(37) Beszélgetések útitervekről. Intézkedés a jövő év kapcsán. Fényképezés Umedában. Japán különleges földrajzi pontjai. Boston-kiállítás, összejövetel Nisinomijában és a kóbei díszkivilágítás. A nakanosimai díszkivilágítás és Öcsi-öcsi szülinapja. Biciklizés éjjel.

Boldog karácsonyt! Karácsony alkalmából itt jön a (37)-es számú bejegyzés, benne díszkivilágításokkal, különleges földrajzi pontokkal, fényképezőgép-kipróbálással, Nisinomijával és Kóbéval, ázsiaiak japánnyelv-tudásával, valamint Öcsivel és Öcsi öccsével 🙂

Hétfőn a megszokott történelmi földrajz órán ismét eltereltük egy kicsit a témát a tananyagról, mégpedig az én útiterveim kapcsán. Megkérdeztük ugyanis a tanár urat arról, hogy Naganóból hogyan jutna el ő Niigatába, a tengerpart menti vasútvonalon, vagy pedig inkább a hegyeket keresztül futó vasútvonalon. Aztán ebből kialakult megint egy diskurzus. Az is kiderült, hogy erre az órára nem kell beadandót írni, hanem egy témáról kell majd beszélni, előadni, teljesen függetlenül az óra tematikájától. Majd elmagyarázom az egyik OTDK-s dolgozatom témáját…

A keddi, cusimás-komondzsós órán újabban minden héten van két zavaró dolog. Az egyik az, hogy azt a tantermet valahogy mindig úgy felfűtik, hogy meg lehet főni. Lehet, hogy már írtam egy korábbi bejegyzésben, de míg a Handaion meg lehetett fagyni a tantermekben, itt, a Kandaion épp hogy túlfűtenek, úgy kell elképzelni, mint odahaza a MÁV-vonatokat. Tehát fel vagyok öltözve jól, mivel kint hideg van, aztán megérkezem a tanterembe, leveszem a kabátomat, leveszem a pulóveremet, leveszem az ingemet, és egy szál pólóban ülök az órán, gyakori vízivásokkal próbálom elviselni a szaunát, aztán miután véget ért az óra, felveszem az ingemet, felveszem a pulóveremet, megkötöm a sálamat, felveszem a kabátomat, sapkát húzok, hogy átmenjek a másik épületbe… A másik zavaró dolog pedig az, hogy ugyebár megjött a téli megfázások szezonja, a japánok meg szipognak. Vagyis hát ezen az órán csak egyetlen egy srác az, aki szipog, de ő minden órán, és négy másodpercenként. Direkt megfigyeltem, pontosan négy másodperces időközökkel szív egyet az orrán 😀

Ogura az óráján hozott mindenféle papírokat, kutatódiáknak való jelentkezési lapot, meg a mesterszak felvételijéről leírásokat. Kérdezte, hogy akkor biztos nem akarok-e itt mesterszakra jelentkezni, hogy „ne menjen kárba ez a jó ösztöndíj”. Egyfelől tényleg jó dolog az, hogy meg lehet hosszabbítani az ösztöndíjat, és el lehet végezni Japánban akár egy mesterszakot, akár egy doktori képzést. Ugyanakkor én már elvégeztem egy mesterszakot odahaza. Ha most itt is elvégzek ugyanúgy egy mesterképzést, nem tudom, odahaza mennyi hasznom lenne két, tulajdonképpen ugyanolyan papírból. Persze tény, hogy egy japán képzés nem ugyanolyan, mint a magyar… A doktori képzés meg megint más tészta, mivel a japán doktorit a japánok sem igen szokták tudni elvégezni az előírt három év alatt, Ogura is hat évig végezte, na az ösztöndíjat viszont csak három évig adnák… És ha meg is hosszabbítja az ember az ösztöndíjat, itt van x évig, aztán véget ér az ösztöndíj, és az ember már jócskán elmúlt 30, és tulajdonképpen még „iskolás”, nincs munkája, családja, tapasztalata, semmi. És ha nem sikerül elvégezni a doktorit három év alatt, akkor még az a pár év is kárba vész. Összességében tehát én úgy látom, jobban megéri a két évet kutatódiákként tölteni, összegyűjteni a szakirodalmat, közben a szüneteket kihasználva elutazni erre-arra, megismerni még inkább az országot, aztán otthon megcsinálni a doktorit és dolgozni. Majd pár év múlva kiderül, hogy tényleg így volt-e helyes, egyelőre így látom jónak. Viszont a kutatódiák-lét folytatásához is szükség van mindenféle ügyintézésre, hisz Japánban vagyunk 😀 Ogura azt hitte, hogy jelentkezni kell ismét, kutatási tervet írni, meg végigmenni az egész procedúrán. Megérdeklődtem ezt a Nemzetközi Osztálynál, ők azt válaszolták, hogy érdeklődjek a Kjósoku Sien Centernél (oktatás-támogató központ?féleség). Ott is érdeklődtem, erre azt válaszolták, hogy hamarosan válaszolnak, de meg kell kérdezzék a dolgot a Nemzetközi Osztálynál 😀 Végül kiderült, hogy majd csak egy kérelmet kell beadni, hogy meghosszabbítsák a jogviszonyomat, ezt január közepén postázzák, akkor majd le kell pecsételtetni Ogurával, és ennyi. Amúgy Ogurától is megkérdeztem, hogy ő hogy menne Naganóból Niigatába, hisz egyetemista korában ő is beutazta szinte egész Japánt, ő is a part menti útvonalat javasolta.

Szerdán ismét felkerekedtem, és lebicikliztem Umedába, ezúttal azért, hogy vegyek az újonnan vásárolt fényképezőhöz egy gorillaállványt (mivel az előző az pici, nem bírná meg ennek a gépnek a súlyát), meg hogy egyúttal kipróbáljam a gépet, fényképezgessek Oszakában. Meg is vettem az állványt az összegyűjt Jodobasi-pontokat felhasználva, aztán sétálgattam Umeda környékén, felmentem az Oszaka állomás melletti épület kilátóteraszára, aztán elmentem egészen Nakanosimáig, ott is fényképezgettem, próbálgattam a fényképezőt. Nakanosimát találtam egy szórólapot, ami az ottani díszkivilágítást reklámozta. Kitaláltam, hogy majd eljövök ezt a kivilágítást is megnézni. Amikor Umeda felé sétáltam vissza, az egyik aluljáróban észrevettem, hogy egy csomó asztal van kipakolva, az asztalokon meg mindenféle szórólapok. Odamentem, kíváncsi voltam, mi is ez. Hát kiderült, hogy Japán szinte összes megyéje képviselteti itt magát, az egyes megyék látnivalóiról, turisztikai célpontjairól szóló reklámkiadványok vannak ide kipakolva. Végigjártam az összes asztalt, mindenhonnan begyűjtöttem azokat a szórólapokat, amelyek érdekelnének 😀 Ezeket majd átbogarászom a kirándulásaim tervezésekor 😀 Ezután visszamentem a biciklimhez, és hazatekertem. Még beköszöntem a takojakishoz, aztán mentem haza.

Csütörtökön és pénteken különösebb dolgok nem történtek, megcsináltam a japán nyelvtörténetes órára a feladatot, amit kellett, lektoráltam (az omijagés oldallal kapcsolatos dolog), aztán már nem emlékszem, hogy pontosan hogyan, de elkezdtem keresgélni Japán különleges földrajzi pontjaival kapcsolatban. Ugyebár nyáron ellátogattam Honsú legészakibb pontjára, Ómába, aztán voltam Japán legdélibb pontján, Hateruma szigetén is. A januári kirándulás alkalmával pedig ellátogatok Honsú legdélibb pontjára, a Sionomiszakihoz is. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor decemberben, amikor a Szanjó-térségben fogok utazni, el kéne menni egészen Simonoszekiig, és felkeresni Honsú legnyugatibb pontját is, a Bisa no hanát is – ha már nyáron nem mentem el ide, amikor errefelé jártam. Átvariáltam úgy az útitervemet, hogy beleférjen a Bisa no hana is, aztán utána elkezdtem más különleges földrajzi pontok után is kutatni. Nagyon bánom, hogy amikor a Jaejama-szigeteken voltam, nem látogattam el Japán legnyugatibb pontjára, a Jonaguni-szigetre. Mivel olvastam, hogy egy héten csak kétszer jár a hajó oda, egyből lemondtam a dologról, pedig ha jobban utánanéztem volna, rájöhettem volna, hogy a komp úgy közlekedik, hogy például pénteken megy Jonagunira, majd szombaton megy is vissza Isigakira. Vagyis ha egy éjszakát megszálltam volna, simán mehettem volna oda is. Valahogy el kell ide látogassak… Honsú és egyben Japán legészakibb és legkeletibb pontja Hokkaidón van, ide majd jövő nyáron ellátogatok, és ha akkor majd a tervek szerint leutazom Hokkaidóról a Tóhoku-régióba, akkor Honsú legkeletibb fokát is útba lehetne ejteni Ivate megyében. Aztán van olyan is, hogy „a főszigetek különleges földrajzi pontjai”. A legészakibb és a legkeletibb pont értelemszerűen ugyanaz, mint Honsú és egyben Japán legészakibb és legkeletibb pontja, a legdélibb és legnyugatibb pont viszont (mivel az Okinava-szigeteket nem vesszük a főszigetek közé) Kjúsú szigetén van. Kjúsúre is tervezek még visszamenni, így ezeket is útba lehetne ejteni. Szóval ilyenekkel variáltam… Amúgy a „Japán legészakibb/legkeletibb/legdélibb” pontja kifejezésekhez hozzá kell tennem azt, hogy ezek mind azok a legészakibb/legkeletibb/legdélibb pontok, ahová turistaként el lehet látogatni. Ugyanis a valóságban Japán legészakibb és legkeletibb pontja a Hoppó rjódón, vagyis a vitatott hovatartozású északi szigeteken vannak (de facto Oroszország  fennhatósága alatt állnak), a legdélibb sziget pedig egy pici lakatlan sziget (szikla), az Ogaszavara-szigetek egyike, ide értelemszerűen nem lehet elutazni. Japán legnyugatibb pontja viszont jogilag is a Jonaguni-szigeten van, és ide turistaként is simán el lehet utazni.

Japán különleges földrajzi pontjairól is csináltam egy jó kis térképet, ezt majd januárban fogom fölrakni a blogra. Ja és elkezdtem nyomozgatni az Oki-sziget, a Szado-sziget után is, azokat is bele kéne rakni valamelyik útitervbe…

Szombaton Kóbéba és Nisinomijába utaztam. Az egyik töris órán osztogatott ugyanis Hasze ingyenes jegyeket a kóbei városi múzeumba (egyik szenpaijától kapja állítólag), ahol épp a bostoni múzeum műtárgyaiból nyílt tárlat. Továbbá szombatra hívott meg Cune-szan (náluk voltam homestayen június környékén) Nisinomijába, a nisinomijai host family program összejövetelére. És ugyanebben az időszakban zajlott Kóbéban a Luminarie, az éves ünnepi díszkivilágítás, amit minden évben rengeteg ember tekint meg. Így hát ezt a három programot összeraktam, megkérdeztem Cune-szant, ők nem akarnak-e jönni a Luminariéra, mondták, hogy igen, szóval így terveztem. A nisinomijai összejövetel 13 órától kezdődött, így reggel először Kóbéba mentem, hogy megnézzem a múzeumi tárlatot. Hankjú-vonattal mentem, az állomásnál az egyik olcsó jegyárusnál megvettem a leárazott JR-jegyemet vissza Nisinomijába, aztán mentem a múzeum felé. Bajban voltam, mert újabban nem akar működni mobilnettel a Google Térkép. A kirándulásaim során nagyon hasznos, ha bármikor meg tudok nézni dolgokat a térképen, akár a menetrendet is. Az Apple térképprogramja sem az igazi, bár az még eldöcög, de az nem tervez olyan jól útvonalat a menetrendekkel. Így hát a múzeum megtalálásával is bajban voltam, mivel előre nem néztem ki, hova kell menjek, a térkép meg vacakolt. Ahogy sétálok a múzeum felé, megállok egy jelzőlámpánál, és egyszer csak odajön sietve egy ázsiai kinézetű hölgy, és meglepően jó kiejtéssel szól hozzám angolul: „Excuse me?”. Gondoltam, lehet, hogy amerikai turista vagy kínai, és tőlem akar segítséget kérni, mert a kinézetem alapján gondolja, hogy én biztos tudok angolul 😀 Így hát angolul válaszoltam. Erre ő: „Do you need help?” Nem értettem, miért lenne nekem szükségem segítségre, hisz én csak várok a lámpánál 😀 Mondom, no. Azt mondja: „Are you sightseeing in Japan?” Mondom, „no, I’m living here.” Na jó, ezután még folytatta angolul, hogy akkor itt lakom-e Kóbéban, meg hogy jöttem-e megnézni a Luminariet. Ekkor már leesett, hogy csak szimplán angolul akart beszélni a néni, ahogy ez mindig is lenni szokott. Majd búcsúzás előtt a nő elkezd kotorászni a táskájában, átnyújt egy papírt, hogy ezt majd nézzem meg. Aztán lelépett. Nézem a pamfletet… Jehova tanúi 😀 Már harmadjára vagy negyedjére kaptak el 😀 Amúgy nem értem, miért engem akarnak mindig megtéríteni, aki már alapból keresztény vagyok… nem a japánokat kéne inkább? 😀 Mondjuk a kedvencem nem a jehovások, hanem az a buddhista szektás hölgy volt Macujamában, aki megkérdezte, nem szeretném-e kipróbálni kántálni a „namu mjóhó rengekjó”-t 😀

Megérkeztem a múzeumba, bepakoltam a cuccomat a csomagmegőrzőbe (találtam száz jent itt 😀 ), aztán megtekintettem a tárlatot. Mindenféle műkincsek és festmények voltak kiállítva, érdekes volt, bár ha nem lett volna ez az ingyenjegy, magamtól nem jöttem volna el megnézni, nem annyira érdekelt a téma. (Az előző ingyenjegyes tárlatnál, aminek a témája a kóbei kikötő megnyitásának korszaka volt, simán eljöttem volna ingyenjegy nélkül is… csak akkor meg pont nem volt időm még ingyenjeggyel se elmenni megnézni 🙁 ) A múzeum után visszasétáltam a Szannomija állomásra, itt beültem egy CoCoIchi karés üzletbe (bár aznap épp ráment akartam volna enni, de nem volt egy szimpatikus üzlet se, meg ami lett volna, az tömve volt, hisz pont ebédidő volt), ettem egy karét. Közben nyomkodtam a telefonomat, arra gondoltam, írok a telefonszolgáltatónak, megkérdezem, mitől nem megy a Google Térkép. Magát az applikációt frissítettem, úgy se ment, letöröltem, újra visszaraktam, úgy se ment. Wifivel ment jól, de mobilnettel kiírta, hogy „rossz a kapcsolat”. Mivel gagyi, olcsó mobilnetem van, gondoltam, hogy a nettel lesz a gond. Ahogy keresgéltem a neten, egyszer csak rájöttem, hogy a szolgáltató applikációjában van egy olyan gomb, hogy „nagy sebességű kapcsolatra váltás”. Ezt megnyomtam, és egyből működött a térkép. Kiderült, hogy a szolgáltató applikációjában kell beállítani, hogy elég-e a lassú net (és ezzel lehet takarékoskodni a rendelkezésünkre álló adatmennyiséggel), vagy pedig szükségünk van a gyors netre. Eddig mondjuk a lassúval is ment a térkép… Na mindegy, a lényeg, hogy ezentúl, ha szükségem lesz a térképre, bekapcsolom a gyors netet, és meg van oldva a probléma.

Kóbéból visszamentem Nisinomijába, a host familys rendezvényre. Rajtam kívül csak három másik külföldi diák volt, rajtuk kívül ott voltak azok az anyukák-apukák, akik részt vesznek ebben a host familys dologban, meg az ő gyerekeik. Az egyik kisfiú meg is ismert, ő is ott volt, amikor előadást tartottam Magyarországról. Ott volt Cune-szan is, meg egy vietnami lány, aki utánam következőnek volt homestayen a Cune-családnál, és a lány egy tajvani évfolyamtársa is ott volt. Mindenki bemutatkozott, aztán utána kötetlen beszélgetés volt, mi az egyik japán hölggyel meg az előbb említett kisfiú apukájával beszélgettünk kirándulásokról meg mindenféléről. A vietnami és a tajvani lány, bár ázsiaiak, nem tudnak jól japánul. Ezt azért írom most itt le, mert amikor először Japánba jöttem, elámultam azon, hogy a többi cserediák között az ázsiaiak mennyire jól tudnak japánul. Emlékszem, Katával, aki Óitában volt rjúgakuszei, beszéltük is, hogy van náluk egy csoport, ami „level Asian” 😀 De szép lassan rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi köze a japánnyelv-tudáshoz annak, hogy valaki ázsiai vagy európai. Az ázsiaiak között valószínűleg sokan vannak, akik például az angol helyett első idegen nyelvként már régóta a japánnal foglalkoznak, ezért természetes, hogy jól tudnak japánul. Akik pedig nemrég kezdték, természetes, hogy nem fognak olyan jól beszélni. Szóval mostanában sokszor ismételten megtapasztalom, hogy csak azért, mert ázsiaiak, beszélhetnek rosszul japánul. (Például van az a srác, aki a hétfői történelmi földrajz órára jár, ő kínai, mesterszakos és a japán irodalommal foglalkozik, de egyszerűen olyan akcentusa van, hogy nem értem, mit beszél…)

Itt tehát beszélgettünk mindenféléről. A fent említett kisfiú (igazából két gyerek volt, két testvér, szóval kisfiúK) apukájáról kiderült, hogy ő nagyon nagy „megszállottja” lett ennek a homestay-programnak, nagyon sok, különböző országból származó cserediák járt már náluk. Ez amúgy meg is látszik a gyerekeken, a gyerekek nyitottságán. A nagyobbik fiúra én is emlékeztem igazából, hisz az előadásom alatt nagyon aktív volt, kérdezett, érdeklődött. Most is csak úgy sorolta, hogy milyen országokból származó ismerősei vannak. Minden elismerésem az apukának, hogy törekszik arra, hogy a gyerekek megismerkedjenek más emberekkel, más kultúrákkal. Így már fiatal korukban megtanulják, hogy attól még, hogy valami idegen, valami más, valamit nem ismerünk annyira, az nem azt jelenti, hogy az rossz is. Meg persze azt is megtanulhatják, hogy attól még, hogy valaki nem japán, az nem egyből azt jelenti, hogy amerikai 😛 Az apuka is nagyon érdeklődő volt, mondta nekem is, hogy majd menjek hozzájuk is homestayre, be is jelölt Facebookon 😀

Úgy volt, hogy csak Cune-szan ér rá aznap, hogy a Luminariéra menjünk, de közben úgy alakult, hogy a fia, Dzsun is tudott jönni, meg ugye a vietnami és tajvani lányok. Dzsun a nisinomijai rendezvény közepén érkezett meg, hátulról először fel se ismertem, szerintem fél év alatt is magasabb lett 😀 Ő aztán hazament átöltözni, szóval meg kellett várni, amíg vissza nem ér. Addig én lementem a földszinten lévő bevásárlóközpontban, ott is kerestem a karácsonyi fehér Pepsit 😀 Mindenképp meg akarnám kóstolni, állítólag nem finom 😀 Viszont Oszakában sehol nem találom… Nisinomijában sem volt.

Átsétáltunk a JR Nisinomija állomáshoz, ott már várt ránk Dzsun, onnan vonattal mentünk Kóbéba. Már a vonaton hatalmas tömeg volt, Kóbéban, miután leszálltunk a vonatról, még nagyobb tömeggel találtuk szemben magunkat… Mindenki a Luminariét jött megnézni. Aznap volt a Luminarie utolsó előtti napja, tehát érthető is a tömeg… Ennek a Luminariénak amúgy nincs köze a karácsonyhoz, csak pont ilyenkorra van időzítve. A nagy kóbei földrengés után Olaszország kormánya adományozta ezeket a fényistallációkat, és azóta minden évben megrendezik a Luminariét, hogy emlékezzenek ezzel a földrengés áldozataira. 2013-ban én már voltam egyszer megnézni a handaios magyarokkal, erről itt írtam annak idején.

Tehát mentünk a tömeg után, vonultunk… Összesen 40 percet kellett sétálni a kijelölt és lekerített útvonalon a tömegben, mire egyáltalán odaértünk a kivilágított részhez. 2013-ban, emlékszem, amellett, hogy hatalmas tömeg volt, nagyon hideg is volt, így most jól beöltöztem… de nem volt vészes az időjárás. (A héten azt írták, esni fog, de végül szerencsére nem esett.) Séta közben próbálgattam a fényképezőmet, hát azért meglátszik rajta, hogy pici szenzorja van, sötétben nem csinál annyira jó képeket, de még nekem is szoknom kell, mikor milyen beállításokkal kell dolgoznom. Nemsokára aztán megérkeztünk a kivilágított részhez, gyönyörűszép volt! Itt aztán mindenki fényképezett, közben pedig az oda kiállított rendőrök hangosbeszélővel kiabálták, hogy senki ne álljon meg fényképezni, mindenki haladjon tovább… Persze így is mindenki megállt és fényképezett 😀 Mindenki próbált szelfit lőni okostelefonokkal… de ugyebár ha az illető arca látszódott a képen, akkor a háttérben a kivilágítás nem, ha meg a kivilágítás igen, akkor az arcok voltak sötétek… A tömegből nagyon sokan szerencsétlenkedtek ezzel, mi is megpróbáltunk szelfizni, mi mondjuk használtunk vakut is… hát nem sikerült túl jól 😀 Aztán Dzsun evett valami kolbászféleséget, utána haladtunk tovább, és megérkeztünk a központi helyre, a térre, ahol egy ilyen árkádszerűség van körbe kivilágítva. A tiszteletemre a magyar zászló színeiben is pompázott az installáció 😀 (Igazából gondolom az olasz színeket volt hivatott jelképezni.) Itt aztán körbesétáltunk, lefényképezkedtünk (volt itt egy önkéntes bácsi, aki bárkiről csinált csoportképet ingyen… szóval megnyomta a fényképező kioldógombját, amit odaadtak neki. Nem csinált jó képet sajnos.), majd mentünk a kajáldás részhez. Itt vettünk jakiszobát (sült hajdinatészta) meg csokis banánt és hasonló „fesztiválkaját”. Közben persze elbeszélgettünk, jól elvoltunk. Miután már mindent láttunk, elindultunk vissza a Szannomija állomás felé. A többiek a JR-ral mentek haza, nekem a Hankjú a jobb, tehát a Hankjú állomásnál elbúcsúztunk. De előtte még az egyik boltban az állomásnál találtam Hankjú-vonatos iratgyűjtőt, egy ilyet beszereztem a gyűjteménybe 😀 Cune-szan mondta, hogy majd még menjek hozzájuk, hát mondom, ha hívtok, akkor megyek, csak úgy kéretlenül nem fogok beállítani 😀 😀 Így telt a szombati nap, jó kis programok voltak.

Vasárnap délelőtt és kora délután itthon voltam, intéztem a dolgaimat, aztán délután elindultam biciklivel Jodojabasi felé, itt találkoztam Öcsivel. Ugyanis amikor visszajöttem, hoztam Öcsinek teát meg pálinkát, amit kért, viszont nem tudtam odaadni az érkezésem napján, mivel ugye nem tudott leparkolni a lakás előtt (erről írtam korábban). Azután meg nem találkoztunk. Megbeszéltük először, hogy majd hétfőn találkozunk, de végül neki a vasárnap lett a jobb, így hát kitaláltam, hogy akkor menjünk megnézni a nakanosimai díszkivilágítást, a Hikari no Renaissance-ot, aminek a szórólapját szerdán láttam. Én odáig le tudok tekerni, neki meg akkor nem kell Dél-Oszakából feljönni Szuitáig. Megegyeztünk, hogy 7-kor ott találkozunk, én valamivel 6 előtt el is indultam, mivel tudtam, hogy tömeg lesz a belvárosban, és biciklivel nehezen lehet majd haladni. Odaértem időben, még arra is volt időm, hogy a Midószudzsi (az egyik „főút” Oszakában, olyasmi, mint Budapesten az Andrássy út) díszkivilágítását is lefényképezzem. Közben Öcsi írt, hogy úton van, és kérdezte, miután megnéztük a kivilágítást, nem megyek-e el hozzájuk, mivel az öccsének épp aznap van a szülinapja. Hát mondom, biciklivel én este nem tudok letekerni Dél-Oszakáig, mert vissza is kell még menni. Így hát abban maradtunk, hogy metróval megyünk majd.

Megérkezett Öcsi, és elsétáltunk a Nakanosimára. Itt is volt egy részen ilyen árkádszerű kivilágítás, mint Kóbéban, aztán a fő attrakció a fényfestés volt a Csúó Kókaidón („központi közcsarnok”, angolul Public Hall néven fut). Ezt megtekintettük, tényleg lenyűgöző látvány volt. Aztán tovább sétáltunk Nakanosima másik részére, ahol pedig gyerekek által rajzolt kis „fejek” voltak kivilágítva felakasztva a fákra, ez is érdekes volt. Innen aztán visszamentünk a metróhoz, és mentünk Öcsiékhez. Odafelé kiderült, hogy amikor a jaejamai kirándulás előtti napon mentem le hozzájuk, hogy ott megszálljak, miért kavarodtam el a közeli utcákban. Azért, mert emlékeztem, hogy egy parkolónál kell bekanyarodni az ő utcájukba, na és ahol tavaly parkoló volt, oda gyorsan felhúztak egy nagy lakóházat… Megérkeztünk, Öcsi anyukája és nővére volt otthon, az öccse még az egyetemi felvételire felkészítő iskolában volt. Vacsoráztunk, közben megérkezett Öcsiöcsi is, én voltam a meglepetés 😀 Vittem mindenféle magyar édességeket, úgy terveztem, hogy átadom a családnak, így végül Öcsiöcsinek adtam át 😀 Aztán lejött Öcsiék apukája is, én azt hittem, hogy vasárnap este is dolgozik, közben kiderült, hogy csak az emeleten volt 😀 Na ott aztán elbeszélgettünk, jól elvoltunk. Már 11 elmúlt, amikor eszembe jutott, hogy nekem haza is kéne mennem… Mondom, hogy lassan indulok, mert nekem még Jodojabasiból haza kell tekerni… azt mondja Öcsi apukája: hova? Mondom, Szuitába 😀 Hát mondom, én nem úgy indultam el eredetileg, hogy ide jövök ^^” Öcsi kivitt biciklivel a metróállomásig (felültem a csomagtartóra XD), és ott láttam, hogy szerencsém volt, hogy elindultam, mivel az aznapi utolsó vonat érkezett… Éjfél múlt, mire visszaértem Jodojabasiba, na és onnan aztán kezdtem hazatekerni. Hűvös volt, de vasárnap éjszaka már nagyon kevesen voltak az utakon, így alig fél óra alatt már itthon is voltam. Aztán még tettem-vettem, és már éjjel 2-3 körül járt, mire végre le tudtam feküdni. Így zárult a hét.

Kicsit összeszedetlen lett ez a bejegyzés, ez annak tudható be, hogy nagyon sietve írom, mivel holnap reggel indulok a nagy Szanjó-kirándulásra! Viszont a bloggal le vagyok maradva, a (38)-as bejegyzés következik még a Szanjó-kirándulás leírása előtt, amelyben leírom majd a kirándulás útitervét is!

Jönnek a képek!