(21-5) 【Tóhoku+Kelet-Japán 14】 A Dzsógaszaki-tengerpart, villámlátogatás Itóban és Atamiban. A „fekete hajó” vonat. A sizuokai vár romjai. Hamamacui kilátás és a vár. Érkezés Nagojába. Találkozás Szeitaróval.

Üdvözlet Nagojából! Holnap lesz két hete, hogy itt jártam 🙂 A nagy utazásom utolsó előtti napján még egy picit nézelődtem az Izu-félszigeten, aztán Sizuoka és Hamamacu városát tekintettem meg, mielőtt megérkeztem Nagojába, ahol Szeitaróval találkoztam.

Miután felkeltem és elkészültem, először is úgy terveztem, teszek egy egyórás sétát a Dzsógaszaki-tengerparton. Fél nyolckor indultam el, és a 8:59-es vonat indulásáig kellett visszaérnem. A csomagomat ekkor még a szálláson hagytam. Már kora reggel fülledt meleg volt, én viszont mindenképp látni szerettem volna a tengerpartot. Rajtam kivül nem nagyon volt senki az utcákon, a tengerparti sétányon meg pláne. A tengerparton egy erdős részen, fák között vezetett az út, ami abból a szempontból nagyon jó volt, hogy hatalmas nagy lepkéket, gyikokat, egy helyen pedig szürke mókusokat is lehetett látni. Abból a szempontból viszont nem volt jó, hogy az utat sok helyen beszőtték a pók a láthatatlan hálójukkal, amibe jól bele lehetett gabalyodni. A bogarakkal, rovarokkal különösebben nincs bajom, de a pókokat utálom, ezért nem túlságosan örültem, amikor egy hatalmas nagy pókháló akadt a fejemre, aminek a darabjat aztán a fejemről, hajamból kellett leszedegetni, közben attól tartva, hátha a háló lakója is már a hajamban van. A táj viszont szép volt, magas sziklafalak, hullámok, a tenger… Érdemes volt megtenni ezt a sétát. Eljutottam aztán egy világitótoronyhoz és egy függőhidhoz is, onnan aztán indultam vissza a szállásra, mert már sürgetett az idő. A szálláson összeszedtem a holmijaimat, aztán megtöltöttem a vizespalackomat, leadtam a kulcsot. A bácsika, nem tudom, elfelejtette egy pillanatra, hogy tudok japánul, vagy csak nagyon bele volt merülve abba, hogy a felesége épp angolul próbál a kinai vendégeknek elmagyarázni valamit, szóval a bácsika angolul válaszolt. De amikor a cipőmet húztam, akkor a nénike és a bácsika is japánul szólt hozzám, mondta, hogy megint szivesen mennének Magyarországra. Ja meg hogy milyen jó is az a Szeisun 21 kippu. A felesége aztán kijavitotta, hogy az Szeisun 18 kippu.

A vonattal először Itó állomásig mentem, ez volt az az állomás, ahol tegnap a jegyek miatt mérgelődtem. Itt az eredeti tervek szerint a tengerpartot akartam megnézni, aztán onszenbe menni, ugyanis ez a város is nevezetes az onszenjeiről. Le is sétáltam a tengerpartra, ahol nem volt sok ember, és nagyon fújt a szél. Mindenesetre megnéztem, de onszenezni már nem volt kedvem, ennyi csomaggal, meg már tiszta törölközőm se volt, szóval csak nyűg lett volna. Visszasétáltam az állomásra, és gondoltam, akkor felülök az eggyel korábbi vonatra, a 10:16-osra. A kijelzőn irták is, hogy a következő vonat a 10:16-os, viszont nem a megszokott kis személyvonat futott be az állomásra, hanem egy fekete kirándulóvonat. Tegnap már láttam az egyik állomáson, „fekete hajó” vonatnak nevezik, és Perry kapitány fekete hajói a tematikája. Vannak a tengerparti oldal felé forditott ülései, ahonnan jó rálátás nyilik a partra, és különböző illusztrációk is vannak kiragasztva Perryvel, a fekete hajók érkezésével, Szakamoto Rjómával stb. kapcsolatban. Kivülről lefényképeztem a vonatot, aztán várakoztam, vártam a 10:16-os személyvonatot. Gondoltam, ez a fekete vonat biztos valami expressz járat. De a kijelzőn nem szerepelt más járat, igy ház eszembe ötlött: lehet, hogy erre a vonatra is felszállhatnék? Ahogy közelebbről megnéztem a vonaton a kiirást, megláttam a bűvös szót: „személyvonat”. Vagyis igénybe vehetem a Szeisun 18 kippuvel! (Itóig rendes jegyet vettem, Itótól viszont már JR-vonalon futnak a vonatok, igy innentől használhattam a jegyem negyedik szelvényét.) Nagyon megörvendtem. Ráadásul lett helyem az ablak felé forditott ülések egyikén. Mondjuk utána beült mellém négy nénike, igy a táskámat már nehezen tudtam ide-oda pakolni, de sebaj, nagyon jó volt a kilátás. Atami állomásra érkezve aztán végigjártam a vonatot, lefényképeztem, hiszen érdekesség.

Mivel a tervezettnél eggyel korábbi vonatra szálltam, lett egy fél órám Atamiban a Sizuokába tartó vonat indulásáig. Ebben a fél órában sietve elmentem a tengerpartig, rápillantottam, aztán indultam is vissza. Mint azt az előző bejegyzésben irtam, Atami hires üdülőhely, ezért borzasztó sokan voltak, mind az állomáson, mind a városban. Ez tehát egy villámlátogatás volt, fél óra múlva már ott is voltam a Sizuokába tartó vonaton. Már irtam, hogy ma nagyon meleg volt, ehhez képest azokon a vonatokon, amelyeken ma ültem, végig teljesen rendben volt a légkondi, nem fagytam meg, nem kellett kabátot vegyek. Ennek felettébb örültem.

Sizuokában egy órám volt, és ebben az egy órában a Szunpu-vár romjait terveztem megnézni. Elsétáltam a vár romjaihoz, ahogy megszokhattuk, a valaha volt vár helyén ma közpark van, egy-két rekonstruált bástya emlékeztet a várra. Meg persze a vizesárok és a kőfalak. Van itt a parkban egy nagy Tokugava Iejaszu-szobor, a várkastély romjainál pedig épp feltáró ásatásokat végeznek. Mindent körbejártam, aztán visszamentem az állomásra. Ismét vonatra szálltam.

Következő megállóm Hamamacu városa volt. Mikor leszálltam a vonatról, már meglehetősen éhes voltam, láttam is az állomás beléptetőkapuin belül egy tésztaételeket kináló étkezdét, gondoltam, ha mást nem találok, visszafelé itt ebédelek. Elsőként az Act City nevű épületegyüttes kilátójába terveztem felmenni. Ebben az épületegyüttesben van hotel, irodák, üzletek, a torony 45. emeletén pedig egy kilátó. Elég sokat bolyongtam, amig megtaláltam, melyik lift visz fel a kilátóba, nem nagyon voltak egyértelmű jelzések. A bolyongás közben láttam egy étkezdét, ahol finomnak tűnő ételeket kináltak (én a siraszu-dont néztem ki magamnak), na gondoltam, ha lejöttem a kilátóból, majd ott eszem. Végül meglett a lift, fölmentem a kilátóba, és „kiláttam” 😀 Jó magasról meg lehet nézni Hamamacut és környékét, tetszett. Ha kicsit derültebb idő lett volna, a Fudzsi is látszott volna (odafele a vonaton valamennyire látszott), de sajnos a felhők eltakarták. Miután kigyönyörködtem magam, lejöttem a második emeletre, és indultam volna az étkezdébe… de időközben bezárt valami ellenőrzés miatt. Ilyen az én szerencsém, mindig bezárnak az étkezdék, mielőtt odaérnék…

A város amúgy tele van Naotorával. Naotora az idei történelmi sorozat, az Onna dzsósu Naotora (kb. „Naotora, a vár úrnője”) főszereplője, a sorozat pedig Hamamacu városához kötődik. Ezért mindenhol találkozni Naotora-témájú dolgokkal. Én nem nézem ezt a sorozatot, mivel januárban még nem volt időm elkezdeni, aztán utólag meg nem tudtam bekapcsolódni, igy engem nem igazán érintett ez a sok helyszin. Viszont a hamamacui várat meg szerettem volna nézni, gyalogolni azonban már nem akartam. Megkérdeztem, melyik busz visz a várhoz – szerencsére nem volt messze, igy buszra szálltam. Tiz perc alatt ott voltam a várnál. Hááát… ez is egy utólag felépitett „múzeum-vár”. Jó volt, jó volt, de nem az igazi, autentikus vár… A kilátás meg innen tényleg nem volt extra. De legalább ezt is kipipálhatom, itt is voltam. A vár után visszamentem busszal az állomásra, és ettem egy karéudont azon a helyen, amelyet érkezéskor kinéztem magamnak. Itt már vagy tiz perce ettem az udonomat, mire amikor egyszer felnézek, hát ott áll előttem az udonos nénike, kezében egy kanállal, hogy nincs-e szükségem rá. Mondom, nincs. Erre: „milyen ügyesen fogja a pálcikát!”. Hát… már tiz perce gond nélkül táplálkozom… ha nem tudnék pálcikával enni, akkor gondolom, előre kértem volna a kanalat.

Miután megkajáltam, felültem az Ógakiba tartó gyorsitott vonatra. Eredetileg úgy terveztem, hogy leszállok a Hamana-tóhoz közeli megállónál, és egy órát nézelődöm ott, de fáradt is voltam, sok volt a csomagom is (Hamamacuban vettem egy kis omijagét – ajándékot – Szeitartónak a szállásért, az is a kezemben volt), ráadásul a vonat ablakából nem úgy tűnt, hogy egy órát el lehetne tölteni az emlitett állomás környékén – igy hát nem szálltam le. Irtam Szeitarónak, hogy a tervhez képest egy órával korábban érkezem Nagojába.

Nagojába érkezve megkerestem azt a kijáratot, amit Szeitaró mondott, de nemigen találtam, végül aztán csak összetalálkoztunk. Beültünk egy kajáldába kisiment enni (tésztaféle), közben elbeszélgettünk. Aztán metróval mentünk néhány megállót, és megérkeztünk a lakásához, ma nála húztam meg magam, igy spórolhattam a szállásdijakon 🙂

Közben e-mailen szerveztem, hogy a volt japán kollégáim közül kikkel tudok majd találkozni másnap GIfuban vagy Ógakiban. Hát, az egyikük épp Magyarországon van, a másikuknak beteg lett a felesége, ezért nem ér rá, a harmadik felmondott, a negyedik épp Kanszaiban van a szülői háznál. Gifuban és Ógakiban igy nem fogok találkozni senkivel (Szeitaró mondta, hogy lehet, hogy ő is becsatlakozna a másnapi kiránduláshoz, de közben kiderült, hogy tanulnia kell, mivel hétfőn lesz valami vizsgája valamilyen munkahelyi képesités megszerzéséhez). Az a kollégám viszont, aki felmondott (Kondó-szan), Aicsi megyében lakik, igy Nagojában tud találkozni, és pont vele lesz egy másik kollégám is. Igy a következő nap programja igy alakul: elmegyek megnézni az ógaki és a gifui várakat, aztán visszavonatozom Nagojába, találkozom a kollégákkal, majd hazautazom Oszakába! Este pedig már a saját futonomon fekve, a saját tévémen nézem a sorozatomat 😀