(24-5) Pihenés a kirándulások után. Cikkírás. A szomszéd éneklése. Öcsi csomagot hoz. A 18-as számú tájfun és a takojakis. A nyári kirándulások és a tájfunok.

Az ehimei kirándulással véget ért az idei nyári szünetre tervezett összes kirándulásom. A hét maradék napjaiban jóformán csak pihentem. Meg cikket írtam, meg a szomszéd borzalmas módon énekelt, meg vasárnap délután megérkezett Öcsi, este pedig a 18-as számú tájfun is.

Pénteken nekiálltam a macskaszigetekről szóló mondós cikkemnek, mivel aznapra ígértem, hogy leadom. Tulajdonképpen ezzel, meg a képek válogatásával dolgoztam egész nap. Meg itthon döglöttem 😀 Ja és eltekertem a gjómü szűpába, hogy rizst vegyek, mert elfogyott. A szombati napon sem történt semmi szóra érdemes, pihentem. Kedves szomszédom aranyozta be a napomat, amikor jó szokásához hűen ismét női énekesek által előadott popslágereket próbált meg férfi létére magas hangon elvernyákolni. Nem lenne ezzel gond, ha olyan énekhangja lenne az illetőnek, ami ezt lehetővé teszi, a probléma azzal van, hogy még a normál hangján is borzasztó rosszul énekel a gyerek, nem hogy akkor, amikor női hangmagasságokat próbál kipréselni magából. Írtam neki egy cetlit az alábbi felirattal: „Nagyon bénán énekelsz. Senki nem kíváncsi rá, kérlek, a karaokéban énekelj”. Azóta nem énekelt többet (lekopogom). Visszatért a rejtélyes szomszéd is, megint lehetett hallani pakolás hangjait a szomszédból.

Vasárnap Öcsi írt, hogy feljön, hogy elhozza a csomagot, amit anyu küldött szülinapomra. Öcsi ugyanis időközben megjárta Európát, és már haza is ért. Mondtam neki, hogy nem sürgős a dolog, nem kell jöjjön, hiszen közeledik a tájfun. Ő viszont hajthatatlan volt, mondta, hogy mire ideér a tájfun, addigra ő már otthon is lesz, illetve hogy ő mióta itt lakik, egyszer sem volt komolyabb baja a tájfunok miatt.

Apropó tájfun, hatalmas nagy szerencsém volt amúgy, hogy előző nap mentem a macskaszigetre. Ha csak egyetlen egy nappal későbbre tervezem az utat, tehát ha nem csütörtökön, hanem pénteken mentem volna Aosimára, már nem tudtam volna eljutni, mivel a tájfun közeledtével megerősödött a szél és magasabbak lettek a hullámok, így már pénteken se közlekedett a komp. Egész nyáron attól féltem, hogy a tájfunok áthúzzák a terveimet, és meghiúsulnak a kirándulásaim, de végül tulajdonképpen mindenhol hatalmas nagy szerencsém volt. A kjúsúi kirándulásnál mondjuk nem tudtunk partra szállni a Gunkandzsimán, de azt leszámítva nem volt semmi probléma. Ahogy hazaértem, megérkezett az 5-ös számú tájfun. Észak-Japánban sem volt gond a tájfunokkal, jó, két-három nap esett az eső, de az sem az a durva, özönvízszerű esőzés volt, ki lehetett bírni. Ahogy hazaértem Tóhokuból, Akita és Aomori környékét hatalmas esőzés kapta el, elárasztotta a víz az utakat, Akitában meghiúsult a tűzijáték is. Aztán elutaztam a Jaejama-szigetekre: a tervezett időponttól egy nappal el kellett tolnom a haterumai utazásomat, de ezt leszámítva végig verőfényes, tökéletes időt fogtam ki, és minden szigetre el tudtam jutni. Hazaértem Oszakába, és a híradóban azt hallhattam, hogy Okinava térségében tombol a 18-as tájfun, a Jaejama-szigeteken a kompközlekedés leállt, repülőjáratokat töröltek. Elmentem Ehimébe, szintén jó időt fogtam ki, és ahogy visszaértem Oszakába, máris törölték a kompjáratot a 18-as számú tájfun miatt. Komolyan, olyan, mintha a tájfunok engem üldöznének, de mindig szerencsésen elmenekülnék előlük 😀

Délután tehát megérkezett Öcsi, elhozta a csomagot. Ekkoriban épp spórolnom kellett, mert az utazások felemésztették a pénzemet, és vártam a következő ösztöndíj érkezését. A számlákat is félreraktam, hogy majd az ösztöndíj érkezése után befizetem. Viszont a csomagban kaptam egy kis pénzt is, így hát másnap befizettem belőle a számláimat 😀 Öcsivel elbeszélgettünk, elmagyarázta az európai útját, én pedig a isigaki és az ehimei utamat. Közben a tévében figyeltük a tájfunról szóló adást, mutatták, merre tart épp a szélvihar. Estefelé aztán Öcsi elindult haza, mondtam, hogy lekísérem, hogy vegyek a közeli automatából egy kólát. Aztán látom, hogy a tájfun ellenére a takojakis nyitva van. Na beköszöntünk hozzá, aztán Öcsitől elbúcsúztam, ő elindult hazafelé, engem pedig Teraoka beinvitált. Volt ott egy fickó, az aztán elment, jött helyette az a pasas, aki akkor volt ott, amikor én Sirahamából érkeztem haza, és magyaráztam a pandákat. Teraoka berakta a képernyőre az én Facebookomat, és el kellett magyarázzam a képeket egészen a Jaejama-szigetektől mostanáig 😀 Már amikor lementünk Öcsivel, akkor érződött, hogy erős a szél, de akkor még nem esett. Aztán egyre kezdett erősödni a szél. Teraoka nem tudta, hogy haza tud-e menni, mivel biciklivel jött Tojonakából. Mondta, hogy vagy eljön a felesége érte kocsival, vagy itt alszik az üzletben. Este nyolc körül átkapcsolt a tévére, és akkor látta, hogy nemsokára ideér a tájfun. Na akkor segítettem neki bezárni: lehúzta a redőnyt, aztán biciklivel a hátsó bejárattól hordta előre a homokzsákokat, én pedig elrendeztem azokat a bejárat előtt. Azt mondta, gyakran befolyik a víz a redőny alatt, ezért kellenek a homokzsákok. Mondta, hogy másnap dél körül amikor jön, akkor menjek megint segíteni. Mondtam neki, hogy hívjon fel, ha ébren leszek már, akkor megyek. Ezután hazamentem, és miközben megnéztem a két kedvenc sorozatom befejező részeit, figyeltem a tájfun útját is: az első sorozat alatt ötpercenként jelentek meg a képernyőn a feliratok arról, hogy melyik térségre milyen vészjelzést adtak ki. Itt aztán mindenféle probléma nélkül átment a vihar: hallatszott, hogy nagyon zuhog az eső, és fújt a szél. De tulajdonképpen egy óra alatt átvonult, nem okozott semmilyen károkat. Viszont lehűlt az idő, már nem volt olyan nagy dög párás meleg. Így ért véget a hét.