(34) A csomagok és a hazautazás. A Pro Scientia Aranyérem átadóünnepsége. A köztévés interjú. Pesti ügyintézés. Találkozások ismerősökkel. A kolbászok. A visszaút.
Visszatértem! Japánba is, és a blogra is… Jó nagy késéssel, de a (34)-es számú bejegyzésben többek között szó lesz a csomagokkal való cipekedésről, a hazaútról, a Pro Scientia Aranyérem átadóünnepségéről, otthoni találkozásokról, meg egy interjúról, amit nem adott le a tévé 😀 Meg még sok más egyéb apróságról is…
Ott fejeztem be legutóbb a blogot, hogy a szomszéd üvöltette a tévét, én meg válaszul visszaüvöltettem. Így viszont tudtam aludni, kora reggel viszont kelni kellett, hiszen ki kellett jutnom a reptérre. Úgy terveztem, hogy a kinézett vonat indulása előtt 40 perccel már elindulok itthonról (normális esetben körülbelül 8-10 perc gyalog az állomás), hiszen a két nagy 23 kilós bőrönddel, plusz a hivatalosan 8 kilós (gyakorlatilag több mint 10) hátizsákommal, illetve a laptoptáskámmal (amibe szokás szerint könyveket rejtettem, így az is több mint 10 kiló volt 😀 ) kellett megtegyem ezt a rövid szakaszt. Megreggeliztem, beraktam a laptopomat és az egyéb, reggel még használt cuccaimat a helyükre, aztán útnak indultam. Mivel tudtam, hogy Magyarországon ilyenkor jóval hidegebb van, mint Japánban, a vastag télikabátomban mentem haza, meg jó vastag kötött pulóverben, alatta inggel, pólóval. Igen ám, csakhogy Japánban még nem volt olyan hideg. Már az leizzasztott, ahogy lecipeltem a bőröndöket a lépcsőn… Aztán utána valahogy meg kellett oldanom, hogy tudjam húzni a két nagy bőröndöt is, meg tudjam vinni a többi csomagot is. Hát valahogy megoldottam, de nagyon sokszor megálltam kifújni magamat, félúton levettem a kabátomat is, ott idétlenkedtem az út szélén, a munkába/iskolába igyekvő japánok furcsán méregettek… Nagy nehézségek árán eljutottam a vasúti átkelőhöz, itt át kellett menjek, mivel csak a vasút túloldalán van olyan lejárat a beléptetőkapuhoz, ahol lift is van. A csomagjaimmal együtt épphogy befértem a liftbe, az levitt a beléptetőkapukhoz. A kapunál lévő vasúti alkalmazott megrökönyödött, amikor látta a sok csomagomat, megszólalt, hogy van lift, ami fölvisz a peronra, használjam azt. Hát nem is gondoltam, hogy felcipelem a lépcsőn a cuccokat… De mondom neki, a lift még hagyján, de vajon felférek-e a vonatra ennyi cuccal? Fellifteztem, aztán vártam a vonatot. A vonat legelső kocsijába akartam felszállni, hogy amikor Tengacsajánál át kell szállni, ne kelljen annyit gyalogolni. Igazából az eggyel korábbi vonatot értem el (kb. fél óra volt végül a kijutás az állomásra), de ez nem változtatott azon a helyzeten, hogy épp akkor indultam el ezzel a rengeteg cuccal, amikor mindenki munkába igyekszik, ezért tömve vannak a vonatok. Szerencsém volt, még épp annyi hely volt a vonaton, hogy fel tudtam szállni a holmijaimmal. Aztán a következő állomásokon még többen szálltak fel, így hát én tulajdonképpen úgy álltam, hogy a lábaim közé fogtam a két nagy bőröndöt, azok tetejére ráraktam a hátizsákot meg a laptoptáskát, ráterítettem a kabátomat, és átöleltem ezt az egész cókmókot, hogy ne dőljön le az „építmény”… Mindezt ugye a tömeg közepén, kapaszkodni nem tudtam… Aztán ahogy közeledtünk Oszaka központja felé, kezdett enyhülni a tömeg, az egyik központi állomáson olyan sokan leszálltak, hogy a cókmókot be tudtam tolni az egyik sarokba, ahol nem voltam útba, aztán pár állomás múlva szinte kiürült a kocsi. Ekkor már le is tudtam ülni. Szemben két néni üldögélt, amikor leültem, mondja az egyik a másiknak: „Szugoi nimocu ja naa” (De durván sok csomagja van) 😀
Megérkeztem Tengacsajába, itt kell ugye átszállni a metróról (a Kitaszenriből induló Hankjú-vonat Tendzsinbasiszudzsi-rokucsóme állomásnál ér véget, de ugyanaz a szerelvény halad tovább metróként – én eddig azt hittem, hogy ugyanaz a sofőr vezeti végig a vonatot, de itt most ugye az első kocsiban voltam, így láthattam, hogy amint megállt Tendzsinbasiszudzsi-rokucsóménál //egy élmény ezt a megállónevet leírni :D// a vonat, leszállt a sofőr, beszállt a metróvezető, közben ugyebár hátul kiszállt a Hankjú-kalauz és beszállt a metró kalauza, és mentünk tovább) a Nankai vasúttársaság vonatára. Átcipeltem a cuccaimat a metró beléptetőkapuján, aztán fel a mozgólépcsőre, onnan be a Nankai beléptetőkapuján. Itt már sokan voltak hasonló bőröndökkel, hisz itt lehet felszállni a kúkókjúkóra, vagyis a reptéri expressz járatra. Épp ezért több lift is be van szerelve, hát mindegyiknél sor állt, így én inkább megvártam azt a liftet, ami utoljára jött le, ide be tudtam szállni normálisan. A lift fölvitt a peronra, és ahogy nyílik a lift ajtaja, látom, hogy egy vonat épp bent áll a peronon, gyorsan ránézek a kijelzőjére, azt írja, kúkókjúkó, hát mondom ez pont jó, becipeltem a cuccaimat az egyik kocsiba, és már indultunk is. Így hát elértem az eggyel korábbi reptéri expresszt is. Egy-két megállót álltam, aztán utána felszabadult egy hely, oda letelepedtem.
A reptérre érkezve először is megnéztem, ki van-e már írva, melyik pultnál kell becsekkolni a Finnairhez. (Igazából én elintéztem neten a becsekkolást, csak a nagy csomagokat kellett feladnom.) Nem volt még kiírva hivatalosan, de a Finnair feliratú pultoknál már jó nagy sort láttam, így gondoltam, sietek a fóliáztatással, hogy én is beálljak a sorba. Lefóliáztattam a két nagy bőröndöt, ez ugyan 2000 jenbe került, és odahaza is kb. 5000 forint két bőrönd befóliázása, de szerintem megéri, mert nem sérül a bőrönd, én ezekkel a bőröndökkel járkálok már mióta, és szerencsére semmi bajuk nem lett még. A fóliáztatás után beálltam a sorba. Féltem, nehogy belekössenek a laptoptáskámba, mivel az egyik táblán az szerepelt: „Economy: 1 cabin baggage; Business: 1 cabin baggage + 1 laptop”. De ugyebár a neten azt írja, hogy az economyra is lehet vinni az egy csomagon kívül egy „személyes tárgyat”, ami lehet esernyő vagy kamera vagy például laptop. Ezt szoktam én mindig kihasználni, mivel jó nagy laptoptáskám van, ahová a laptop mellé mindig bedugok jó pár könyvet is, így csalok a csomaglimittel 😀 A sor elején elkezdték osztogatni azokat a kis szalagokat, amiket a felvihető poggyászokra raknak, na mondom, most mi legyen… Amikor én odaértem a szalagosztogatóhoz, kérdezte, van-e kézipoggyászom, mondtam, igen, ez itt a hátamon. Arra rakott kis szalagot, a laptoptáskát nem kérdezte, én nem említettem. Mikor sorra kerültem, mondja a pultnál a csaj, hogy ha nekem már megvan kinyomtatva a beszállókártyám, akkor legközelebb állhatok a netes beszállókártyás sorba. De olyat én igazából nem láttam, csak priorityt és economyt. Kérdezem, hogy akkor ilyenkor állhatok a priorityhez? Azt mondja, nem, hanem az internetes check-in sorba. De hát olyan nem volt!! 😀
A sorban állás jó sok időmet elvette, én meg még akartam venni pár cuccot a Daisóból és a konbiniből, így hát a nehéz hátizsákkal és laptoptáskával, meg a hátizsákra erősített alvópárnával végigrohantam a repteret a három réteg ruhámban, leizzadtam, de megvettem, amit akartam, aztán sietve mentem a biztonsági ellenőrzéshez. A Kanszai reptéren mindig flottul megy a biztonsági ellenőrzés, eddig még soha nem láttam itt tumultust, tökölődést. Most sem volt semmi gond, hamar megvoltam, aztán az útlevél-ellenőrzés is egykettőre lezajlott. Ezután felültem a kis shuttle vonatra, ami átvisz a reptér másik felébe, a beszállókapukhoz. Amíg várakoztam a kapunál, láttam egy japán anyukát két félvér kisgyerekkel. A lány jól viselkedett, de a kisfiú hisztizett, ordibált, földhöz verte magát. Hú, na mondom, hogyha ők a közelemben fognak ülni, akkor nem lesz valami nyugodt az utazás 😀 A beszállásnál kicsit még tartottam attól, hogy belekötnek a laptoptáskába, de persze nem volt semmi gond, simán fölszállhattam. Amikor megyek az üléshez, hát kik ülnek velem egy sorban, a középső négyes ülés másik három székén? Az anyuka a két gyerekkel 😀 De amúgy nagyon jól viselkedtek a gyerekek, abszolút semmi gond nem volt velük, nézték a rajzfilmeket, kellemes csalódás volt. Csakhogy ez a helyzet, hogy egy négyes ülés egyik oldalán ül egy japán nő, a másik oldalán egy európai fickó, köztük pedig két félvér gyerek, azt a félreértést generálta, hogy én vagyok a gyerekek apja, így hát az egyik steward többször is tőlem próbált érdeklődni afelől, hogy mit szeretnének enni a gyerekek. Mondtam, hogy én nem ide tartozom 😀 Az úton amúgy nem volt semmi probléma, mivel ugye úgy volt, hogy Finnországba délután, Magyarországra meg este érkezem, ezért most az úton nem szabadott aludnom, hogy elkerüljem a jet laget. Nem is aludtam, hanem helyette a telefonomra letöltött sorozatepizódokat néztem meg; behoztam a lemaradásomat a Királynő egy hétre-vel, meg elkezdtem a Terápia harmadik évadát.
Finnországban jó hideg volt… De az átszállással nem volt semmi gond, megvettem a kedvenc Karl Fazer csokijaimat, aztán vártam a pesti gépre, itt is flottul ment a beszállás, meg minden. Örültem, hogy ezúttal nem jártam úgy, mint a KLM-Air France bagázzsal 😀 A nagy gépen elfogytak a sorozatepizódjaim, így hát a kis gépen már olvastam, mégpedig a „Most megyek, és felmondok” (Ima kara sigoto o jamete kuru) című film alapjául szolgáló regényt. Egy negatívum a Finnairnél az, hogy a kis gépen konkrétan csak egy ital jár, más kaját külön pénzért lehet venni, mintha csak egy fapados járaton lennénk. Mire a pesti gépre ültem, már jó éhes voltam azért, vártam, hogy legalább egy szendvicset adnak, erre fel csak megkérdezték, hogy ásványvizet, áfonyalevet vagy teát/kávét kérünk-e, majd körbetolták a csipszárus kocsit, hogy aki akar, vehet magának csipszet. Persze nem vettem. Magyarországra pontosan érkeztünk, a bőröndjeim is megérkeztek rendben, így hát nem volt ezúttal semmi olyan probléma, mint áprilisban. A reptéren vártak a szüleim, hazamentünk, otthon pedig aztán jól kipakoltam az összes könyvet és cuccot, amit Japánból hoztam.
Másnap, illetve a következő napokon aztán voltam hajat vágatni, az optikában a szemüvegemet beállíttatni, bevásárolni, ismerősökkel találkozni, ettem mindenféle finomságot 😀 Meg persze a már így is szűkös helyre megpróbáltam elpakolni a Japánból hozott kb. 50-60 könyvet…
Hétfőn került sor a Pro Scientia Aranyérem átadóünnepségére, ami tulajdonképpen az idei OTDK záróünnepélye volt. Arról, hogy pontosan mi is ez a díj, itt most nem írnék részletesen, ugyanis a pályázatról, valamint az érem elnyeréséről már írtam a blogon az alábbi bejegyzésekben:
Magáról a díjról pedig még több információ elérhető az OTDT honlapján.
Reggel idejében elindultunk, mivel mindenki vihetett két vendéget, a szüleimmel mentem. Ezenkívül mindenkinek egy témavezetője is hivatalos volt az ünnepségre, én Farkas Ildikó tanárnőt jelöltem meg, aki a töris dolgozataimnak volt a témavezetője. Az ünnepséget az MTA dísztermében tartották, maga az ünnepség 11-től kezdődött, de már 10:30-ra ott kellett lenni. Szerencsére a rakparton könnyen találtunk parkolóhelyet, így nem kellett a környéken kóvályogni, idejében odaértünk. Aznap elég hideg volt, erős szél fújt, de szerencsére nem esett az eső. Az Akadémia épületében először alá kellett írnunk a jelenléti íveket, majd elfoglalhattunk a helyeinket. A vendégek hátul kaptak helyet, míg a díjazottaknak névre szóló helyeik voltak, minden díjazott mellett ült a témavezetője. A székekre helyezve mindenki megkapta az idei díjazottak almanachját, amelyben a Pro Scientia aranyérmesek, illetve a Mestertanárok, továbbá az egyéb díjazottak rövid bemutatása, önéletrajza olvasható. Emellett kaptunk még más könyveket is, meg egyéb szórólapokat. Kis idő elteltével megérkezett Farkas tanárnő, az ünnepség kezdetéig vele beszélgettünk többek között a doktori képzésről.
Az ünnepség 11-kor kezdődött az OTDT elnökének, az MTA elnökének, az Emberi Erőforrások miniszterének, az OTDT titkárának, a Bonafarm Zrt. igazgatójának stb. beszédjeivel. Sajnos a hangosítás nem volt a legjobb, az OTDT elnökének beszédét nem igazán hallottuk jól, hátul a vendégek székeinél pedig állítólag még kevésbé hallatszódott. Ezt követte a díjak átadása. Szekciónként haladtak sorban, én ugyebár a Humán Tudományi Szekcióhoz tartoztam. Minden díjazott megkapta az aranyérmet, mellé egy tűzzománc kitűzőt, oklevelet, valamint a pénzjutalmat tartalmazó bankkártyát és a pénzjutalomhoz járó külön oklevelet. A díjazottakkal együtt hívták ki a témavezetőket is, akik szintén kaptak kitűzőt és oklevelet.
Miután átvettem a díjat, és zajlott tovább az ünnepség, egyszer csak odajött mellém egy nő, és így szólt: „Elnézést, Ön germanológus?” – Mondom, nem, japanológus vagyok. Azt mondja, akkor elnézést. De továbbra is ott álldogált a közelben. Mi közben beszélgettünk a Tanárnővel, illetve figyeltük a további díjazottakat. Egyszer csak ismét megszólal az előbbi hölgy: „Elnézést, de nem a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója?” Mondom, de igen. Erre a nő: „Hát akkor magát keresem! Ki tudna jönni velem, szeretnénk egy interjút készíteni!”. Kérdezem, hogy most-e, hisz még zajlik az ünnepség. Azt mondja, igen. Így hát az ünnepség közepén a hátsó ajtón kivonultunk, mindenki nézte, hogy mi meg hova megyünk. Én azt hittem, biztos a Károlinak valamilyen hírportálja vagy ilyesmi szeretne interjút készíteni. Erre amikor kimegyünk az ajtón, ott áll egy kameraman, meg még egy valaki, kezében egy lila mikrofonnal. Kiderült, hogy az MTVA stábja akar interjút készíteni! :O Gondolom, különlegesnek tűnhetett a riporter hölgynek, hogy japanológiával foglalkozom, ezért választott engem. Lekamerázták a díjat, aztán kérdezett a riporternő mindenfélét, miért kezdtem el ezzel a témával foglalkozni; nehéz-e a japán nyelv; ki a témavezetőm; meséljek arról, hogy miért vagyok Japánban kutatói ösztöndíjjal; mit szól a családom ahhoz, hogy Japánnal foglalkozom stb. A végén még megkérdezték a nevemet, mondtam nekik, hogy a vezetéknevemet lehetőleg nyomtatott betűkkel jegyezzék fel, mert nem egy mindennapi név, pár perc múlva már nem fogják tudni kiolvasni, mit is írtak fel 😀 Kérdeztem, hogy ezt mikor fogják leadni, azt mondták, hogy az M1 Híradóban, de még nem tudják, hány órásiban. Na aznap meg másnap aztán visszatekertük otthon a Médiaklikk videótárát, hátha megtalálom magamat a Híradóban, de mindegyikben ugyanazt ismételték, miszerint „megszólalt Soros György”. Én nem szólaltam meg 😀
Az interjú után visszamentem a terembe, ahol épp a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságának elnöke beszélt, a beszédről jól lemaradtam, csak a végére értem vissza. Ezután még további díjak átadása, további beszédek stb. következtek, a végén még az ELTE kórusa is énekelt. Az egész ünnepség végül 13:15-kor ért véget, ekkor pedig bejelentették, hogy a földszinten várnak mindenkit a fogadásra, jó étvágyat kívánnak. A meghívóban nem volt szó fogadásról, így hát ez kellemes meglepetés volt. Ezután a szüleimmel és Tanárnővel lementünk a fogadásra, itt beszélgettünk, ettünk (az egyik füstölt sonka volt a kedvencem), de előtte még lefotózkodtunk a díjjal az egyik OTDT-t molinó előtt. Tanárnő mondta, hogy felrakatja majd az egyetemi honlapra a képet és a hírt, ez másnap meg is történt.
A fogadás végeztével fölvettük a kabátjainkat a ruhatárból, majd visszaindultunk a kocsihoz. Nekem még mindenféle elintéznivalóim voltak Pesten, így hát úgy oldottuk meg a dolgot, hogy a Westend parkolóházában álltam meg, a szüleim hazamentek vonattal, én pedig a Westendben kezdtem az ügyintézést. Elsőként az OTP-be mentem ügyeket intézni, s egyúttal aktiválni szerettem volna a díj mellé kapott kártyát is. Persze az ügyintéző még nem látott ilyen kártyát soha, felhívta az illetékest, akitől megtudta, hogy aznap kellett volna kapjanak erről a kártyáról valami értesítést, de elcsúsztak vele, nem kapták meg, így nem is tudnak kezdeni vele semmit. Felírták a telefonszámomat, azt mondták, majd értesítenek. A Westend után az egyik közeli utcában lévő fényképezőszervizhez mentem, ugyanis újabban nem voltam megelégedve a kis fényképezőgépem által készített képek minőségével, fekete meg fehér foltok jelentek meg a képeken, azt gondoltam, tisztítással meg lehet majd oldani a problémát. Megnézték a gépet, de azt mondták, a tisztítás nem oldaná meg a gondot, öreg a gép, kezd tönkremenni, ha teljesen tönkremegy, lehet cserélni valamilyen alkatrészét, de akkor már megéri egy teljesen újat venni. Hát így jártam… Végül amúgy a váci OTP-ben sikerült a kártyát aktiválni, pontosabban nem is kellett sok minden csinálni vele, az ügyintéző lehúzta terminálon, megadtam a kódot, és már működött is. Valószínűleg ugyanígy működött volna már hétfőn is…
Évfolyamtársam, Kata kérte, hogy hozzak el neki Japánból egy cipőt, vele megbeszéltük, hogy aznap, hétfőn futunk össze. Bajban voltam, mivel Magyarországon nem volt mobilnetem, ráadásul még SMS-t sem akart küldeni a telefonom (mint kiderült, azért, mert iMessage-ként akarta elküldeni az üzenetet, internet meg nem volt), de végül telefonon tudtunk egyeztetni, hogy épp hol vagyok. Miután elintéztem a fényképezőszervizt, megbeszéltük, hogy a Nyugatinál találkozunk. Én a maradék időben bementem a kedvenc tortillásomhoz a Podmaniczky utcában, és ettem egy csípős, csirkés tortillát. Aztán a Nyugatinál az óránál találkoztunk Katával, és beültünk a Meki kávézójába, ott elbeszélgettünk. Később aztán a Meki előtt találkoztam még egy ismerőssel, Gyulával, aki pedig valamilyen memóriakártyát rendelt Japánból általam. Neki is átadtam a cuccot, majd indultam tovább, hiszen este a Pro Scientia Aranyérmesek Társasága tartott egy összejövetelt, amire a friss érmesek is hivatalosak voltak.
Az összejövetel a Szilvakék Paradicsom nevű helyen volt, a Vígszínház közelében. Arra gondoltam, hogy kiveszem az autót a Westend parkolóházából, hogy ne kelljen annyit fizetni, és hogy a közelben tudjak parkolni. Mint kiderült, ez rossz ötlet volt. Visszamentem a Westendbe, kifizettem a parkolás díját, majd a kocsihoz mentem. Miközben figyeltem, hogy mögöttem nem jön-e senki, elfeledkeztem arról, hogy nagyon közel álltam egy oszlophoz. Egyszer csak csattanás hangját hallottam, és akkor jöttem rá, hogy ott van az oszlop… Kész, összetörtem az autót – gondoltam. A sötétben észre is vettem valami furcsaságot az autón, azt hittem, az a törés nyoma – másnap reggelig hittem ezt, amikor is a világosban kiderült, hogy az a folt csak madárkaki 😀 A csattanó hangot pedig a dísztárcsa adta. Mindenesetre, kimentem a parkolóházból, ott aztán nem tudtam arra fordulni, amerre akartam, kóvályogtam egy csomót, egyirányú utak mindenhol, aztán persze nem volt parkolóhely, a közelben lévő parkolók drágábbak voltak, mint a parkolóház, ide-oda keringtem, végül már arra gondoltam, megint visszamegyek a Westendhez. Aztán megláttam egy helyet a felüljáró alatt, oda be tudtam állni. Innen sétáltam az összejövetel helyszínére. Azt hittem, nagyon sok friss érmes is ott lesz, ehhez képest nem voltunk annyira nagyon sokan. Megismerkedhettünk korábbi évek érmeseivel, elbeszélgettünk mindenféléről, jó volt. Aztán este 9 körül többen indultak hazafelé, illetve vonathoz, buszhoz, így hát én is eljöttem.
Így zárult tehát a díjátadó napja. Ahogy már egy korábbi bejegyzésben is írtam, hatalmas nagy megtiszteltetés, hogy egyike lehetek annak a 45+2 főnek, aki az idén megkapta az Aranyérmet. Nagy elismerés, és egyben úgy gondolom, felelősség is. Igyekszem a továbbiakban is ennek megfelelően dolgozni!
Az elkövetkezendő napokat aztán a családom körében töltöttem, voltunk bevásárolni, étteremben, itt-ott. Bevásároltunk többek között téli ruházatokból, hogy ne fagyjak majd meg, amikor februárban megyek Hokkaidóra kirándulni 😀 , aztán vettük zabpelyhet, kolbász
Csütörtökön este pedig Budapesten a volt tolmács kollégáimmal találkoztam. Sikerült picit elkésnem, mivel nem számoltam azzal, hogy Budán, a Széll Kálmán tér környékén hatalmas nagy dugó van. Végül aztán szerencsésen megérkeztem. Jó volt látni a kedves ismerős arcokat, elbeszélgetni. Másnap este aztán megint ismerősökkel találkoztam, aznapra évfolyamtársammal, Jusztival, és az egyik oszakai magyar szakos ismerősömmel, Maszakival volt megbeszélve a találkozó. Ismét sikerült elkésnem, mivel ismét nem számoltam azzal, hogy a metrópótlás miatt az egész belvárosban dugó van, és parkolóhely meg nincs 😀 Csak jó messze, az Opera környékén tudtam megállni valami parkolóházban. Szegény Juszti kb. háromnegyed órát kellett várakozzon 🙁 Végül a KFC-ben találkoztunk, aztán tettünk egy kört a karácsonyi vásárban, vettünk kürtős kalácsot, közben elbeszélgettünk. Ezután visszamentem a parkolóházhoz, majd átvonultam Budára, mert Maszakival azt beszéltük meg, hogy a Móricz Zsigmond körtéren találkozunk. Jön a szokásos szöveg: ismét sikerült elkésnem, mivel ismét nem számoltam azzal, hogy Budán is dugó van, és parkolóhely ott sincs 😀 Telefonon tartottuk a kapcsolatot, Maszaki mondta, hogy ő épp az Alleeban van. Na mondom, akkor maradjon is ott, én pedig oda megyek, az Allee parkolóházában biztos lesz hely. Így is tettem, ott találkoztunk, és onnan elsétáltunk a Móriczra, ettünk egy kínait, közben eldiskuráltunk. Ő most a Nagykövetségen dolgozik, azon röhögtünk múltkor, hogy mi mindig elkerüljük egymást, amikor ő Magyarországon van, akkor én Japánban, amikor pedig ő van Japánban, én vagyok Mo.-n 😀 Miután ettünk, mondta Maszaki, hogy megmutatja a lakást, ami már az „elődjei” is használtak, így kapta meg ő is. Szóval visszamentünk a kocsihoz, aztán onnan átvonultunk Maszakihoz, ott még elteázgattunk, eldiskuráltunk, aztán onnan indultam hazafelé.
Szombatra még maradt pár elintéznivaló, aztán pakolni kellett. A két nagy bőröndöt megpakoltuk kajával meg a téli cuccokkal, hoztam proteint is, mézes kalácsot is, zabpelyhet, és persze ott voltak a kolbászok. Hivatalosan nem lehet Japánba húskészítményeket behozni, egyszer annak idején el is kobozták a postán kapott csomagomból a kolbászokat és a csípős paprikát. A kolbászok és a csípős paprika sztorijáról 2014-ben az alábbi bejegyzésekben írtam:
[198-200. NAP] A tavaszi félév új órái. A csomag megérkezése. Szájprobléma.
Tehát hivatalosan nem lehet kolbászt behozni. A Japánban élő magyarok facebook-csoportjában is volt ez téma, konkrétan az, hogy van-e a reptéren „kolbászkereső kutya”. Azt írták, a nagytestű kutya a drogkereső kutya, a kistestű kutya pedig a „kolbászkereső”. Olyasvalaki is kommentelt, akitől már elvették a kolbászokat, mert a kutya lebuktatta. Sokan viszont még nem is hallottak kolbászkereső kutyáról. Én se láttam még soha kutyát a reptéri vámvizsgálatnál. De azért biztos, ami biztos, becsomagoltuk a kolbászokat fóliába, illetve mindenféle dobozokba, például cipősdobozba, húsdaráló dobozába, kávésdobozba stb. Ugyanez a sors várt két csípős paprikára is 😀 Nem gondoltam amúgy, hogy tele lesznek a csomagjaim a visszaúton is, ehhez képest egy csomó zabpelyhet a hátizsákba kellett pakolni, hogy minden beférjen.
Elkészültek tehát a csomagok, vasárnap reggel pedig eljött az indulás ideje. Bepakoltuk a cuccokat a kocsiba, és a reptér felé vettük az irányt. A reptéren szokás szerint lefóliáztattuk a csomagokat, aztán egy koreai csoport mögött felsorakoztunk a Finnair pultja elé. Aznap délután érkezett a kínai delegáció az országba, így hát jó sok rendőr volt a környéken. Én nem tudom, hogy emiatt vagy mi miatt, de nagyon nagy volt a tömeg és a szervezetlenség aznap a reptéren. A becsekkolással nem volt gond, szerencsére itt sem kötöttek bele a laptoptáskámba (visszafelé menet is jól meg volt pakolva), viszont a biztonsági ellenőrzésen akkora tömeg zsúfolódott össze, amilyet én még életemben nem láttam itt. Konkrétan majdnem a reptér végéig állt a sor a biztonsági ellenőrzéshez, aztán odabent, az ellenőrzős részen akkora tömeg nyomorgott, hogy az hihetetlen. Mindenesetre sikerült átjutni, aztán még volt nagyon sok időm a gép indulásáig, ugyanis a Helsinkibe tartó gép késett. Más, Észak-Európába induló gépekhez is késés volt kiírva, később a kapitány bejelentéséből kiderült, egy nagy havazás okozta a gondot, ezért érkezett késve a Helsinkiből Budapestre tartó gép, ami ugye egyből indul is vissza Helsinkibe. Nem sokat teketóriáztak, ahogy megérkezett a gép, és ahogy kiszálltak az utasok, egyből indították is a beszállást, egykettőre ment minden.
Finnországba érkezve, Helsinki fölött már látszódott a hófödte táj. Az átszállásra még így, a késéssel együtt is volt időm, de azért igyekeznem kellett. Főleg azért, mert jó messze volt az a kapu, ahonnan a nagy gép indult. Ez alkalommal most használtam az automata útlevél-ellenőrző kaput – amikor jöttem, akkora sor állt ezeknél az automata ellenőrzőkapuknál, hogy inkább beálltam oda, ahol élő ember nézi az útlevelet, és ott kb. fél perc alatt átjutottam 😀 Úgy terveztem, hogy az aprópénzemből, 9,95 euróból veszek három tábla Karl Fazer csokit, mivel amikor jöttem, megjegyeztem, hogy ennyiért adnak három táblát. Viszont ez alkalommal nem találtam olyan üzletet, ahol ennyibe került volna, mindenhol két táblát árultak 6-7 euróért. Én viszont el akartam költeni a sok aprópénzt, ezért akartam három táblát venni. Végül nem vettem egyet se 😀 Megtaláltam a beszállókaput, de mivel a beszállásig még volt kb. fél órám, elindultam, hátha találok mégis olyat üzletet, ahol meg tudom venni a csokikat. De útközben láttam egy táblán, hogy az oszakai gép mellett már a „Boarding” felirat villog, így hát sietve visszaindultam. Kiderült, hogy itt úgy működik a „beszállítás”, hogy a beszállókártya és az útlevél ellenőrzése után lehet bejutni egy elkerített várakozórészre, itt vannak székek, le lehet ülni, aztán utána innen nyitják a kaput, akkor már nem kell a beszállókártyákkal vacakolni. Nem rossz megoldás! A beszállítás, az indulás pontos volt, nem volt semmi gond. Mivel Japánba reggel érkezik meg a gép, előző éjjel keveset aludtam, próbáltam fárasztani magamat, hogy a nagy gépen tudjak jól aludni. Sajnos annyira fáradt voltam, hogy ahogy felültem a nagy gépre, egyből elaludtam. Fél óra múlva viszont hozták a kaját, így föl kellett kelni, aztán utána már nem tudtam olyan jól visszaaludni. Valamennyit sikerült aludni, de nem olyan jól, mint ahogy szoktam.
Az Oszakába érkezésről már a következő bejegyzésben fogok írni! Érdemes lesz azt is elolvasni, hiszen felbukkannak benne majd a kolbászkereső (?) kutyák, Öcsi és Öcsi anyukája is, aztán átélem benne életem első jet lagjét (időeltolódás miatti bágyadtság), őszi falevelekről és angolul beszélő jegyárusokról, meg életveszélyesen közlekedő obahanokról (öreg nénik) is szó lesz benne! 🙂
És akkor jöjjenek a magyarországi képek:
Ezeket is érdemes megnézni
