(39-3) 【Szanjó 3】 Ókunosima, a nyúlsziget. A valaha volt mérgesgáz-gyár. A második világháború és Kure városa. Séta és diszkivilágitás Hirosimában. A hirosimai stilusú okonomijaki.

Üdvözlet még mindig az Ivakuniból Simonoszeki felé tartó vonatról, Jamagucsi megyéből! A harmadik napon ellátogattam a hires nyúlszigetre, Ókunosimára, ami nemcsak a sok nyusziról, hanem a valaha volt mérgesgáz-gyárról is hires. Aztán megnéztem a Jamato-múzeumot Kuréban, majd Rékával sétáltunk Hirosimában, ahol megnéztük az ünnepi diszkivilágitást is. A karácsonyi hangulatról főnix, sárkány, unikornis és dinoszaurusz gondoskodott! 😀

Reggel megint hatkor kellett kelni, persze mivel már napok óta nem alszom jól, ezt kicsit nehezen viseltem 😀 Egy-kettőre összeszedtem magam, aztán mentem a közeli állomáshoz. Hajnalban még nagyon hideg van! Ha megyek majd Hokkaidóra, kell vigyek még egy-két réteg ruházatot, hogy ha hajnalban már Honsún is fázom… Akkor mi lesz majd Abasiriben a majdnem minusz húsz fokban? 😀 Jött a vonat, felültem, ablak mellé kerültem, az ablaknál viszont nagyon húzott a szél (régi vonat volt), ezért már nagyon vártam az átszállást. Hajnalban a vonaton nagyon sok kinai vagy vietnami turistalány volt, mind nagy bőröndökkel. Kiderült, hogy az egyik megálló a hirosimai reptérhez kapcsolódik. Bemondták, hogy jön a reptér megállója, a lányok viszont erre nem figyeltek, csacsogtak tovább. Már állt a vonat, amikor egy japán nénikének gyanús lett a dolog, és odaszólt nekik, hogy „eápóto” (airport)? Mondták, hogy igen… Hú, azt a kapkodást! 😀 Már fütyült a kalauz, indult volna a vonat, a lányok meg vagy húszan akkor kezdtek lecuccolódni a bőröndökkel. Na végül leszálltak, ment tovább a vonat. Mihara állomáson át kellett szállnom a Kure-vasútvonalra, itt egy újabb tipúsú vonat érkezett. A Kure-vonalon Tadanoumi megállóig utaztam, innen indul ugyanis a komp, ami elvisz a nyúlszigetre.

Tadanouminál leszálltam, és elindultam a komp irányába. Arra számitottam, olyasmi lesz ez a komp is, mint a macskaszigetek esetében volt, egy elhagyatott kis váróterem (vagy még az se), egy pici hajócska, pár elvetemült utazó… Ehhez képest nagyon meglepődtem, mivel a kikötőben volt egy pici szuvenirbolt mindenféle nyuszis dolgokkal, lehetett venni nyúleledelt, volt váróterem, és egy csomó család várt a kompra gyerekekkel. Meg is jött a komp, és kiderült, hogy ez igazából egy nagy hajó, kocsikat is szállit, ugyanis a nyúlsziget után tovább megy még Ómisima szigetére, és ha jól tudom, onnan még Sikokura is. A hajó is nagyon kulturált, odafele bent tévéműsor ment, mig visszafelé Takehara város (ide tartozik Ókunosima is) PR-videóját vetitették, ami az Alice Csodaországban témájára épül. (Megjelenik egy lány Takeharában – „TakehaLand” -, és meglát egy nyulat, követni kezdi, igy megismeri Takehara látnivalóit, majd eljut a nyúlszigetre, és ott ismét találkozik a nyuszival 😀 Nagyon jópofa volt)

A hajóval körülbelül negyed órát utaztunk, és már meg is érkeztünk Ókunosimára. Leszállva vagy húsz-harminc nyúl rohant felénk, turisták felé, tudták, kitől kapnak kaját 😀 A gyerekek nagyon örvendtek nekik, egyből kezdték etetni őket. Vicces volt, bárki leguggolt, már ugráltak oda a nyulak, mert arra számitottak, hogy kaját kapnak. Ha nem kaptak, faképnél hagyták az illetőt (igy engem is 😀 ).

Lefényképeztem a nyuszikat, aztán indultam körbe a szigeten. Nagyon pozitiv csalódás volt a sziget. A komp kikötőjénél shuttle busz várja azokat, akik a szigeten lévő szállodában szállnak meg. Lehet biciklit bérelni, vannak teniszpályák a szigeten, tehát vannak szórakozási lehetőségek. Aztán van egy kis múzeum is, ami a mérgesgáz-gyárat és a második világháborút teszi meg témájának. Ókunosima ugyanis nem mindig volt egy ilyen békés nyuszisziget, a második világháborút megelőző évektől kezdve hadi célokra mérges gázokat gyártottak a szigeten. Ekkoriban a szigetet törölték a térképekről is. Akik itt dolgoztak a mérgesgáz-gyárban, később különböző betegéségek, egészségkárosodás áldozataivá váltak. Ennek a történetnek állit emléket a pici múzeum, ami 100 jenért meglátogatható. A múzeumon kivül több más háborús emléket is láthatunk a szigeten, ágyúállásokat, a volt mérgesgáz-tároló romjait stb. Érdekes hely tehát ez a sziget. És persze akármerre is megy az ember, mindenhol rengeteg nyúl van 😀 A kilátás is nagyon szép, a Szeto-beltenger látképében gyönyörködhetünk. Van egy magaslat, egy kilátó is a sziget közepén, sajnos ide már nem tudtam feljutni, mert eltöltöttem az időt a nyuszizással… Viszont a szigetet sikeresen körbesétáltam, és a történelmi emlékeket mind megnéztem! Kora reggel amúgy még picit borús volt az idő, de olyan 9 óra körülre már kiderült az ég és jó idő lett.

A sziget megtekintése után a hajóval visszamentem Tadanoumi kikötőjébe. Itt még volt egy órám a vonat érkezéséig, igy elsétáltam a Kagujahime Múzeumba, ami tulajdonképpen egy buddhista templom, és nyitva se volt… Aztán egy másik templomhoz is fölmásztam, az előtte lévő kertben épp ért a keserűnarancs. Ez a templom se volt nyitva… Igy hát visszasétáltam az állomásra, és megettem a tegnap este vett bentót.

Következőnek a Kure-vasútvonalon Tadanoumitól Kure városába utaztam. Kure szintén szorosan kapcsolódik a második világháborúhoz, ugyanis itt volt a tengerészet egyik főparancsnoksága, illetve fontos hadihajó-gyár üzemelt itt. Itt épitették a Jamato hadihajót, az egyik leghiresebb japán hadihajót, amely Kagosima megyében, Makurazaki közelében süllyedt el az amerikaiakkal való harcok közepette. Kurében a Jamato Múzeumot terveztem megnézni, ahol a Jamato hajó mása (az eredeti tizedrésze) tekinthető meg, és ahol sokat lehet tanulni a világháborúról és Kure történetéről. A múzeum öt percre van az állomástól, közvetlenül a parton van. Én úgy gondoltam, másfél óra elegendő lesz, de épphogy meg tudtam mindent nézni, nagyon alapos és részletes ez a múzeum. A múzeummal szemközt volt az Önvédelmi Erők Tengerészetének Múzeuma is, egy nagy torpedó alakja van az épületnek, ide is szivesen bementem volna, de tartanom kellett magam a terveimhez, miszerint még Hirosimában is meg akartam nézni ezt-azt. Igy hát a Jamato Múzeum megtekintését követően visszamentem az állomáshoz, és tovább utaztam Hirosima városába.

Hirosimában az állomásnál találkoztunk Rékával, és ő mutatta az utat a békepark irányába. Én már voltam Hirosimában egyszer, 2014-ben az egyetemi közös kirándulás alkalmával, de akkor nem volt olyan sok idő mindent megnézni, igy hát, ha már most megint itt voltam, gondoltam, jó lenne kicsit sétálni a városban. Elmentünk tehát a békeparkig, közben elbeszélgettünk, aztán megnéztük a Béke Dómot, az atombomba által elpusztitott épület romjait, majd én bementem az Atombomba Emlékmúzeumba, Réka addig beült a könyvtárba. Épp felújitás alatt van a múzeum, igy csak egy része látogatható, a kiálliott dolgokat is ide próbálják bezsúfolni, és persze a sok turista is itt zsúfolódik. Zárás előtt egy órával voltunk, de még annyian voltak, hogy az rettenet, alig lehetett látni valamit. A múzeum nagyon megrázó, bár szerintem a nagaszaki az még durvább. Körbejártam a múzeumot, lent a múzeum boltjában pedig ezer jenért megvettem a múzeum katalógusát. Egy szép kiadvány, jó vastag, még térképmelléklet is van hozzá, mindent szépen leir japánul és angolul, és csak ezer jen volt.

A múzeum megtekintése után ismét találkoztunk Rékával, megint tettünk egy kört a Dóm környékén, aztán elindultunk a Béke úton, ami az állomásig vezet, és ahol még tartott a téli diszkivilágitás. Nem mondom, hogy karácsonyi, mert a kivilágitásnak köze nem volt a karácsonyhoz, mindenféle állatok, figurák, formák voltak kivilágitva, nyúltól kezdve gyümölcsökön át a hercegnőig. Voltak persze simán olyan dolgok is, hogy csak simán a fára aggattak fényeket. A kedvencem viszont a főnix, a dinoszaurusz, a sárkány és az unikornis volt. Igazi karácsonyi figurák! 😀

Miután végigjártuk a kivilágitást (jó hosszú volt), sétáltunk tovább az állomásig, onnan pedig visszautaztunk Szaidzsóba. Aznap este egy okonomijaki-étterembe mentünk. Mind az oszakaiak, mind a hirosimaiak a magukénak vallják az okonomijakit, megy a harc, hogy pontosan melyik város étele is ez 😀 Az oszakaiak a hirosimai okonomijakit „hirosimai stilusú okonomijakinak” nevezik (én is ezt a kifejezést használom), mig a hirosimaiak azt mondják, az ő verziójuk az igazi, az oszakai pedig a „kanszai stilusú okonomijaki” 😀 Igazából annyi a különbség, hogy a hirosimaiak sült tésztát is raknak a káposzat, tojás, hús stb. mellé, mig az oszakaiak nem. Nekem nagyon izlett a „hirosimai stilusú okonomijaki” is 😀

A vacsora után még elmentünk a szűpába másnapra kaját venni, meg megint megvettem a maccsás pudingot, aztán hazaérve még beszélgettünk kicsit, és megint le kellett volna időben feküdni (nem sikerült), mert másnap kora reggel Mijadzsimára kellett indulnom (illetve indulnunk, mert Réka is jött), ahonnan aztán a tervek szerint Ivakunibe, majd Simonoszekibe utazom tovább.