(30) Átlagos hétköznapok. Az átrendezett konditerem. Pénztelenség. A könyvek bepakolása. A 22-es számú tájfun: az elmaradt Potluck Party. Biciklizés az esőben. Vendégségben a host familynél.

Ha hétvége, akkor tájfun! Szokás szerint, egy átlagos hét után szombaton megint megérkezett a tájfun, hogy jól elrontsa a megszervezett programokat. Én meg azt hittem, biciklivel legyőzhetem a tájfunt, de tévedtem. A későn érkező ösztöndíj miatt kifogytam a pénzből is. Lesz néhány szó a host familynél való vendégeskedésről, a japán cégekről, aztán a japán diákokról, meg a kedvenc szomszédjaimról is.

A hét eleje a megszokott módon kezdődött. Hétfőre elvonult a tájfun (még az előző), aztán a szokásos órák következtek. Kedden szintúgy. A keddi, Cusimáról szóló komondzsós óra helyszíne megváltozott, mivel átalakítják az eddigi tantermet. Ennek az órának az oktatója eléggé gépiesen működik, pontban csengetéskor (igen, egyetemen is van csengetés) szokott beviharzani a tanterembe, és az óra minden apró részletét a tervek szerint, gépiesen hajtja végre… Például amikor előző félévben a dolgozatokat osztotta ki, mindenkit egyenként, név szerint kihívott. Majd ezután bejelentette, hogy akkor most névsorolvasás következik, hogy regisztrálja, ki van jelen. Arra nem gondolt, hogy ezt a kettőt össze lehetett volna kötni… Szóval más tanterembe kellett menni, ez pedig kis zavart okozott a rendszerben. A tanteremnek más volt az elrendezése, ráadásul két külön tábla volt, ez alaposan megzavarta a gépiesen működő tanár urat. Még mielőtt becsengettek volna, elkezdett valamit magyarázni arról, hogy amikor ő diák volt, hogy néztek ki ezek a termek, aztán ahogy becsöngettek, abban a pillanatban abbahagyta a mondat közepén a megkezdett szöveget, és elkezdett „hivatalosan” órát tartani. Körülbelül hatszor elnézést kért amiatt, hogy megváltozott a tanterem.

A tanulmányolvasós órán (igazából az nem is óra hivatalosan) is volt egy kis érdekesség. Az Edo-kori áruszállításról, fuvarozásról volt szó. Miután a felelős előadta a tanulmány tartalmát, mindenki kérdezett. Belemerültek mindenféle apróságokba, majd amikor rám került a sor, én nagyon alapvető dolgot kérdeztem, kicsit kellemetlennek is éreztem, mert azt hittem, hogy ez mindenki számára alap. A szövegben ugyanis előkerült több fogalom is, melyek mindegyike az áruszállításban részt vevő valamelyik szereplőt takarta. Az viszont nem volt pontosan világos, hogy a vidéken betakarított rizs pontosan hogyan is jutott el Edóba vagy Oszakába, az egyes szereplők közül ki kinek adta el a rizst. Ezt kérdeztem meg, és senki nem tudott válaszolni. Elkezdték a tanulmányt bogarászni, egymásnak ellentmondó vélemények születtek. Aztán negyed óra alatt valahogy tisztáztuk a dolgot, pontosabban lezártnak tekintettük a témát, bár nekem voltak kétségeim. Tehát a legalapvetőbb dolgok tisztázása nélkül kezdtek bele az apróságok megvitatásába. Ezt amúgy sokszor látom. A kuzusidzsis szövegek olvasásánál is hasonló a helyzet. Tisztázzuk, hogy melyik kuzusidzsi milyen kandzsit takar, aztán miután az összes kandzsira fény derült, felolvassuk, hogyan is kell ezt az egészet kiolvasni. És ilyenkor szokott az lenni, hogy jó, akkor kezdjük a következőt. Én viszont ilyenkor megkérdezem, hogy akkor bocsi, most tisztázzuk azt is, hogy mai, modern japán nyelven ez az egész szöveg mit jelent. Mert az rendben van, hogy megfejtettük, hogy a szöveg milyen írásjegyekből áll, és ezeknek mi az olvasata, de ettől még a kb. négyszáz évvel ezelőtti szöveg nem lett teljes mértékben érthető. És ilyenkor a japánok is leblokkolnak, és elkezdenek gondolkodni. Hmm, mit is jelent… „Hát, a lényeg nagyjából az, hogy…” Mondom, de nekem nem az kell, hogy a lényeg nagyjából mi, hanem tudni szeretném, hogy pontosan melyik kifejezés mit jelent, szóról szóra. Hisz az lenne a lényege a korabeli szövegek olvasásának, hogy meg is értsük. Ilyeneket tapasztalok tehát a japán diákok körében. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy szorgalmasak és kitartóak, hiszen mind a tanulmányolvasós, mint a kuzusidzsis alkalmat megtartják tulajdonképpen egymásnak, akkor is, ha nincs jelen a tanár. Felkészülnek, előadnak, ott vannak, akkor is, ha az nem jelent plusz kreditet. Ilyet azért Magyarországon nem gyakran látni.

Szerdán elmentem edzeni, a konditeremben pedig nagy meglepetés fogadott, ugyanis a keddi szünnapon átrendezték az egész termet. Új gépeket vagy felszereléseket nem hoztak, viszont mindennek megváltozott a helye, így hát mindenkinek keresgélnie kellett. Mindenki, ahogy belépett a terembe, meglepődött, az alkalmazottak pedig mindenkinek el kellett mondják, hogy „igen, egy kicsit megváltozott az elrendezés, nem, nincsenek új gépek”. Pont, amikor én indultam hazafelé, akkor jött az a bácsi, akivel mindig szoktunk beszélgetni például a Szeisun 18 kippuvel való utazásról. Mondom neki, odabent meglepetés várja majd 😀 Szintén szerdán elmentem még a gjómü szűpába bevásárolni, de csak a legalapvetőbb dolgokat vettem meg, ugyanis nagyon fogytán volt a pénzem. Októberben valamiért az ösztöndíj csak október 31-én érkezik. A lakbért mindig akkor szoktam befizetni, amikor az ösztöndíj érkezik. Így tehát, ha az ösztöndíj 22-én, 25-én, 27-én stb. érkezett, én aznap egyből fizettem is be a lakbért. A lakbért minden hónak 29-éig kell ugyanis befizetni. A szeptemberi ösztöndíjból, amikor az megérkezett szeptember végén, be is fizettem az októberi lakbért. Viszont mivel az októberi ösztöndíj csak 31-én érkezik, az a helyzet állt elő, hogy ugyanabból a szeptemberi ösztöndíjból, még 29-e előtt be kellett fizetnem a novemberi lakbért is. És mivel szeptemberben megvásároltam egy csomó könyvet is, amelyeket novemberben haza szeretnék vinni, nem maradt tartalékom. Miután bevásároltam a gjómüben, így 2600 jenem maradt a következő 6 napra, ebből kellett kijönnöm.

Közben kedves szomszédaimmal kapcsolatban is történtek megemlítendő dolgok. A jobb felőli szomszéd viszonylag normális azóta, mióta jó pár hónappal ezelőtt bepanaszoltam a gondnoknál az éjszakai ordibálása után. De tény, hogy a fal továbbra is vékony, így hát amikor a gépén sorozatot néz, annak minden szavát hallani lehet. A tévét szintúgy. Hiába szeretnék lefeküdni időben, mivel ő késő este ér haza, és akkor kapcsolja be a tévét, rosszabb esetben a mosógépet is, így hát kénytelen vagyok megvárni, amíg ő is lefekszik, és elcsendesül. Most viszont a bal felőli, az úgynevezett „rejtélyes” szomszéd keserítette meg egyik estémet. A rejtélyes szomszéd az őszi félévben véglegesen is beköltözött a szomszédba, most már mindennap itt van. Egyik nap viszont késő este nem egyedül érkezett, valakivel jó hosszasan beszélgettek, pakolásztak, persze ebből én mindent hallottam. Aztán elmentek, de éjjel 2 körül vissza is tért a rejtélyes, és pakolt ide-oda, járkált. Ezt még jobban hallom, mivel a futonon ahogy fekszem, a fejem pont a rejtélyessel közöl falnál van. Egyik éjjel ráadásul fél háromkor indította be valaki a mosógépét. A rejtélyesre gyanakodtam, de nem tudtam pontosan beazonosítani, honnan jön a zaj, így hát egy papírra piros filccel felírtam, hogy „Valaki éjjel fél 3-kor mos. Ez zavar másokat, kérem, ne használja a mosógépét az éjszaka közepén!”, és mágnessel kiraktam a gondnok néni faliújságára. Másnap aztán mindenki kapott levelet a gondnoktól, amelyben többek között megírta azt is, hogy mivel látta az értesítést, ő is kér mindenkit, hogy tartsa be mindenki a viselkedési normákat, és este 11 után ne használják a mosógépet.

Csütörtökön Inoue szenszei órája következett. Olyan kis golyókról volt szó, amelyeket Simane megyében találtak a régészek, és hasonlítanak azokra a golyókra, amelyek Sillában (Korea) nyakékek és hasonló ékszerek részei voltak. Érdekes lett volna a téma, de a vetítés miatt teljesen besötétített a tanár úr, így én majdnem ülve elaludtam 🙂

Pénteken elmaradt a japán nyelv történetéről szóló óra. Elmentem az üzletbe, a bevásárlás után 1800 jenem maradt.

„Ha hétvége, akkor tájfun” – szombatra megérkezett a 22-es számú tájfun. Ez ugyan nem érte el közvetlenül Japánt, nem haladt keresztül rajtunk, viszont épp elég közel volt ahhoz, hogy jó kis esőt és szélvihart okozzon. Úgy terveztem, hogy szombaton elmegyek Arasijamába, hogy ott találkozzak Andival (tolmács-szenpai), viszont ő nem volt elérhető neten, így nem tudtuk megbeszélni, hogy pontosan mikor és hol tudnánk találkozni, ráadásul zuhogott egész nap az eső, így hát ez a program is elmaradt, és én itthon kuksoltam 😀 Többek között azzal töltöttem az időmet, hogy bepakoltam a nagy bőröndökbe a sok könyvet, amelyeket haza szeretnék vinni. Hogy a felállított bőröndben ne boruljanak összevissza a könyvek, szépen hármasával-négyesével összekötöztem őket, és úgy rendeztem el a bőröndben, hogy ne csúszkáljanak ide-oda. Bepakoltam az öltönyömet, meg az egyéb hazaviendő cuccokat, majd le is mértem a bőröndöket. Épp hogy befért minden… Viszont ott van még a kézipoggyász is. A hátizsákba is könyveket pakoltam, aztán a laptoptáska egyik fakkjába is könyvek kerültek… Remélem, nem lesz gond a hazaút során.

Vasárnap az úgynevezett Potluck Party volt betervezve. Négy évvel ezelőtt már részt vettem egy ilyenen: a host family programot szervező tojonakai szervezet rendezi, minden család visz saját készítésű kajákat, aztán a családok meg a rjúgakuszeiek elbeszélgetnek, megkóstolják a kajákat, és mindig vannak valamilyen fellépők, műsor is. Motoharáék erre hívtak, én pedig ki is találtam, hogy majd biciklivel megyek fel a Tojonaka állomáshoz. Vasárnap reggel viszont jött az üzenet, miszerint a tájfun miatt lemondták a rendezvényt. De mivel Motoharáné már megcsinálta a kajákat, hívott, hogy menjek fel hozzájuk ebédelni. Megírtam, hogy rendben, elindulok, de mivel még nem esik annyira az eső, megpróbálkozom biciklivel elindulni. A konbiniben vettem egy esőkabátot, így maradt kb. 1300 jenem, aztán útra keltem. Motoharáék írták, hogy majd ők kifizetik a vonatjegyet, menjek inkább vonattal. Megírtam, hogy nem kell kifizetni, elindulok én biciklivel. El is jutottam az első kereszteződésig, ahol viszont úgy elkezdett zuhogni az eső, és a szél is úgy megerősödött, hogy már ott teljesen eláztam, a vízhatlan cipőm is kezdett átázni, ráadásul a zsebemben lévő telefonom is kezdett vizes lenni… Nem sikerült legyőznöm a tájfunt, visszafordultam. Megírtam, hogy ismét útra kelek, ezúttal vonattal. A monorailre is át kell szállni, hogy eljussak Motoharáékhoz, az pedig rendkívül drága. Az oda-vissza úttal így körülbelül 300 jenem maradt volna keddig.

A Motoharáékhoz közeli állomásra megérkezve ki akartam nyitni az ernyőmet, de a szél egy pillanat alatt kicsavarta és darabokra törte… Így hát az esőkabátba futva mentem át a felüljárón. A host familynél ott volt Pablo, a japán felmenőkkel rendelkező argentin srác (mindkét szülője már Argentínában született japán, ő nem tudott japánul addig, amíg nem jött Japánba, most se beszél valami túl jól), aztán később megérkezett Rjú-szan is, aki pedig tajvani, vele 2014-ben találkoztam utoljára. Ebédeltünk, aztán elbeszélgettünk az utazásokról, elmagyaráztam, hol mi történt az útjaim során, aztán szó volt még sok egyéb témáról is, többek között a japán cégekről. Pablo és Rjú is munkát keresett Japánban, és áprilistól japán cégeknél fognak dolgozni. Rjú valamilyen kínai pengetős hangszeren játszik, hasonló, mint a samiszen. Motohara-apuka mondta neki: „aztán élvezd ki jól a hangszert áprilisig, mert azután már nem lesz időd hobbira”. Pablo is szeretne még néhány helyre elutazni a téli-tavaszi szünetben, mert áprilistól aztán erre már nem lesz lehetősége. Számomra nagyon ijesztő ez a vállalati „kultúra”. „Élj csak a munkának, ne legyen se hobbid, se szabadidőd” – én ezt nem tudom elfogadni. Hihetetlen, hogy úgy beszélnek a munkába állásról, mintha ez az életük végét jelentené – miután munkába álltak, nem lehet hobbijuk, nem lehet szabadidejük, nem lesz idejük semmire. Pablo azt is említette, nem tudja, hogy fog tudni hazautazni majd időnként Argentínába, mivel a hazaút az átszállások miatt legalább 1-2 napba telik, a visszaút szintén, tehát neki legalább két hétre lenne szüksége ahhoz, hogy hazautazzon, hogy találkozzon a családjával, szeretteivel. De két hét szabadság egy japán cégnél elképzelhetetlen.

Ehhez hasonló témákról volt tehát szó, közben a tájfun is elvonult, estefelé pedig elindultunk hazafelé. Ekkor Motoharáék mindenkinek átnyújtottak egy micimackós kis borítékot, mondván, köszönik, hogy eljöttünk a tájfun ellenére. Egy ezres volt benne – énnekem az a sejtésem, hogy azért adták, mert én indulás előtt mondtam, hogy biciklivel megyek majd, mert nincs pénzem a monorailre. Akárhogy is legyen, ezzel engem nagyon kisegítettek, nagyon rendesek voltak. Így vasárnap este 1300 jennel zártam a hetet, maradt tehát pénzem az ösztöndíj utalásáig. Ja és kaptam egy ernyőt is a törött helyett! 😀