(25) A nyári fáradtság szeptemberben. Az ösztöndíj érkezése. Könyvvásárlás. Az őszi félév indulása. Az első születésnap külföldön és a kétségek. A japánok és a külföldiek ösztöndíja, a japán adófizetők pénze. Jofukasi-különkiadás.

A nyáron a sok kirándulás miatt egyszerűen nem volt időm fáradtnak lenni. A felgyülemlett fáradtság pedig valahogy rám szakadt a nyári szünet utolsó (fél) hetén. Aztán megkezdődött az őszi félév is. A bejegyzésben ezenkívül szó lesz még arról, milyen kétségek közt telt az első külföldön töltött szülinapom, miféle ösztöndíjuk van a japánoknak és mi a helyzet a japán adófizetők pénzével, milyen könyveket vásároltam, és milyen tévéműsoron szórakoztam.

Az előző bejegyzés ott ért véget, hogy hazaértem a kirándulásokról, és tulajdonképpen pihentem a maradék napokon. Megjött és elvonult a 18-as számú tájfun is, és ezután még volt három napom, mielőtt megkezdődött volna az őszi félév. Ebben a három napban pedig olyan úgy éreztem, rám szakadt a nyár során felgyülemlett fáradtság. Szinte egész nyáron meg sem álltam, olyan szoros programot gyártottam magamnak. Egyik kirándulás véget ért, és szinte máris kezdődött a másik. Japánul van egy kifejezés, a nacubate, ez a nyári levertséget, fáradtságot jelenti. Július környékén, amikor nagy meleg van, magas páratartalommal, még éjjelre se hűl le a levegő, nos ekkoriban sokaknak szokott nacubatéjuk lenni. Egyszer, amikor Öcsi jött edzeni, ő is mondta, hogy nacubatéja van, fáradt, álmos, erőtlen, nincs étvágya. Én a nyáron nem panaszkodtam ilyesmire, nem volt arra időm, hogy levert legyek. Most viszont, július helyett szeptemberben megérkezett a nacubate. Több mint tíz órákat aludtam, és így is fáradtan ébredtem. Döglődtem a szobában, nem volt kedvem semmit sem csinálni. Nem hogy törizni, még blogot írni se volt erőm, kedvem. Néztem a tévét, aztán az egyik nap átugrottam kis időre a takojakishoz, mivel az üzletnek aznap volt a kétéves születésnapja. Én azt hittem kezdetben, hogy már nagyon régóta megvan ez a kis üzlet, erre kiderült, hogy csak két éve, hogy megnyitott.

Csütörtökön megérkezett a várva várt ösztöndíj, így elmentem bevásárolni szokás szerint a gjómü szűpába, a drogériába, a százjenes boltba, és pótoltam mindazt, ami kifogyott. Ezenkívül elővettem azt a könyvlistát, amit még a tavaszi félév végén Ogurától kaptam azokkal a címekkel, amelyekre a kutatásomhoz, illetve majd Magyarországra hazatérve szükségem lehet. A japán történelemről szóló több mint 20 kötetes sorozatok is voltak a címek között, ezek közül kiválasztottam néhányat, hogy elkezdjem szerre begyűjteni őket. Novemberben ugyanis, amikor hazautazom a díjátadóra, két nagy bőröndöt is vihetek magammal, így ekkor hazatranszportálnám a könyvsorozatokat. Ahogy nézegettem a „Japán antikváriumai” című oldalt, ahonnan különböző antikváriumokból lehet rendelni, megakadt a szemem azon, hogy az egyik sorozatot egy Oszaka megye, Szuita város, Eszakacsó városrészben lévő antikvárium hirdeti. Megkerestem a térképen, hát kiderült, hogy a konditeremtől egy utcasaroknyira van az antikvárium. Aztán kiderült, hogy egy másik megvásárolni tervezett könyvsorozatot is tartanak ők. Így hát csütörtökön felkerekedtem, és feltekertem az antikváriumig. A hirdetésük szerint az üzletet még a Meidzsi-korban alapították. Most biztos furcsán nézhettek, hogy egyszer csak betér ide egy gaidzsin (külföldi), és a japán történelemről szóló szakkönyvek iránt érdeklődik, aztán meg is vesz két sorozatot, ráadásul nem kér kiszállítást sem 😀 Mondta az antikváriumos fickó, hogy a keresett sorozatok a raktárban vannak, előhozza. Elő is hozta, nagyon jó állapotban volt mind a két könyvsorozat, így meg is vettem őket. Mondták, hogy tízezer jen fölött ingyenesen kipostázzák a könyveket, de gondoltam, minek még csomagolni, meg aztán nekem is kéne várni majd a postást vagy a futárt, mivel itt lakom közel, hazaviszem én a biciklivel. Az eladó négy nagy erős papírzacskóba osztotta el a 40 kötetet, mondtam, hogy kettőt ott hagyok, és fordulok egyet. Végül aztán csak egy zacskót hagytam ott, egyet betettem a bicikli kosarába, egyet-egyet pedig a kormány két oldalára, ezeket hazavittem, aztán visszatekertem a maradék zacskóért is.

Szintén csütörtökön kezdődött meg az őszi félév. Az őszi félév első órája egy „kulturális örökségek tudománya” elnevezésű óra volt Inoue szenszeijel, ő az, aki az előző féléves csütörtöki előadáson a kofunokról (ókori halomsírok) tartott előadást. Ez egy mesterszakos óra, csak kb. hatan vagyunk az órán. A tanár úrnak szokás szerint el kellett magyarázzam, hogy én „mi is vagyok”, tehát hogy nem vagyok se alapszakos, se mesterszakos, hanem kutatódiák vagyok, ösztöndíjjal. Ezzel a dologgal általában senki sem szokott képben lenni. Az egyik japán lány magyarázta a tanárnak, hogy ő Aicsi megyéből származik, erre a tanár megkérdezte tőlem meg egy kínai cserediáktól, hogy tudjuk-e, merre van Aicsi megye. Hát a tanár úr még nem tudja, hogy a hobbim beutazni egész Japánt 😀

Pénteken aztán életemben először töltöttem külföldön a születésnapomat. Ez azért alakult így, mivel amikor négy éve Japánban voltam, a szülinapomat követő napon indultam, és a szülinapomat megelőző második napon érkeztem haza, így mindig otthon voltam. Nem tartottam semmiféle ünnepséget vagy hasonlót, utólag kérdezte Teraoka, hogy miért nem mondtam neki, hogy szülinapom lesz, tarthattunk volna valami bulit a takojakizóban. Nekem viszont nem volt sok kedvem hozzá, mivel épp a fent említett nyári fáradtság uralkodott rajtam, levert voltam. Ráadásul – valószínűleg ez is a nyári fáradtság hozadéka lehetett – mindenféle kétségek kezdtek gyötörni. „Vajon rátalálok-e arra a konkrét témára a kutatásomon belül, amivel majd Magyarországra hazatérve szeretnék foglalkozni?” „Vajon ha hazamentem, visszavesznek-e majd a korábbi munkahelyemre?” „Ha nem vesznek vissza, vajon találok-e állást máshol?” „Ha igen, akkor hol?” „Milyen lesz vajon a doktori képzés, hogy működik a doktori képzés rendszere Magyarországon?” „Ha majd elvégzem a doktori képzést, mihez kezdek?” „Lesz-e valaha saját lakásom?” Ilyesmiken elmélkedtem, tehát mind olyan dolgokon, amelyeken nem most kellene idegeskednem 😀 Ráadásul esett egész nap az eső, ez sem tette jobbá a kedvemet 😀 Volt viszont pénteken is egy órám, ami tetszett: a japán nyelv története. Ez nem annyira töris, inkább nyelvészeti óra, de engem a japán nyelvészet is nagyon érdekel, a japán nyelv története pedig még akár az én témámhoz is kapcsolódhat. Ez alapszakos óra, tehát nagyon sokan vannak (főleg azért, mivel kötelező tárgy azoknak, akik japánszakos középiskolai tanárok szeretnének lenni), nagy előadóban. A tanár, Mori szenszei egy viszonylag fiatal figura, jó előadást tartott. Ő volt az, akivel leleveleztem, hogy nem lesz-e gond abból, ha novemberben a hazautazásom miatt kihagyom a dolgozatot. Ez az óra tehát jónak ígérkezett. Meg kellett venni egy tankönyvet az órához, ezért az óra után elsétáltam a kampuszon lévő könyvesboltba. Itt keresgéltem mindenfelé, de nem találtam a könyvet. Megkérdeztem, hol találom, erre kiderült, hogy a tankönyveket még egy emelettel feljebb, egy erre kijelölt helyen árusítják. Itt megtaláltam a könyvet, és meg is vettem. Aztán este, szülinapomon megleptem magam magam: vettem a konbiniben mini tortát meg mindenféle édességeket 😀

Szombaton feltekertem egészen a használt cikkes boltig. Rég nem jártam már itt. A látogatásom célja az volt, hogy vegyek egy mérleget (testsúlymérleg), amivel meg tudom majd mérni, hány kilósak a könyvek összesen, illetve hány kilós a csomagom; aztán szintén akartam venni egy konyhai mérleget is, amivel a húsokat le tudom mérni, mivel a kínai gagyi mérleg, amit az Amazonról rendeltem, elromlott. Találtam is mérlegeket, meg találtam 20 jenért (kb. 47 forint!) kokesi babákat (hagyományos, fából készült figurák) meg szintén 20 jenért egy koreai rítus hagyományos maszkjait bekeretezve. Hát ilyesmit 20 jenért nem hagyok ott, tehát ezeket is begyűjtöttem 😀 Kicsit nehézkesen fuvaroztam le a cuccokat a biciklivel a lejtőn… Hazafelé menet pedig megálltam megint az antikváriumnál, mivel a neten kinéztem még egy könyvsorozatot, amit itt is árulnak. Ezt is begyűjtöttem, szóval a könyvekkel, a mérlegekkel meg a fa tárgyakkal együtt ereszkedtem le a lejtőn 😀 Sajnos a konyhai mérleggel pórul jártam, mert nem működik… 😀 Jó, hát egy pár száz jenes gagyi izéről van szó, szóval mit vártam…

Azt hiszem szombaton olvastam egy cikket egy japán egyetemistáról, ezzel kapcsolatban szeretnék írni pár szót. A cikkben egy a Vaszeda egyetemen (tokiói híres magánegyetem) tanuló fiatalról volt szó, akit édesanyja egyedül nevelt fel szegénységben. A fiú gyerekkorában nagyon jó tanuló volt, szeretett volna továbbtanulni, ehhez pedig különböző felkészítő iskolákba beiratkozni. Ezt viszont nem tudta megtenni, mert nem volt pénzük rá. Magától készült, bejutott egy jó középiskolába, és egyetemre szeretett volna menni. Be is jutott a Vaszeda egyetemre, de mivel Japánban minden egyetemen (még az állami egyetemek is) tandíj van, ezért fel kellett vegye az „állami ösztöndíjat”. Amit a japánok sógakukinnak, vagyis „ösztöndíjnak” hívnak, az nálunk a diákhitelnek felel meg. Sokszor elképednek a japánok, amikor megkérdezik tőlem, hogy az ösztöndíjat, amit kapok, vissza kell-e majd fizetnem, én pedig mondom, hogy nem. Számukra az az alapértelmezés, hogy az „ösztöndíj” olyan valami, amit majd vissza kell fizetni. Számomra nem, számomra ez egyszerű diákhitel. Tehát a srác most a Vaszeda egyetemre jár, Tokióban bérel lakást, mellette van vagy két diákmunkája (azt hiszem, középiskolásokat tanít felkészítő iskolában), ez rengeteg idejét elveszi a tanulástól, és mellett pedig folyamatosan kapja az „ösztöndíjat”. Jelenleg, 22 évesen, másodéves egyetemistaként 11 millió jenes tartozása van. És azon gondolkodik, hogy van-e értelme befejeznie az egyetemet, és még két év alatt további hasonló mértékű adósságot felhalmoznia, vagy pedig érdemesebb lenne abbahagyni a tanulást, és elkezdeni törleszteni. Viszont egyetemi végzettséggel nehezebben kap munkát, és ha kap is, alacsonyabb lesz a fizetése, vagyis még nehezebb lesz neki visszafizetnie az „ösztöndíjat”. Volt egy barátnője is, aki hívta mindenféle programokra, ő viszont szégyellte bevallani, hogy azért nem tud menni, mert nincs rá pénze, ezért inkább szakított vele. Amikor megosztottam ezt a cikket, valaki többek között azt írta, hogy lehet, hogy most nehéz az illetőnek, viszont ha majd elvégzi a Vaszedát (ha jól emlékszem, a jogi karra jár), akkor majd nagyon jól fizető állást fog szerezni, és vissza tudja majd fizetni az „ösztöndíjat”. Ezzel csak az a gond, hogy pont az ilyen híres egyetemeken végzettek kerülnek gyakran olyan nagy nevű cégekhez, ahol tényleg vannak jól fizető állások, cserébe viszont annyit túlóráztatnak, hogy nem marad az illetőnek szabadideje, vagy rámegy az egészsége, neadjisten öngyilkos lesz. Korábban egy olyan cikket is olvastam, amiben japán fiatalok arról nyilatkoztak, hogy „a családalapítás és a gyermekvállalás manapság a gazdagok kiváltsága”. Hisz 11 milliós adóssággal hogyan gondolhatna az illető családalapításra? Ez szerintem hatalmas nagy probléma a mai japán társadalomban. Én egyrészt nagyon örülök annak, hogy minálunk jó tanulmányi eredménnyel ingyenes egyetemi oktatásban lehet részt venni, hisz lehet, hogy ha nálunk is olyan rendszer volna, mint Japánban, én sem tudtam volna egyetemre járni. Másrészről viszont van egy dolog, ami nem fér a fejembe. Ha a japán állam képes nekünk, külföldieknek nagy összegű, igazi, vissza nem fizetendő ösztöndíjat adni, akkor a saját állampolgárainak miért csak „ösztöndíjnak” nevezett diákhitelt képes nyújtani? Hihetetlen. Épp ezért úgy érzem, nagyon meg kell becsülnöm nekem is ezt az ösztöndíjat, és nagyon igyekeznem kell. Itt kell megemlítsem azt is, hogy még egy-két hónappal ezelőtt kaptam egy rendkívül kedves kommentet az utazásaimmal kapcsolatban, amelyben a komment írója az állította, hogy a japán adófizetők pénzén utazom. Nos, valóban a japán adófizetők pénzéből utalja a Monbusó a mi ösztöndíjunkat. Ugyanakkor a teljes összeget el lehetne költeni például lakhatásra vagy étkezésre. Lakhatnék olyan helyen, ahol nem hallom a szomszédok hangjait, vagy vásárolhatnék drága ételeket. Én helyette a legolcsóbb helyen lakom, és a legolcsóbb üzletben vásárolok, hogy a megmaradt pénzt összespórolva eljuthassak olyan helyekre, ahol jobban megismerhetem azt az országot és azt a kultúrát, amellyel foglalkozom, amelyet kutatok. A legolcsóbb vonatjeggyel utazom mindig, a legolcsóbb szállásokon megszállva, konbinis bentón (ételesdoboz) élve. Azért, mivel úgy gondolom, hogy ha Japánnal foglalkozik az ember, nagyon fontos, hogy minél jobban megismerje a vidéket is. Csak a könyvtárban ülve, a tananyagot bámulva nem fogja megismerni az ember a kultúrát. Sokkal hitelesebbnek tartom, ha például egy Japán-szakértő nem csak a könyvekben leírt tényeket közli, hanem személyes tapasztalatokkal is rendelkezik. A kirándulás egyrészt bővíti a földrajzi ismereteimet, másrészt különböző tájakon különböző kultúrákat ismerek meg. Ha szeretek és tudok spórolni, szeretek utazni és tudok olcsón utakat megtervezni, akkor miért ne használjam ki ezt a lehetőséget? Szét kellene dobálnom az utcán azt az összeget, amit az olcsó lakás és az olcsó kaja miatt megspóroltam, hogy a japán adófizetők összeszedjék? Nem, véleményem szerint pont a fent említett okok miatt, pont azért, mert meg kell becsülnünk ezt az ösztöndíjat, azért nem költöm el fölösleges dolgokra, hanem inkább spórolok, és arra használom, hogy minél jobb legyek a szakterületemen, ehhez pedig a tanulmányutakra is szükség van. Na jócskán elkanyarodtam az eredeti témától…

Szombaton este kedvenc tévéműsorom, a Gecujó kara jofukasi (Hétfői éjszakázás) két órás különkiadása volt, benne a kedvenc „szereplőkkel”, és nagyon sok érdekes japán tájszólással. Ez egy humoros műsor, de szerintem japán szakosoknak nagyon sokat lehet tanulni is belőle. Én ebből az adásból ismertem meg egy csomó különleges nyelvjárást, és csomó más érdekességet Japánnal kapcsolatban. Így hát nagyon vártam az őszi különkiadást, ezt néztem meg szombaton este.

Vasárnap aztán megint nem történt semmi különös, igyekeztem összeszedni magamat a nyári levertségből, és igyekeztem felkészülni a következő tanítási hétre. A következő hét leírása már nem lesz ennyire negatív, ígérem 🙂