(23-4) 【Jaejama-szigetek 4】 Hateruma: Japán legdélibb lakott szigete. A legdélibb pont és a Nisi-tengerpart.

Az előző napon elmaradt haterumai utazást végül a negyedik napon pótoltam be. Eljutottam Japán legdélibb lakott szigetére, Haterumára, annak is a legdélibb pontjára, majd a gyönyörűszép Nisi-tengerparton fürödtem egyet.

Előző nap nem tudtam ugyebár eljutni Haterumára, mivel félő volt, hogy törölni fogják a haterumai járatokat, ezért az aznapi foglalásomat átrakattam másnapra. Reggel, miután felkeltem, első dolgom volt megnézni a kompot üzemeltető társaság honlapján, mi a helyzet. Azt irták, minden járat gond nélkül üzemel, igy hát ismét elindultam a kikötő felé, hogy újabb próbát tegyek a haterumai úttal. Szerencsére a kikötőben is hasonló kiirást láttam: minden járat üzemel. Megnéztem még előző nap az időjárásos applikációmat is: a tegnapi napon a szélnél 8-9-es számok szerepeltek (nem tudom, ez m/s-t jelöl-e, vagy valamilyen japán mutatószám), a mai napon pedig 3-4-es. Megint kiálltam a sort, megkérdeztem a pultnál, biztos indulnak-e a járatok. Mondták, hogy igen, úgy néz ki, ma elindul az összes járat. Megvettem tehát az oda-vissza jegyemet. Jó volt, hogy volt foglalásom, mert tele volt a hajó. A padon négyen préselődtünk össze, elég gusztustalan volt, mert a mellettem ülő kövér fickó elaludt, és egyre inkább nekem préselődött, én meg már nem tudtam hova húzódni, szóval vártam, hogy véget érjen az egyórás út, és kiszabaduljak a gusztustalan pasas szoritásából… A neten azt irták, hogy mivel Haterumába a nyilt tengeren vezet az út, a hullámok nagyon dobálják a hajót, sokan rosszul szoktak lenni, vigyünk magunkkal hányózacskót, vegyünk be előre gyógyszert stb. Hát én alapból nem szoktam rosszul lenni a hajóutakon, itt se voltam rosszul, de igazából nem is volt akkora rázkódás, sima ügy volt az egész. Lehet, hogy tegnap, a nagy szélben durvább lett volna, de ma nem volt semmi gond.

Körülbelül 70 perc utazás után megérkezett a hajó Haterumára, és végre kiszabadultam a „présből”. A mólón már jó sokan várakoztak arra, hogy visszamehessenek Isigakira. Lehet, hogy voltak, akik nem fértek fel a tegnapi negyedik járatra, és Haterumán ragadtak? Nem tudom. Mindenesetre azt tudtam, hogy én vagy a második (12:00), vagy a harmadik (13:10) járattal szeretnék visszajutni. Előző nap még gondolkodtam azon, hogy ha a második járattal visszajutok, akkor még el tudok utazni Iriomote északi részére, Ueharába is, viszont délután már nem indul olyan túra, amely a vizesésekig megy, csak olyan, mint amilyenen a déli részen már részt vettem. Annak meg ugye nem sok értelme lenne, ugyanazért fizetni kétszer. Igy hát úgy voltam vele, hogy akkor ez a nap végig Haterumáról fog szólni, és a harmadik járattal is elegendő visszamennem.

Miután megérkezett a hajó a szigetre, elindultam a biciklikölcsönző felé. Nem egy nagy sziget Hateruma, de azért gyalog meglehetős távolságok vannak, igy hát béreltem egy biciklit. Váltós bicikli, három órára 500 jen volt, szerintem megérte. Jó volt, hogy váltós volt, mivel elég sok emelkedő volt a szigeten. Elindultam a sziget déli része felé. A szigetnek a középső részén van egy falu, a többi része igazából cukornádültetvényekkel meg legelőkkel van tele, itt nem tehenek meg bivalyok, hanem kecskék legelésznek. A cukornádültetvények között haladtam, időnként megállva, a telefonomon ellenőrizve, jó irányba tartok-e. Hamarosan beértem a faluba, elhaladtam Japán legdélibb postája mellett, aztán volt még egy-két mindenes üzlet, egy nagy tér, majd még pár lakóház, és véget is ért a falu. Ismét következtek a cukornádültetvények. Egy helyen pedig egy nagyon keskeny útszakaszon kellett áthaladjak, jobbról is és balról is nagy susnyás határolta 😀 Erről a keskeny útról kiérve nemsokára megérkeztem a legdélibb pontra. Rajtam kivül még jó páran voltak itt, fényképezkedtek. Van itt egy emlékkő, rajta a felirattal: „Japán legdélibb pontja”. Ez amúgy nem igaz, mert van egy sziget, az Okinotori-sziget, amely közigazgatásilag Tokió főmegyéhez, az Ogaszavara-szigetekhez tartozik, és valóban délebbre fekszik, mint Hateruma, az a sziget azonban lakatlan, csak kősziklákból áll. Haterumát tehát Japán legdélibb lakott szigetének tudjuk tekinteni. (Apropó lakatlan, kőszirtekből álló szigetek! Amikor tegnap kihajóztunk a búvárkodós program keretén belül, a kikötőben sok hadihajót is lehetett látni. Niini elmondta, hogy azért van sok hadihajó a kikötőben, mert Isigaki van a legközelebb a Szenkaku-szigetekhez. A Szenkaku-szigetek olyan lakatlan, néhány kősziklából álló szigetek, amelyeket Japán, Kina és Tajvan is a magáénak tekint. Főleg azért jelentősek Japánnak az ilyen vitatott státuszú szigetek, mivel amelyik államé ezek a szigetek, annak az államnak van joga a környező tengeri térségben a halászatra, a tenger alatt fekvő olajmezők kitermelésére, valamint annak az államnak a kizárólagos gazdasági övezete kiterjed ezen szigetek környékére is. Ezért tehát érthető, hogy mindhárom állam igényt tart ezekre a szigetekre. A lényeg, hogy mivel Isigaki van a legközelebb ezekhez a szigetekhez, itt állomásoznak a hadihajók, amelyeket ki lehet küldeni, ha valami gond akad.) Tehát van ez az emlékkő, aztán van egy „béke-emlékkő” is, Japán legdélibb „béke-emlékköve”. Meg van egy „Hateruma-kő” is, meg még egy kő, amin a japán zászló látható. Szóval van itt kő bőven 😀 A közelben egy csillagászati torony is áll. Megérkeztem tehát Japán legdélibb pontjára, ahová ember eljuthat. Innen délebbre már a Fülöp-szigetek következnek.

Egy fickó kicsi, összecsukható biciklivel indult útnak Haterumán. Végig kerülgettük egymást, amikor ő megállt lefényképezni valamit, én elhaladtam mellette, utána amikor én álltam meg, láttam, hogy ő hagy el. Nagyjából ugyankkor érkeztünk meg a déli pontra. Láttam, hogy próbálkozik szelfizni, mivel egyedül van. Megszólitottam, hogy lefényképezzem-e, persze olyan hátsó szándékom volt, hogy cserébe én is megkérem, hogy fényképezzen le az emlékkő mellett 😀 Igy tehát kölcsönösen lefényképeztük egymást, aztán megköszöntük egymásnak, és elköszöntünk. Majd a „béke-emlékkőhöz” érve megint megbeszéltük, hogy akkor itt is csinálunk egymásról egy-egy képet. Kiderült, hogy a pasas Fukuokából érkezett. Tehát megint megcsináltuk a képeket, aztán megköszöntük egymásnak, és elköszöntünk 😀

A sziget déli partján haladtam tovább. Balról a tenger, jobbról a legelők kecskékkel, meg időnként cukornádültetvények. Eljutottam egy másik helyre, ahol nagyon szép volt a kilátás, itt is csináltam képeket, aztán tovább indultam a sziget délnyugati részén. Hamarosan megérkeztem a Nisi-parthoz. Ez Haterumán a legszebb tengerpart, meg az a tengerpart, ahol fürdeni is lehet. Égszinkék a viz, homokos a part, festői a táj. Van egy vécé meg egy zuhanyzó, öltöző viszont nincs, szóval a vécében kellett megoldanom az átöltözést. Ja és nagyon árnyékos hely sincs, szóval a napra pakoltam ki. Bekentem magam naptejjel, de ahová nem ért el a kezem a hátamon, az a rész jól lepirult 😀 Lepakoltam tehát, majd bementem a tengerbe. Itt is kellemes volt a viz, bár nem annyira langyos, mint amilyen a Káprázat-szigeten vagy a Kuro-szigeten volt. Láttam, hogy sokan búvárkodnak itt is. Gondoltam, én is fölveszem az úszószemüvegemet, hogy körbenézzek a viz alatt. Hát itt nem volt annyi hal, mint a tegnapi helyen, de azért láttam itt is érdekes halakat, köztük jó nagy kék halakat, meg hosszúkás, kigyószerű, hosszú orrú halakat is. Körülbelül egy órát töltöttem el a parton.

Ezután még volt egy kis időm, igy biciklivel visszatekertem Japán legdélibb postájáig. Motoharáék, a host familym mindig szoktak küldeni képeslapokat innen-onnan, gondoltam, én is küldök nekik. Viszont nem volt olyan lap, amelyen a haterumai táj látszott volna, csak ilyen gagyi siszák meg Okinava főszigeti nevezetességek… Voltak viszont kézzel készitett, „házi készitésű” lapok, na ezekből vettem egyet, gyorsan megirtam, és fel is adtam. Hoztam magammal jó sok vizet, de a napon ezek úgy megposahdtak, hogy muszáj volt valahol vizet vegyek. A parton nem volt automata, de a postához vezető úton szerencsére találtam egyet. Vettem vizet, aztán visszatekertem a kikötőhöz.

Visszaadtam a bérelt biciklimet, pontosabban csak ott hagytam a házikónál – mivel nem volt ott senki… Utána pedig a kikötőben várakoztam. Találtam az ajándékboltban egy olyan „igazolást”, amelyen a haterumai táj szerepel, illetve az, hogy igazoljuk, hogy elértél Japán legdélibb pontjára. A dátumot is ráirják. Egy ilyet vettem emlékbe, igy már van igazolásom Honsú legészakibb pontjáról és Japán legdélibb pontjáról is 🙂 Ja meg vettem még egy palack vizet a biztonság kedvéért. Idejében kiálltam a mólóra, nehogy lemaradjak a hajóról. Mivel igy a sorban elöl voltam, lett helyem a hajó belsejében, ahol nem kellett a padon nyomorogni. Itt aztán a hazaúton jól elaludtam…

Isigakiban aztán visszasétáltam a szállásomra, megpihentem, megebédeltem, lezuhanyoztam. Később lementem a városba vacsorát venni, meg még egyszer utoljára vettem az okinavai hires édességből, a beniimo tarutóból, aztán a szálláson megint masszázsfoteleztem. Este pedig összekészülődtem a másnapi hazaindulásra.