OSZAKA 2017~2019.,  Szanjó-kirándulás

(39-4) 【Szanjó 4】 Kirándulás Mijadzsima szigetére. A libegő és a sietve megnézett kilátó. Az ivakuni hid és vár. Hosszú út Simonoszekibe. Kólakeresés Kjúsún, a Kokura állomáson.

Üdvözlet a Sin-Jamagucsiból Ivakuni felé tartó vonatról, Jamagucsi megyéből! A Szanjó-kirándulás negyedik napján Mijadzsima szigetét látogattuk meg, még mielőtt megrohamozta volna azt a turistatömeg. Libegőztünk, aztán Rékától elbúcsúzva folytattam utamat Ivakuni, majd Simonoszeki felé, de Kjúsú szigetére is tettem egy kis kitérőt.

Reggel megint hatkor keltünk. Az aznapi útiterv első állomása Mijadzsima szigete volt (az a bizonyos hires sziget a tengerben „úszó” torii kapuval meg a szarvasokkal), ehhez pedig Szaidzsó állomástól a Mijadzsimagucsi állomásig kellett elvonatozni, majd onnan a komppal átkelni a szigetre. A szigetre két cég üzemeltet kompokat, ezek közül az egyik maga a JR Nyugat-Japán, igy a Szeisun 18 kippu igénybe vehető a hajón is. (Ez az egyetlen hajó, amelyen ez a jegy igénybe vehető, a JR vonatokon kivül amúgy még a 2011-es katasztrófa sújtotta területeken üzemelő BRT, azaz pótlóbuszos megoldással helyreállitott vonalakon vehető igénybe, de erről már irtam a nyáron.) Réka is jött Mijadzsimára, igy hajnalban egykettőre összeszedtük magunkat, és indultunk is. Nekem külön oda kellett figyelnem, hogy ne hagyjak semmit ott, mivel én aznap már nem térek vissza Rékához, hanem megyek tovább Simonoszekibe. Körülbelül háromnegyed hétkor jött a vonat, és olyan 8 körül értünk a Mijadzsimagucsi állomáshoz. A vonaton pótoltam az alvást 😀

A vonatról leszállva elsétáltunk a kompkikötőig. Én ugyebár voltam már itt egyszer, 2014-ben az egyetemi csoportos kirándulás alkalmával, de akkor busszal jöttünk, igy a vasútállomást nem láttam akkor. A kompra meglepően kevés ember várakozott, szinte kongott az egész az ürességtől. És ekkor reggel még elég hűvös is volt… Tiz perc az út Mijadzsimáig. Itt a kikötőben leszállva elindultunk a fő látványosság, a nagy torii kapu és az Icukusima-szentély felé. (Amúgy Mijadzsima „hivatalos” neve Icukusima, de mindenki Mijadzsimának, vagyis „szentélyszigetnek” nevezi.) Itt se volt még nagy tömeg, csak néhányan lófráltak, és még a szarvasok sem voltak előjőve, csak egyet láttunk pihengetni egy fa alatt. Mögöttünk viszont feltűnt egy népes és meglehetősen hangos kinai turistacsoport, ezért mi igyekeztünk, hogy kikerüljük őket 😀 Elsétáltunk odáig, ahonnan a legjobban lehet látni a nagy toriit, és ott fényképeztünk. Egy külföldi párocska észrevett minket, biztos gondolták, hogy na ezek biztos tudnak angolul, meg látták a kezemben a nagy dög fényképezőt, igy megkértek, hogy az ő nagy dög fényképezőjükkel csináljak róluk egy képet. Csináltam is, akkorra viszont megérkezett a kinai csoport, és egy fiatal kinai srác is megtalált, hogy csináljak képet. Cserébe viszont ő is lefényképezett minket, szóval tök jó volt.

Tovább haladtunk az Icukusima-szentély felé, megvettük a belépőt, és be is léptünk 😀 Annak idején úgy emlékszem, tömeg volt itt, most ez a hely is nagyon szellős volt, szépen körbe lehetett sétálni, lehetett fényképezni. Az ég borús, felhős volt, de pont mikor ott voltunk, a nap kibújt a felhők közül, és épp a toriit világitotta meg, igy nagyon jó képeket lehetett késziteni. Előbányásztam a táskámból a gosuincsót (cipelem magammal mindkettőt, a Tódaidzsiban vásároltat, amelyikbe a buddhista templomok gosuinjait gyűjtöm, és a Heian Dzsingúban vásároltat is, amelybe pedig a sintó szentélyek gosuinjai kerülnek), és csináltattam gosuint is. Innen kilépve megnéztük a szomszédos Daigandzsi templomot, majd elsétáltunk a Daisóinhoz is. Ez egy nagyon hangulatos kis templom volt, az egyik része tele van dzsizó szobrokkal, és mindegyikra kötött sapka és sál van húzva, ráadásul mindegyiknek más az arckifejezése, nagyon cukik. Aztán csináltattam itt is gosuint immáron a másik gosuincsóba, ittunk az ingyenes gyógynövényteából (nagyon finom volt!), megküzdöttem a japán stilusú vécével (a térdeim gyűlölik!), és eléggé eltöltöttük az időt, hogy aztán már sietni kelljen, mivel sok látnivaló hátravolt még. Nekem a 12:10-es hajót kellett elérnem, ezért volt a sietség. Igyekeztünk a libegőhöz, útközben találkoztunk pár szarvassal is. A libegőhöz érve megvettük a jegyet, és fellibegtünk a hegyre. Igazából két libegő van, az egyik olyan, hogy pici gondolák mennek körbe-körbe, és nincs várakozási idő, aztán át kell szállni egy olyan tipusúra, ahol két nagy gondola jár oda-vissza negyedóránként. Erre is felszálltunk, felértünk a hegyre… legalábbis ezt gondoltuk. Azt hittük ugyanis, hogy a libegő egyből a Miszen hegy tetejére visz minket, egyből ott lesznek a szentélyek és templomok, megnézzük őket, és jövünk le. De a libegő végállomásánál csak egy kilátó volt, innen még egy órás hegyi túra lett volna a hegycsúcs és a templomok. Erre sajnos nem volt időnk, igy csak körbenéztünk a kilátónál, és mentünk is lefelé. Sajnálom, hogy nem sikerült feljutni a hegycsúcsra, viszont olyan felhős, ködös idő volt, hogy igazából ha fel is mentünk volna, akkor se láttunk volna sokkal többet, mint az eggyel lentebbi kilátótól.

Lelibegtünk tehát, és ekkor még kereken egy óránk maradt. Megnéztük a pagodát és a Szendzsókakut, a bevásárlóutcában vettünk a helyi nevezetes süteményféleségből, a momidzsi mandzsúból (falevél alakú sütemény különféle finom krémekkel töltve). Réka elbolonditotta a szarvasokat, megcsörgette neki a már üres csomagolást, erre ők üldözőbe vették, azt hitték, enni kapnak 😀 Ekkor, amikor már visszafelé mentünk a hajóhoz, megérkezett a nagy tömeg. A toriinál is rengetegen voltak, az utcákon is, és a legdurvább az volt, mikor megérkezett a hajó, tömve emberekkel, alig fértek a hajón. Mondta Réka, hogy ő volt egyszer újévkor, na akkor még nagyobb tömeg volt. Hát el is tudom képzelni… Jó, hogy mi kora reggel jöttünk. Amikor a visszafelé menő hajóra vártunk, hallottam, hogy mögöttünk mások is azt beszélik, milyen jó, hogy korán érkeztek.

A hajóval visszamentünk a főszigetre, visszasétáltunk az állomáshoz, megettük a magunkkal hozott kajánkat, aztán elbúcsúztunk, Réka ment vissza Hirosimába, én pedig az ellenkező irányba, Ivakuni felé folytattam az utamat. Ivakuni leginkább a jellegzetes alakú hidjáról hires (tavasszal a hid körül szakurák virágzanak), aztán van egy vár is itt, ahová libegő visz fel. A hid, a libegő és más látnivalók egy helyen összpontosulnak, ez a hely viszont viszonylag messze van az állomástól, igy buszra kellett szállni. A busszal elmentem a Kintaikjó (ez a hid neve) buszmegállóig, ott leszálltam, és megtekintettem a hidat. Aztán megvettem a belépőjegyet a hidra, a ropewayre és a várba. Igen, a hidra külön jegyet kell venni, hisz ez tulajdonképp egy turistalátványosság, igy pénzért lehet átkelni a hidon oda-vissza. Átkeltem a hidon, csináltam jó kis fényképeket, aztán a túloldalon sétáltam, megnéztem szentélyeket, szobrokat (lett volna itt egy múzeum a Kikkava-családról, Ivakuni uráról, de zárva volt valószinűleg az év vége miatt), aztán mentem a ropeway állomásához. Fellibegtem a hegy tetejére, onnan pedig egy erdei úton kellett 5-10 percet sétálni a várig. Ez a vár is egy helyreállitott vár (ezt mindig leirom, de igazából a 12 jelenleg is eredeti formában fennmaradt vártornyon kivül az összes ilyen, szóval tök fölösleges mindig leirnom, na mindegy 😀 ), belül mindenféle kardok, komondzsók, páncélok vannak kiállitva. Elég régi, nem felújitott múzeum, a tárlat sem a legérdekesebb, de azért élvezhető, vannak érdekes dolgok. A fönti részen pedig nyitva voltak ablakok, igy ki lehetett onnan fényképezni, nagyon jó a kilátás, igazi hegyi vár ez! Ha tisztább lett volna az idő, még jobb lett volna a kilátás.

Ezután lelibegtem, majd visszasétáltam a hidig, ismét átmentem a hidon, fényképeztem, majd észrevettem, hogy épp áll egy busz a megállóban, ezt el is értem sikeresen, visszamentem a vasútállomáshoz. Itt nagyon kevés időm volt a vonat indulásáig (elértem egy előző vonatot), de sikerült útbaejteni a vécét is, és felszállni a vonatra. Kábé három órát utaztam Simonoszekiig.

A szállásom Simonoszekiben volt, de én az állomáson a Kokurába, vagyis a Kjúsú szigetre tartó vonatot céloztam meg, mégpedig azért, mert meg akartam venni a limited edition slim bottle kóla kjúsúi, kumamotós változatát. Mira mondta korábban, hogy ő a kokurai vár aljában lévő üzletben vette meg a kumamotós kólát, este nyolckor viszont a vár már nincs nyitva, igy gondoltam, körülnézek a Kokura állomáson. Simonoszeki és Kitakjúsú (Kokura, Modzsi és Javata összegyúrásából keletkezett település) városát ugyebár hid és alagút köti össze, erről már irtam a nyáron, amikor itt jártam, a gyalogos alagúton át is keltem. Most a személyvonatok által használt alagút is sorra került. A JR Kjúsú szerelvényei járnak át Simonoszekibe, Simonoszekiből indulva Modzsiban és Kokurában állnak meg, tovább nem is közlekednek, ott át kell szállni annak, aki akar. Felszáltam tehát a vonatra, és kábé 15-20 perc alatt meg is érkeztem Kjúsú szigetére, Kokurába. Igy ezen a kiránduláson tulajdonképpen a négy fősziget közül hármat érintettem, hisz Sikokura is átugrottam pár napja. Pedig úgy terveztem, hogy csak Honsún fogok utazni 😀 Kokurába érkezve körbejártam a vasútállomást, megnéztem minden szuvenirboltot, üzletet, de sehol nem láttam a kólát. Csalódottan visszaindultam a peronra. Nagyon sokan várakoztak a gyorsvonatokra, mindenki nagy bőröndökkel, látszott, hogy megkezdődött a nagy év végi hazautazási láz.

Visszamentem Simonoszekibe, és az állomáson lévő szupermarketben vettem pár leértékelt péksüteményt meg egy adag onigirit másnapra, itt is megtaláltam a finom maccsás pudingot, meg vettem leértékelt lazacos szasimit (nyers hal szeletek) estére, és elindultam a szállás felé. A szállás közvetlenül az állomás szomszédságában volt, igy nem kellett sokat gyalogolni. Becsekkoltam, kifizettem a szoba árát, és elfoglaltam a szobámat. Megvacsoráztam, és közben a tévében láttam két igen érdekes adást. Az egyik Japán legészakibb, személyzet nélküli vasútállomásáról szólt. A hokkaidói Vakkanai közelében, a Vakkanai-vonalon lévő Bakkai (ha jól emlékszem a nevére) állomást mutatták be. A stáb várta, használja-e egyáltalán valaki ezt az állomást. És igen, megjelent egy néni, mondta, hogy ő itt lakik a közelben, és havonta kétszer a vonattal megy be Vakkanaiba bevásárolni. Az állomás környékén nincs semmi, a néni két kilométert gyalogol a nagy hóban, hogy elérjen az állomáshoz. Nagyon tart attól, hogy ha a jövőben is kevesen fogják használni a vonalat és az állomást, nehogy megszüntessék azt. Mutatták azt is, hogy ilyenkor egy csomó fóka pihen ott a tengerparton 🙂 A másik adás pedig arról szólt, hogy egy pár fukusima megyei fiatal, akik az atomerőmű balesete miatt el kellett hagyják otthonukat, meglátogatott Fehéroroszországban olyan családokat, akik szintén hasonlóan jártak a csernobili baleset miatt. Nagyon érdekes történet volt. Miután ezeket megnézem, sietve lefeküdtem, hisz másnap szokás szerint korán kellett kellni.

A Szanjó-kirándulás utolsó napjára is sok mindent terveztem! Az ötödik nap reggelén vonattal, busszal és gyalog megközelitem Honsú legnyugatibb pontját, a Bisa no hanát, majd Simonoszekiben kérek egy igazolást arról, hogy itt jártam, aztán Jamagucsiba megyek, onnan pedig hosszú vonatút után megérkezem Okajamába, ahol megint a kapszulahotelben fogok megszállni!

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás