Ehimei kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(24-4) 【Ehime 3】 Aosima, a macskasziget. 15 szigetlakó és több mint 100 macska! Az elvándorlás és az elöregedés társadalmi problémája. Hazatérés Oszakába. 〈KÉPGALÉRIÁVAL〉

Az ehimei kirándulás utolsó napján ellátogattam arra a helyre, ami valójában az egész kirándulás fő úti célja volt: Aosimára, a macskaszigetre! A fél négyzetkilométernyi szigeten 15 ember és több mint száz macska él – ezt a helyet fedeztem fel, majd hazautaztam Oszakába. Macskatúladagolásra felkészülni! 😀

Ózuban saját szobám volt, jól is aludtam, de hajnalban már kelnem kellett, hiszen hat óra után pár perccel már indult a vonatom az ózui állomásról, odáig pedig legalább húsz percet sétálnom kellett. Összekészülődtem, és útra keltem. Érződött, hogy már itt a szeptember, hiszen nyáron sokszor indultam útnak hajnali ötkor, fél ötkor, és akkor még világos volt – ezzel szemben most már fél hatkor is sötét volt, és eléggé hűvös. A város kihalt volt, csak egy-két idős ember sétálgatott az utcákon. Az állomás viszont tele volt iskolásokkal: ők a Macujamába tartó vonatra vártak, valószínűleg messzire járnak iskolába. Én is majdnem felszálltam tévedésből arra a vonatra, gyanús volt, hogy öt perccel a menetrend előtt érkezett, meg is kérdeztem a kalauztól, hova megy, meg hogy megáll-e Nagahamában, mondta, hogy nem. Macujamától Ózuba ugyanis két vasútvonal van, az egyik Ucsiko városán keresztül, a hegyek közt közelíti meg Macujamától Ózut, a másik pedig végig a tengerpart mellett halad, majd Nagahamát elhagyva a Hidzsikava folyó mentén ér el Ózuba. Ijo-Nagahama, ahová nekem kellett mennem, ez utóbbi vasútvonalon volt, így nekem a következő vonatra kellett szállnom. Persze az is tele volt iskolásokkal 😀

Aosimára, a macskaszigetre tartottam, ehhez pedig Ijo-Nagahama állomásig kellett mennem, onnan ugyanis pár percre van a komp indulási helye. A macskaszigetről én amúgy 2010 körül hallottam először, ez viszont még Tasirodzsima, a Mijagi megyei macskasziget volt, ahol augusztusban jártam. Pár év múlva azonban már az Ehime megyei Aosima szigete volt az, amelyik egyre többször megjelent a híradásokban mint macskasziget. Területe körülbelül Tasirodzsima területének egyhatoda, lakosainak száma is hasonló arányban áll: 15-en laknak a szigeten, valamint több mint 100 (újabb cikkek szerint 140, valószínűleg senki sem számolja őket 😀 ) macska. Tasirodzsimához képest azonban valamivel macerásabb a sziget megközelíthetősége. Tasirodzsimára napi több oda-vissza járat is közlekedett, és nagyon sokan elfértek a kompon. Aosimára viszont naponta csak két járat közlekedik: reggel 8:00-kor indul az első Nagahamából, 8:35-re megérkezik Aosimára, majd 8:45-kor vissza is indul Nagahamába. Ha ezzel a járattal megy oda-vissza az ember, csak 10 percet tölthet a macskák között. A következő járat 14:30-kor indul Nagahamából, 15:05-re ér Aosimába, és 16:15-kor indul vissza. Ezzel tehát egy órát és tíz percet tud az ember Aosimán tölteni. Azt gondolhatnánk ez alapján, hogy ez a délutáni járat a legpraktikusabb mód arra, hogy eljussunk a szigetre, ez azonban nem így van. A kompra ugyanis maximum 34 fő fér fel. Mivel a szigeten nincsen szálláslehetőség, aki reggel elutazott a szigetre, annak a délutáni komppal mindenképpen vissza is kell térnie. Ezért a délutáni járatra csak annyi utas fér fel, amennyi hely a reggeli utasok levonását követően a 34-ből megmarad. Ha tehát reggel 32 ember elutazott a szigetre – mivel mindannyiuknak vissza kell térniük délután -, délután csak 2 fő utazhat Aosimára. Ráadásul ha a szigetlakók is használni kívánják a kompot, nekik elsőbbségük van, így az is lehet, hogy délután már senki nem szállhat fel a hajóra. Ezért tehát rizikós az, ha valaki a délutáni átkeléssel kalkulál. Mivel nekem csak ez az egy napom volt az Aosimára való eljutásra, nem kockáztathattam: reggel kellett mennem, és délután visszajönnöm. Ez viszont azt jelenti, hogy több mint 7 és fél órát kell a szigeten töltenem. A sziget fél négyzetkilométernyi területű, és ennek a nagy részét is erdő fedi. Továbbá a szigeten nincsenek éttermek, üzletek, sőt még italautomaták sem. A 7 és fél órányi tartózkodásra tehát előzetesen jól fel kell készülni: egész napnyi élelmet kell magával vigyen az ember, aztán jó sok vizet (mivel ugye automata sincs), meg macskaeledelt a cicáknak 😀 Ezeket én mind beszereztem az előző napon Uvadzsimában.

A hajó tehát 8 órakor indul reggel, én azonban már ott voltam valamivel háromnegyed hét előtt. Mehettem volna a következő vonattal is, akkor azonban azt kockáztatom, hogy nem férek fel a hajóra. Voltak ugyanis olyan hírek, hogy népszerű időszakokban mind a 34 hely betelik a reggeli járaton, ezért már kora reggel óta sorban állnak az emberek. Én sem bíztam tehát semmit a véletlenre: háromnegyed hét előtt megérkeztem az Ijo-Nagahama állomásra, és elindultam a kikötő felé. A kikötő körülbelül két percnyi sétára, nagyon közel van az állomástól. Elképzeltem, ahogy már harminc ember sorakozik a mólónál, hát szerencsémre nem harminc, csak három ember volt ott rajtam kívül. Végül, ha jól emlékszem, körülbelül heten keltünk át a szigetre: egy fiatal lány, aki már járt Aosimán, és jó sok macskakaját hozott; egy középkorú hölgy a fiával; egy ázsiai kinézetű, egymással angolul kommunikáló fiatal pár; egy középkorú férfi és én. A komp kellemes meglepetés volt: egy felújított, kényelmes hajóval volt dolgunk, a leírások és a régebbi, neten elérhető képek alapján én egy lepusztultabb kompra számítottam. Mielőtt elindultunk, a hajó belsejében felszerelt tévén figyeltem a híreket a rendkívül erős 18-as számú tájfunról, ami épp abban a napokban söpört át Okinava térségén. Nagyon örültem annak, hogy előző héten mentem a Jaejama-szigetekre, mivel a tájfun ott is problémákat okozott, konkrétan három napig nem közlekedett egyik kompjárat sem. Ha ezen a héten mentem volna, akkor Isigaki szigetéről sehova se tudtam volna eljutni. Ráadásul nagyon sok repülőjáratot is töröltek, ami a Peach-hez hasonló fapadosok esetében azt jelenti, hogy mindenféle kártérítés nélkül ott hagynak a reptéren. (※ Ha egy magasabb árkategóriájú jegyet vesz az ember, akkor jár kártérítés járattörlés esetén; persze én inkább kockáztatok, és a legolcsóbbat veszem 😀 ) Amúgy a legnagyobb károkat az Okinava fősziget és a Jaejama-szigetek között félúton lévő Mijako-szigeteken okozta a tájfun: a tévében mutattak képet felborult autókról, vízzel elöntött utakról. A hajókapitány is arról beszélt az egyik szigetlakó nénivel, hogy ha ideér a tájfun, akkor nem fog járni a komp, aznap azonban még jó messze volt a tájfun (Okinavát akkor hagyta el), tehát nem volt semmi gond az Aosima-komppal. Miután megnéztem a híreket, elaludtam, elringatott a hajó.

Megérkezve a szigetre, már a mólón jó pár macska várta a látogatókat. Tudják, hogy kitől kapnak kaját 😀 A hajónak a kikötésben az egyik helyi néni segédkezett, ő dobta át a kötelet. Még egy pár néni várakozott a hajóra. Mivel a szigeten nincsen semmilyen üzlet, a bevásárlást is Sikokun kell elintézniük, így tehát egy ilyen bevásárlás egész napos program: a reggeli hajóval mennek, a délutánival jönnek. Az egyik néni engem megpillantva fel is kiáltott: “Ó, egy amerikai is jött!”. Mondom neki, soha nem jártam Amerikában… Persze egy ilyen kis szigeten élő idős emberek esetében nem csodálkozik annyira az ember, ha mindenki “amerikadzsinnek” számít…

A mólón felsétálva még több macskával találkoztam. Itt van tulajdonképpen a sziget, a falu “főtere”. Van egy váróterem, ahová be lehet menni, ha már megunta az ember a macskázást: ez az egyetlen hely a szigeten, ahová nem tehetik be a tappancsukat a cicák. Itt van mosdó is, illetve padok vannak kirakva, ahová le lehet ülni, és szintén ide van elhelyezve az a fiókos szekrény, ahová be lehet rakni a megmaradt macskaeledelt. Amikor nem jár a komp, vagy amikor nincs annyi turista, akkor a szigetlakók ezekkel a macskaeledelekkel etetik az állatokat.

A váróterem mögött az Aosima Facebook-oldaláról is ismert néni, “a macskatársaság vezetője” (neko no kaicsószan) igazgatta a halászathoz használt hálókat. Ez a néni viseli főként gondját a macskáknak, ő eteti, gondozza őket. A sziget valaha halászfalu volt, mindenki halászattal foglalkozott, ma már csak páran halásznak, hisz mindenki idős. Amúgy az Edo-korban népesült be a sziget, és a világháború előtt több mint 800-an laktak itt. Mára 15-en maradtak. A néni és a halászhálók körül is nagyon sok cica gyűlt össze, voltak köztük kölyökmacskák is. Közülük elég sokan voltak ramaty állapotban, csipás volt a szemük. Miután hazajöttem, egyik nap láttam is a sziget Facebook-oldalán (egy fotós néhány naponta a szigeten csinál képeket, és megosztja a híreket), hogy mivel sok kiscica szenved valamilyen szembetegségben, a “macskatársaság vezetője” összegyűjtötte a kiscicákat, és bekente a szemüket valamilyen gyógyszerrel, kenőccsel.

Visszasétáltam a váróterem elé, ahol nagy morgásokat lehetett hallani. Konkrétan mindegyik macska morgott mindegyikre, nem lehetett tudni, hogy most ki veszekszik kivel 😀 Vagy tizenöt macska ült az egyik turista bácsi előtt, és morogtak egymásra. Persze ahogy Tasirodzsimán, itt is gyakoriak a verekedések a macskák között, hiszen nagyon sokan vannak kis helyen. Ekkor nem volt amúgy komoly verekedés, csak morogtak egymásra. Elindultam, hogy felfedezzem a szigetet. A szigeten nincsenek autók, biciklik, széles utak, csupán a házak között húzódó szűk kis utcácskák, sikátorok. A kikötőből bal felé indulva végigsétáltam a part mentén. Keskeny mólók mellett kis halászhajók voltak kikötve. Innen tovább sétálva megérkeztem a “macskaetetőhelyre”. Kijelöltek ugyanis egy helyet, ahol szabadon lehet a macskákat etetni – de igazából mindenki eteti őket mindenhol… Hivatalosan viszont csak itt szabadna. Pár turistatársam itt már neki is látott a cicák etetésének, jó sok cirmos oda is sereglett. Itt is volt ám morgás, mindegyik cica pályázott a finom falatokra. Ahogy idáig elsétáltam, számos lepusztult, romos házat láttam. A macskaetetőhellyel szemközt már olyan házakat is lehetett látni, amelyeket teljesen benőtt a gaz, a különböző futónövények. Ahogy a sziget szép lassan elnéptelenedett, az elhagyott házakat nem gondozta senki, így pusztulásnak indultak.

Az etetőhely mellett található az Aosima-szentély, egy picike szentély, ahová lépcsőkön lehet feljutni, és ahonnan belátható a sziget központi része. A szentély megtekintése után tovább sétáltam a házak között. Nagyon sok romos ház volt errefelé is. Inkább az volt a feltűnő, ha egy ház rendezett. Eljutottam egészen a tengerpartig, ahonnan már nem lehet tovább sétálni. A sziklák között soklábú, rákhoz hasonló, apró rovarok(?) szaladgáltak, ahogy léptek zaját hallották, egyből bemásztak a sziklák közé. Miután hazajöttem, megkérdeztem a szomszéd takojakist, hogy mi a nevük japánul ezeknek az állatoknak, de nem írtam fel, és elfelejtettem. Láttam aztán igazi rákokat is, meg madarakat. Ezen a félig-meddig elhagyatott szigeten a macskákon kívül tehát sok más élőlénnyel találkozhatunk. Sajnos sok pók is van, mivel rengeteg elhagyatott ház van, a jókora méretű pókok mindent összeszőnek a hálóikkal. Mivel én magas vagyok, mindenhol vigyáznom kellett, nehogy pókhálóba akadjak: olyan helyeken is lehajolva közlekedtem, ahol nem láttam pókhálót, tartottam attól, hogy bár nem látszik, valahol ott van a háló 😀

Visszasétáltam előbb az etetőhelyhez (egy macska épp akkor próbálta meg az egyik turista táskájából kilopni a macskakaját, aztán egy másik cicát meg majdnem megcsípte egy rák), itt játszottam egy kicsit a cicákkal, aztán a váróteremhez mentem vissza. Itt az egyik bácsi épp valami kolbászszerűséggel etette a macskákat, jó sokan oda is sereglettek köré. Aztán elindultam a váróteremtől a másik irányba, amerre még nem jártam. Errefelé egyszer csak véget értek a házak, és csak egy ösvény vezetett tovább. A távolban egy hatalmas madarat láttam álldogálni, aztán láttam rákvörös rákot is 😀 , meg jó sokat abból a soklábú, rákszerű rovarból, amit az előbb említettem. Ja meg pókhálót. Rendes, betonozott ösvény vezetett a sziget másik végébe, viszont mivel erre nem sokan járkálnak, az egészet benőtte a gaz, minden tele volt pókhálóval. Öt-tíz perc séta után megérkeztem a sziget keleti csücskébe. Egy pici épületben egy anyamacska volt három kölykével. Továbbsétáltam, mivel megláttam egy “Aosima” feliratú táblát, le akartam fényképezni. Gondoltam, itt megebédelek, mivel nincs annyi macska errefelé, nem fognak körém seregleni az ételszagra. Elő is vettem a bentómat, és a parton üldögélve falatozni kezdtem. Hát egyszer csak látom, hogy a messzi távolból felém közeledik az anyamacska. Leült mellém, ételre várva. Elővettem a macskaeledelt, kiszórtam neki belőle, erre ő is falatozni kezdett. Én is ettem a magamét, aztán gondoltam, hogy mivel úgyse szeretem a karaagét (kisütött csirkefalatok, általában combból, és elég rágós – a japán gyerekek kedvence, én nem szeretem), odaadom a cicának. Na ahogy odaraktam a karaagét, az anyamacska ott hagyta a szárazeledelt, és szájában a karaagéval elindult a pici épület felé. A kiscicáknak vitte a karaagét! Ahogy eltávolodott, én is elindultam, hogy lefényképezzem őket. Az egyik kiscica már fogta is a szájában a karaagét, akkor volt a hús majdnem, mint az egész feje 😀 Nagyon aranyos volt. Visszamentem a táskámhoz, és befejeztem én is a bentómat. Egyszer csak megint látom jönni az anyamacskát, megint leül mellém. Mondom, már nincs több karaage, tessék megenni a szárazkaját. Neki is látott. Megsimogatni viszont nem hagyta magát. Ezután visszaindultam a sziget belseje felé.

Ahogy megyek a gazzal benőtt ösvényen, egyszer csak egyenruhás férfiak jöttek szemből. Köszöntem, ők is köszöntek. Belegondolva, láttam egy hadihajónak kinéző hajót a sziget felé közeledni, amíg a parton ebédeltem. Ahogy kiértem a dzsumbujból, vagy 20 egyenruhás jött velem szemben, kezükben mindenféle kerti szerszámokkal, kaszával, fűnyíróval. A kikötőben aztán láttam a hadihajót is, néhányan a legénységből a parton álldogáltak. Az Önvédelmi Erők tengerészetének hajója volt, valószínűleg azért küldték ide őket, hogy elvégezzék a fűnyírást, rendrakást azokon a helyeken, ahová az idős szigetlakók nem tudnak eljutni. Egész nap láttam aztán az egyenruhásokat a faluban bolyongani. Páran elkezdtek játszani a cicákkal, aztán hallottam is, ahogy ketten beszélgetnek: “Hát itt nehezen tudna megenni az ember egy onigirit… egyből idesereglene az összes macska!”. “Pontosan!” – gondoltam 😀

Tovább sétáltam a házak között, és egyszer csak kilyukadtam a sziget északi részére, a temetőhöz. A temető egy domb tetején található, innen nagyon jól belátni a sziget egészét. Tök jó panorámafotókat készítettem. Az északi parton is láttam romos épületeket, gazzal benőtt házakat, a parton lévő tetrapodokon pedig régi kenyérpirító, üres üvegek és egyéb szemét hevert. Visszasétáltam a váróteremhez. A váróteremben találkoztam egy fickóval, aki nagyon profi fényképezőt tartott a kezében, hatalmas nagy objektívval. Arra gondoltam, lehet, hogy ő az Aosima Facebook-oldal szerkesztője? Megkérdeztem, de utólag belegondolva, valószínűleg elbeszélhettünk egymás mellett, mivel adott egy névjegykártyát, én pedig itthonról megnéztem az oldalait, és úgy tűnik, ő csak simán azzal foglakozik, hogy macskákat fényképez itt-ott, de nem ő a sziget Facebook-oldalának felelőse. (Aznapi képek nem is kerültek fel a honlapra, szóval valószínű, hogy a szerkesztő nem volt aznap a szigeten.) Ekkor amúgy már dél körül járt az idő, meleg is volt, sütött a nap, a macskák pedig déli sziesztájukat töltötték. Szinte minden cica aludt, akármerre mentem, ki voltak nyúlva 😀

Megnéztem még egyszer Aosima térképét, és feltűnt, hogy még nem jártam a régi általános iskolánál és középiskolánál. Amikor még több százan laktak a szigeten, akkor volt ugyanis általános és középiskola is itt, de mára mindkettő kihalt, hisz nincsenek már gyerekek a szigeten. Megtaláltam az ösvényt, ami az iskolák felé vezet, és ismét sok romos ház mellett haladtam el. A középiskola épületét teljesen benőtte a gaz és a futónövények, már meg sem lehet közelíteni. Az általános iskola még tartja magát, azonban egy kötéllel el van kerítve, hogy a turisták ne menjenek be, hiszen a gondozatlan épület omlásveszélyes is lehet. A földszinten lévő tantermekbe azért én bekukkantottam, átbújtam a kötél alatt, és az ajtóból befényképeztem a termekbe. 1970-es évekbeli tankönyvek, bakelitlemezek hevertek a földön, olyan volt az egész, mintha egy szellemvárosban volnék. Ez a sziget (meg Tasirodzsima is) amúgy nem csak a macskák miatt érdekes: nagyon jól el lehet gondolkodni azokról a társadalmi problémákról, ami ezeknek a szigeteknek az “elmacskásodását” okozza. Ezeken a szigeteken valaha virágzó halászfalvak voltak, de ahogy teltek az évek, a fiatalok egyre inkább elköltöztek innen: már nem halászattal foglalkoztak, hanem a nagyvárosokba özönlöttek. Akik például elmentek felső középiskolába vagy egyetemre, azok ugye elhagyták a szigetet, és sokan valószínűleg nem is tértek vissza. A sziget, ahol nincsenek üzletek, szórakozási lehetőség, nem túl kényelmes, ezért sokan a nagyvárosokat választották. Csak az öregek maradtak a szigeten. Ez Japán egyik nagy társadalmi problémája: a vidék szép lassan elnéptelenedik, elöregedik, miközben a nagyvárosokban több millió, vagy több tízmillió ember gyűlik össze. Egyre több az olyan falu, ahol már csak pár idős ember él, ezeket a falvakat japánul genkai súrakunak nevezzük. Aosima szigete tökéletes példája ennek.

Az általános iskola épülete mellett áll a digitális tévéadás vételéhez szükséges adótorony, és innen elvileg egy ösvény vezet a sziget nyugati oldalán lévő világítótoronyhoz. Innen azonban már nincsenek házak, hanem a sziget nagy részét beborító erdős részen keresztül vezetne az ösvény. És mivel errefelé még annál is kevesebben járnak, mint amennyien a sziget keleti részét közelítik meg, konkrétan nem is látszott, merre van az ösvény. Vagyis látszott, hogy egy helyen gyérebb a növényzet, de inkább kihagytam, hogy átverekedjem magamat a pókhálókon. Visszamentem tehát a faluba, ahol a cicák többsége még mindig aludt. Bementem a váróterembe, ahol kajáltam és megpihentem.

Három óra után pár perccel megérkezett a délutáni kompjárat egy csomó turistával. A macskák, mintha tudták volna, hogy mikor jön a hajó, már három óra körül elkezdtek odaseregleni a kikötőhöz. Körülbelül harminc-negyven macska gyűlt össze, egész nap ekkor volt a legnagyobb a “népsűrűség” 😀 Kimentem, lefényképezkedtem velük, aztán még elsétáltam az etetőhelyig, ott is nagyon sokan voltak. A maradék egy órában még a kikötő környékén játszottam a cicákkal, aztán eljött a búcsú ideje: indult a hajó visszafelé. A visszaúton is szunyókáltam egy kicsit, aztán Nagahamába érkezve elsétáltam az állomásig, megvettem a jegyemet Macujamába, és a peronon megettem a maradék bentómat. Volt még kb. háromnegyed óra a vonat érkezéséig. Az állomás tele volt megint iskolásokkal, most mentek hazafelé.

Megérkezett a vonat, tele volt iskolásokkal, felszálltam én és a többi turista is, aztán itt is szálltak fel gyerekek… tulajdonképpen ez a vonat olyan volt, mintha csak az iskolásoknak és a macskaszigetről érkezőknek lett volna fenntartva 😀 Macujamába érkezve bementem az állomáson lévő konbinibe, hogy vegyek magamnak kaját (olyan süteményféleséget, amilyet 2014-ben is ettem itt, és amilyet amúgy ajándékba szoktak vinni ismerősöknek – na én ezt megevésre szántam 😀 ), meg a töris csoportnak valamilyen omijagét (ajándékot, valamilyen helyi süteményféleséget). Ezeket megvettem, aztán innen mentem a buszmegállóhoz. A busszal elutaztam a reptérig, ahol becsekkoltam, majd várakoztam a Peach gépére. Volt jócskán időm, így hát az elmaradt blogbejegyzéseket itt írtam meg. Úgy terveztem, hogy majd a gépen is írok, blogbejegyzéseket meg Mondo-cikket is, de végül a gépen úgy elaludtam, hogy mikor megébredtem, már azt láttam, hogy mindenki száll le a gépről. Nem is csoda amúgy, hisz a repülés 35 percet tartott csak. Ezután következett a szokásos menet: séta keresztül a kettes terminálon, onnan shuttle busszal át az Aeroplazáig, onnan séta a reptéri vasútállomáshoz. Ott aztán felszálltam a reptéri gyorsított járatra, jól tele volt, mivel estefelé már nincs annyi járat, nem volt gyorsvonat se, így azok, akik amúgy megfizették volna a gyorsvonati pótjegyet, nem vártak, hanem inkább a reptéri gyorsított járatra szálltak. A vonattal elutaztam Nambáig, ott átszálltam a metróra, és olyan fél tizenkettő körül haza is értem. Beköszöntem a takojakishoz, épp három csajszi volt nála (kettejüket ismertem, voltak már az üzletben), mondták, hogy épp búcsúbulit tartanak, mivel az egyik lány Ausztráliába fog utazni working holidayre. Én jó fáradtan hazaestem, és ki is dőltem 😀 Így ért véget tehát az utolsó nyári kirándulás.

Mivel e kirándulás során nem érintettem olyan megyét, ahol már ne jártam volna, a szokásos térképen most sincs változás:

keiken3

Jelmagyarázat:

  • lila = olyan megye, ahol laktam
  • piros = olyan megye, ahol megszálltam
  • sárga = olyan megye, amelyet felkerestem (sétáltam)
  • zöld = olyan megye, ahol átszálltam (vonaton), megpihentem (autópályán) stb.
  • világoskék = olyan megye, amelyen keresztülhaladtam járművel
  • fehér = olyan megye, ahol még egyáltalán nem jártam

A macskaszigetekről amúgy az októberi Mondóban is olvashattok majd (a blogra az újság megjelenését követően, valamikor novemberben kerül majd fel a cikk), a honlapon pedig egy új oldalt nyitok “Macskaszigetek” címmel, ahová a két macskaszigettel kapcsolatos információkat, illetve ezen élménybeszámolók linkjét fogom megosztani. Illetve ahogy látható fentebb, a macskaszigetekről részletes Flickr-képgalériát tettem közzé, ezen linkek is bekerülnek majd a Macskaszigetek oldalra.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás