vonalához kapcsolódik az egész… Elég bonyolult 😀 Én egy olyan metróra szálltam, ami már vasútvonalhoz kapcsolódik, nem ahhoz, ami nekem kell. Na végül meglett a megfelelő vonat, meg is érkeztem szerencsésen, vettem kaját, este még picit beszélgettünk, aztán nyugovóra tértem. Végre hosszú idő után először 8 órát aludtam!

A másnapi tervek meglehetősen lazák: elugrunk Annamarival Kavagoe városába, ami itt van a szomszédban, aztán elmegyünk karaokézni. Más terv tulajdonképpen nincs 😀 Nem is baj, mert a következő napon megint kemény útiterv következik, ugyanis megkezdem az utamat hazafelé, egy kis kitérővel az Izu-félszigeten 🙂