(21-6) 【Tóhoku+Kelet-Japán 15】 Várak Nagoja környékén: Okazaki, Ógaki, Gifu. Találkozás volt kollégákkal Nagojában. A hazaút. A kirándulás összegzése.

Üdvözlet Oszakából (Szuitából)! Véget ért a nagy Tóhoku+Kelet-Japán utazás! Az utolsó napon a Nagoja környéki várakat látogattam meg: voltam Okazakiban, Ógakiban és Gifuban. Aztán találkoztam volt kollégákkal Nagojában, majd hazafelé vettem az irányt.

Szeitarónál nem aludtam túl jól, mivel Szeitaró horkolt, igy hiába aludtam el, hamarosan megébredtem a horkolásra, aztán szenvedtem egy kicsit, megint elaludtam valahogy, megint megébredtem… Az alvós applikáció alapján a több mint 9 órányi alvás „hatékonysága” 45% volt 😀 De sebaj, jó, hogy megszállhattam Szeitarónál, nagyon rendes volt, mondta, hogy máskor is nyugodtan szóljak, ha Nagojába jövök.

Mivel erre az utolsó napra már nem volt percre pontosan meghatározott útitervem, reggel, ébredés után kezdtem variálni, mit hogyan csináljak. Mint ahogy azt a két héttel ezelőtti bejegyzésemben irtam, három éve nem sikerült eljutnom azokra a Nagoja környéki helyekre, ahová terveztem, igy úgymond „adós vagyok” ezekkel a helyekkel. A mostani kirándulásom elején eljutottam Inujamába, megnéztem az inujamai várat és a Meidzsi Murát, azonban a gifui és az ógaki vár hátramaradt. Ma ezeket terveztem megnézni, de gondoltam egyet, és hozzácsaptam az okazaki várat is, ha már itt vagyok. Igy először Okazakiba indultam.

Szeitarótól elbúcsúztam, aztán metróval elmentem Nagoja állomásig, ott pedig felszálltam a JR-vonatra. Okazakinál azonban át kellett szállnom az Aicsi Körvasútra, mivel az visz be Okazaki központjába, Nakaokazakiba – ez az állomás van a legközelebb a várhoz. Okazaki nagyon jó példa arra a városi legendára, miszerint a Meidzsi-korban, a vasutak épitésénél a lakosság tiltakozása miatt elkerülte a vasútvonal a városközpontot. A legenda szerint a lakosok nem akarták, hogy a városukat átszelje a büdös, zajos vasút, ezért került az állomás messze a városközponttól, és ma ezért kell egy másik vonalra átszállni, ha az ember be akar jutni a központba. Ez a városi legenda azonban nem igaz. A korban nemhogy tiltakoztak az emberek a vasút ellen, inkább örvendtek neki. Okazaki városközpontját sem a helyiek tiltakozása miatt nem szeli át a vasút (ilyesfajta tiltakozásról nincs is semmilyen feljegyzés), hanem egyszerűen azért, mert a korabeli technológiával nehezen lett volna megoldható, hogy a gőzmozdony felkapaszkodjon a magasabb emelkedőkön, igy hát célszerűbb volt minél sikabb területre fektetni a vasutat.

Okazaki állomásnál megmutattam a Szeisun 18 kipput, kimentem a beléptetőkapun, aztán az IC-kártyámmal vissza (mivel ugyebár az Aicsi Körvasút nem JR, ezért nem használható a Szeisun). Kiderült azonban, hogy IC-kártyákat sem lehet használni a vonalon, igy az állomásfőnökkel töröltetnem kellett a kártyámról a belépésemet, és jegyet kellett vegyek. Szerencsére ezen közjáték ellenére elértem a vonatot, mellyel csak két megállót, öt percet kellett utaznom. Nakaokazakiba érkezve elindultam a vár felé. Nagyon csendes kisváros ez, nem sokan járkáltak az utcákon, a várnál aztán volt egy csapat diák, meg egy csapat thai turista. A vár rekonstruált épület, linóleumos padlóval, modern lépcsőkkel, tehát a tipikus „vár külsejű múzeum”. A jegyeladó nénik nem erőltették az angolt, ez jó pont volt. Az viszont nem tetszett, hogy semmit nem lehetett fényképezni, még a vár makettjét sem. Ki volt irva, hogy azért tilos fényképezni, mert sok tárgyat csak kölcsönkaptak, és ha lefényképezzük őket, akkor szerzői jogi, illetve tulajdonjogi (!) problémák keletkeznek. Namármost, miért szerzői jogi probléma az, ha én, nem üzleti célból, csupán magáncélra lefényképezek egy makettet? Vagy egy több száz éves tőrt? Ki a több száz éves tőr szerzője? Vagy miért tulajdonjogi probléma ez? Nem viszem magammal se a makettet, se a tőrt, csak lefényképezem – ezzel megszerzem a tulajdonjogát? Nem. Szóval számomra kicsit fura ez az indoklás… Volt amúgy valami animés kiállitás is, azt lehetett fényképezni. Felmentem a kilátóba, aztán sétáltam még picit a parkban, megnéztem többet között Tokugava Iejaszu szobrát, majd visszaindultam az állomásra, útba ejtve egy konbinit.

Visszamentem Okazakiba, ott pedig átszálltam a JR gyorsitott járatára, ami Ógakiba vitt. Ógakiban is a várat igyekeztem megnézni. Nagyon furán voltak hangolva a jelzőlámpák ebben a városban, megnyomtam a gombot, és percekig vártam, de nemigen akart váltani, át kellett menjek a piroson. A vár viszonylag közel, tiz perces sétára található az állomástól, ez is ilyen szokványos, 1950-es években újjáépitett várszerű múzeum. A bent látható kiállitás meglehetősen kisszerű volt, odafönt pedig csak az ablakokból, pontosabban a szúnyoghálókon keresztül lehetett megnézni a kilátást, ami azért valljuk be, meglehetősen csökkenti a táj élvezeti értékét… Ráadásul, mivel ez nem fellegvár, nem is egy nagy szám a kilátás, szinte csak a környező park látszik. De mentségére legyen szólva, hogy csak 100 jen a belépő, annyit pedig megért, hogy kipipáljam ezt a várat is a listán 😀 Mivel hamar meg lehetett nézni, megint elértem egy korábbi vonatot, amivel ezúttal Gifuig mentem.

A gifui vár az ógaki vár éles ellentéte, ami az elhelyezkedését illeti: egy igazi fellegvár, a Gifu városban található több mint 300 méter magas hegy tetején található. A vonat ablakából is látszik a messzi távolban, a hegy tetején. A hegyre felvonóval, ropewayjel lehet feljutni a Gifu Parkból, ami viszonylag távol van az állomástól, busszal érdemes menni. Én is azzal mentem, szerencsére gyakran járnak buszok arrafelé. A Gifu Parkban aztán megláttam azt a rovarmúzeumot, amelyet három éve meg szerettem volna látogatni: úgy döntöttem, ha lesz időm a vár után, benézek ide is. Továbbhaladtam a ropeway állomásához, megvettem a jegyemet, és szerencsére a következő turnusban fel is szállhattam a gondolára. A felvonó fönti állomásától aztán még jó pár lépcsőt meg kellett mászni, amig eljutottam a gifui várhoz. Meg kell emliteni, hogy ez a vár sem eredeti, az okazaki vagy az ógaki várhoz hasonló, Sóva-korban újjáépitett épület, belül a szokásos elrendezéssel (lépcső felfelé, körben kiállitás, megint lépcső felfelé, megint kiállitás, linóleumpadló…), viszont a kilátás miatt mindenképp megéri feljönni ide! Ez a vár ugyebár az 1500-as években Japán egyesitését megkezdő hadúr, Oda Nobunaga vára volt, igy hát érthető, hogy a várban minden kiállitott tárgy hozzá kötődik. Láthatunk kardokat, puskákat, feljegyzéseket, csakúgy, mint más várakban. A legfölső szintről aztán megcsodálhatjuk a kilátást: hát, látszik, hogy ez egy fellegvár! A környező hegyek mind beláthatók, a városok, folyók is… ha még derültebb idő lett volna (kicsit felhős volt az ég), Nagojáig is simán el lehetett volna látni (igy is látszott a messzi távolban a Nagoja állomásnál lévő JR Central Tower). Szóval a gifui vár, bár nem eredeti, autentikus épület, de nekem bejött, tetszett.

Miután kigyönyörködtem magam a kilátásban, a visszafelé vezető úton betértem a „panoráma étterembe”. Olcsó, ún. másodrangú ételeket kinálnak, ez pont jó volt számomra az árak miatt. Miszokacut (miszós öntetes rántotthús) ettem, ez egy helyi (pontosabban regionális) nevezetes étel. Az asztalok az üvegablakokkal szemben vannak elhelyezve, és evés közben is lehet gyönyörködni a kilátásban. Jó kis hely, és az étel is finom volt. Ebéd után a ropewayhez igyekeztem, és leereszkedtem a hegyről. Mivel még volt időm, bementem a Nava Rovarmúzeumba is. A belépő, ahhoz képest, hogy csak egy két szintes, egyszerű épületről beszélünk (nem túl tágas termekkel), magasnak tűnhet (500 jen), de megéri megtekinteni a helyet azoknak, akiket érdekelnek a rovarok. A világ minden tájáról származó, különleges rovarok vannak kiállitva, szarvasbogártól a lepkéken át a verébdarazsakig. Nagyon érdekes bogarakat, rovarokat láttam, aztán csodaszép lepkék is voltak, tetszett a hely. Ha jól emlékszem, ez Japán legrégibb ilyen rovarmúzeuma. Amúgy Minóban (Oszaka megye északi része, ahol 2013-14 között laktam) is van egy rovarmúzeum, ott szerintem még több rovar látható, bár talán lehet, hogy nem ilyen változatos a gyűjtemény.

A rovarok megtekintése után a buszmegállóba mentem, hogy visszajussak a gifui állomásra. Az állomáson aztán felszálltam a Nagoja felé tartó vonatra, és valamivel 4 óra előtt meg is érkeztem. 4 órára volt megbeszélve ugyanis a találkozás két volt kollégámmal, Kondó-szannal és Takeda-szannal. Több volt kollégámnak is szóltam, hogy épp a régióban tartózkodom, de egyikük végül nem ért rá, mert lebetegedett a felesége, másikukról kiderült, hogy épp ismét Magyarországon van kiküldetésen, egy harmadikról pedig, hogy épp Kanszaiban van a szülői háznál. Ők ketten viszont ráértek, igy megbeszéltük, hogy 4-kor az állomásnál találkozunk. 6-ig értek rá, mert utána valami nomikaira (ivás) voltak hivatalosak, ahol régi egyetemista szaktársakkal találkoztak.

Kondó-szan irt, hogy késni fog, mert a busz, amin ül, dugóba keveredett. Takeda-szan viszont előbb megérkezett, vele beszélgettünk, amig vártuk Kondó-szant. Aztán megjött Kondó-szan is, hárman pedig elindultunk, hogy keressünk valami kávézót, ahová beülhetnénk. Amig keresgéltünk, elbeszélgettünk, megosztottuk egymással, kivel mi történt, mióta nem találkoztunk. Nemigen volt olyan kávézó, ahol lett volna három szabad hely, nagyon nagy tömeg volt a Nagoja állomás környékén, mert elvileg valamilyen fesztivált rendeznek a mai nap. Végül egy gjózáshoz (kinai eredetű étel, húsostáska, a lengyel pierogihoz hasonló) ültünk be, ahol aztán elnosztalgiázgattunk. 6-ig itt voltunk, aztán utána még együtt elmentünk a JR belépőkapukhoz, ott elbúcsúztam tőlük, mondták, hogy majd mindenképp szóljak, ha Gifuban/Aicsiban járok, meg ők is majd értesitenek, ha Oszakába utaznának. A Szeisun 18 kippuvel az idei nyári szezonban utoljára léptem be egy állomás területére. 18:15-kor indult volna a vonat Ógakiba, ott át kellett volna szállnom. Valamiért elnéztem a peronszámot, és a 6-os helyett a 4-es vágányhoz mentem, ott még vásároltam rágcsálnivalót, persze addig a 6-osról elment a vonat. De sebaj, 16:30-kor jött a következő, amely egészen Maibaráig ment. Maibara ugyanis a határállomás: innentől keletre a JR Tókai vasúttársaság vonatai közlekednek, nyugatra pedig a JR Nyugat-Japán vonatai. Igy hát Nagojából Oszaka felé itt mindenképp át kell szállni. A vonat, ami érkezett, egy gyorsitott járat volt, valószinűleg Tojohasiból indult, persze jól meg volt tömve, és Nagojában sem szálltak le róla olyan sokan. Igy hát Gifuig állnom kellett, ott azonban sikerült egy helyet szereznem magamnak. Ógakinál sokan leszálltak, de sokan utaztak egészen Maibaráig. Ott aztán mindenki igyekezett az átszállással, hogy legyen helye a JR Nyugat-Japán gyorsitott vonatján, mindenki csak úgy rohant fel, majd le a lépcsőn. Szerencsére itt is lett helyem, és egészen véletlenül egy gyengén hűtött kocsiba szálltam, igy meg se fagytam. Ma amúgy egész jók voltak a vonatok hűtésügyileg, nem kellett nagyon fagyoskodnom. Ezzel a gyorsitott járattal Sin-Oszaka állomásig utaztam, ahonnan metróval jutottam haza.

Hazafelé aztán benéztem a takojakishoz, épp ott volt Súszuke, az egyik iskolás gyerek, aki mindig szokott jönni a takojakishoz, meg az a nő is, akinek a nevét nem tudom, de aki szintén törzsvendég. Kérdezgettek mindenfélét az utamról, elbeszélgettünk, ettem tíz takojakit, aztán Teraoka meghívott egy jégkására is, azt is megettem 😀 Este fél tizenkettő körül értem haza, gyorsan kipakoltam a cuccaimat, lezuhanyoztam, és már ki is dőltem 🙂

Ezennel tehát véget ért az idei második nagy utazásom. 15 nap alatt bejártam nemcsak a Tóhoku-régiót, de a Kantó- és a Csúbu-régió számos hires helyét is. Az idővel is viszonylag szerencsém volt, bár az a szendai esőzés nem hiányzott. A szállásaimmal is meg voltam elégedve, jó kis hoteleket foglaltam. Aztán mindenképp ki kell fejezzem még egyszer a köszönetemet azoknak, akik szállást biztositottak: Nikinek (Szendai), Annamarinak (Tokió/Vakó) és Szeitarónak (Nagoja)! Az ő segitségüknek köszönhetően meglehetősen sokat tudtam spórolni a költségeken. Nagyon sok szép, érdekes helyet láttam, és persze sok mindent tanultam. Ezért is szeretem az ilyen kirándulásokat: nem arról van szó, hogy pihen az ember, fekszik a parton, hanem sok mindent lát, hall, tanul. Összességében nagyon megérte ismét útnak indulni, nagyjából minden a tervek szerint alakult, nagyon jó kis kirándulás volt ez. Viszont azért meglehetősen fárasztó…

Összegzésképp nézzünk pár adatot:

A vonattal, busszal és komppal a 15 nap alatt megtett távolság: kb. 4200 km
A 15 nap alatt legyalogolt összes távolság: 263 km
Meglátogatott megyék száma: 14 (+3 megyén keresztülhaladtam)
Elkészített fotók száma: 6116 (még a válogatás előtt)

Lássuk az összegző térképet arról, Japán hány megyéjében jártam már – a kirándulás utáni állapot látható most.

Jelmagyarázat:

• lila = olyan megye, ahol laktam
• piros = olyan megye, ahol megszálltam
• sárga = olyan megye, amelyet felkerestem (sétáltam)
• zöld = olyan megye, ahol átszálltam (vonaton), megpihentem (autópályán) stb.
• világoskék = olyan megye, amelyen keresztülhaladtam járművel
• fehér = olyan megye, ahol még egyáltalán nem jártam

A hét utolsó napjáról, a vasárnapról még külön bejegyzés lesz, aztán egy hétig visszatérünk a heti beszámolós rendszerre, szeptember 5-étől viszont öt napig a Jaejama-szigetekre (Okinavához tartozó szigetek, közelebb vannak Tajvanhoz, mint Japánhoz) utazom, ekkor ismét naponta fogok írni!