(39-5) 【Szanjó 5】 Bisa no hana, Honsú legnyugatibb pontja. A bokorból kimászó bácsi és a különleges kólák a kokurai várnál. Az igazolások. Séta Jamagucsi városában és az amerikai nő. Hosszú vonatozás Okajamáig.

Üdvözlet az Ivakuniból Itozaki felé tartó vonatról, Hirosima megyéből! (De mire ez a poszt kikerül, már Oszakában leszek.) A Szanjó-kirándulás utolsó napján ellátogattam a világ végére, Honsú legnyugatibb pontjára, aztán egy bokorból kimászó bácsi megmentett a hosszú gyaloglástól, és hozzásegitett limited edition kólákhoz 😀 Voltam Jamagucsiban is, és órákon keresztül vonatoztam vissza Okajamába, majd másnap reggel hazabuszoztam Oszakába.

Nagyon jól aludtam a simonoszeki hotelben! Végre kialudtam magam, majdnem nyolc órát sikerült aludni, ráadásul kényelmes ágyban! Mondjuk még szivesen aludtam volna 😀 De hatkor kelni kellett. Gyorsan összekészülődtem, kicsekkoltam, és igyekeztem az állomáshoz. Ez alkalommal az eddigi napoktól eltérően, nem a Szanjó-vonal, hanem a Szanin-vonal járatára kellett felülnöm. Ugyebár a Szanin-vonal az, amelyik a Japán-tenger partján húzódik, amelyiken (majdnem) végigmentem a nyáron. A nyáron ugye Nagato városánál tértem le a Szanin-vonalról, ott felültem a Mine-vonalra, majd Aszába érkezve a Szanjó-vonalon gördültem be Simonoszekibe. De a Szanin-vonalnak is Simonoszeki a végállomása, Nagatótól megy tovább még nyugat felé, szépen követi a sziget vonalát, délnek fordul, és úgy érkezik meg Simonoszekibe. Na én ezen, a nyáron kimaradt vonalon, legalábbis annak egy rövid részén kellett utaznom. Hogy hová? Hát Honsú legnyugatibb pontjához, a Bisa no hanához. Nyáron meglátogattam ugyanis Honsú legészakibb pontját Ómában, januárban el fogom menni a Sionomiszakihoz, a legdélibb ponthoz, igy adta magát, hogy ha már ilyen közel vagyok, látogassak el a legnyugatibb ponthoz is. Csakhogy nem olyan egyszerű a helyzet. A legészakibb pont esetében Hakodatéból érkeztem a komppal az ómai kikötőbe, onnan pedig félórás gyaloglás után megérkeztem az Óma-fokhoz. Tovább pedig busszal utaztam. A legdélibb pont esetében Kusimoto állomástól busz viszi le az embert a Sionomiszakihoz. A legnyugatibb pont viszont macerásabb. El kellett utaznom a Szanin-vonalon Josimi állomásig, ahol pedig buszra ültem. A busz a Josimo-kikötőbe tartott, ám nekem nem kellett elmennem Josimóig, hanem még a kikötőbe érkezés előtt le kellett szállnom Simokata megállónál. Ez a legközelebbi buszmegálló a Bisa no hanához. A legközelebbi pedig itt azt jelenti, hogy innen olyan három és fél kilométert, kábé egy órát kell gyalogolni a szirthez. Ez volt tehát a programom reggelre: vonatozás, buszozás, majd egy óra gyaloglás, aztán a Bisa no hana megtekintése után ismét egy óra gyaloglás, végül buszozás vissza Simonoszekiig (mivel vonat akkor épp nem jár). (Megjegyezném itt, hogy a legkeletibb pont a legeslegmacerásabb. Az Ivate megyei Mijako városából kell elbuszozni egy bizonyos megállóig, ahonnan egyórás erdei ösvényen való séta után lehet elérni a legkeletibb ponthoz, Todogaszakihoz. Visszafelé pedig egy olyan probléma van, hogy hiába érkezünk meg az egy órás séta után abba a buszmegállóba, ahová érkeztünk korábban, onnan már nem indul busz, igy egy még távolabbi buszmegállóba kell elsétálnunk. És mig a legnyugatibb ponthoz fel tud menni kocsival az, akinek van autója, a legkeletibb pont csak gyalog közelithető meg. Ráadásul medvék is előbukkanhatnak az erdei ösvényen, igy javallott medveriasztó csengőt kötni a hátizsákunkra, és úgy gyalogolni. Ezek a nehézségek mondjuk az én kedvemet mondjuk nem veszik el, már fejben beterveztem a todogaszaki kirándulást a jövő nyári Hokkaidó+Tóhoku út tervébe 😛 )

Tehát a Szanin-vonal vonatára ültem fel, el se lehetett téveszteni, hisz narancssárga, öreg dizelvonat volt, ellentétben a Szanjó-vonalon közlekedő citromsárga, szintén öreg, csak nem annyira, elektromos vonatokkal. Nem voltak olyan sokan ilyen korán a vonaton. Húsz percet utaztam, mire Josimi állomásra értem, kezdett kivirradni. Az állomáson rajtam kivül senki sem szállt le. Az állomással szemközt lévő úton volt a buszmegálló, egy kamaboko-üzlet (halpaszta) előtt. Az úton egy gyalogos sem járt, csak autók, az állomás előtt taxik várták utasaikat. 15 percet várakoztam, amig megjött a Josimo-kikötőbe tartó busz. A buszon egy lélek sem ült, én egyedül szálltam fel rá, és tizperces utazás után egyedül is szálltam le. Útközben sem szállt fel senki. A Simokata megálló környékén egy pár házat leszámitva semmi nem volt. Innen kezdődött az egyórás sétám. A Google Térkép segitségével haladtam előre, egyszer szemből jött egy bácsika a kutyájával, mással aztán nem találkoztam. Se odafelé, se visszafelé nem jött senki. Szerencsémre jó volt az idő, és az út egy részén lehetett a tengerben is gyönyörködni. Az út felétől aztán hegyi út következett, innentől lassabban haladtam. Egyszer elhaladt mellettem egy autó, több járművel nem találkoztam. Közelitve a célomhoz a simonoszeki városi szemét- és sittlerakó telep mellett haladtam el, ezt a létesitményt valamiért ide telepitették. Ezután még picit sétáltam, és megérkeztem a Bisa no hana bejáratához. Eredetileg 8:30-tól lett volna nyitva a kapu, de 8:15 körül, mikor odaértem, már nyitva találtam. A kapun belül parkoló van, vécék és egy automata, illetve a hely térképe, mellette pedig fából faragott kutyák szobra volt látható, ez már a 2018-as évre utalt, hisz a kinai horoszkóp szerint a jövő év a kutya éve lesz. Tovább haladtam a kutyusok melletti ösvényen, és megérkeztem célomhoz, a Bisa no hanához!

Egy mini világitótorony és egy nagy tábla jelzi, hogy ez a Bisa no hana, illetve egy kis „pódiumra” fellépve megcsodálhatjuk a kilátást is. A pódiumnál térkép is ki van helyezve. És ami nagyon tetszett: a mini világitótorony elé „okostelefon-állvány” volt felszerelve. Nagyon ötletes, egy fém rúd volt leszúrva a földbe, a tetejére pedig egy olyan alkalmatosság volt hegesztve, amibe az ember bele tudja illeszteni a telefonját, volt gumirozás is rajta, hogy ne sértse meg a telefont, meg lehetett egy kulccsal állitani a szélességét. Pont oda volt rakva, ahonnan jó képet lehet csinálni, igy én is lefényképezkedtem a világitótoronnyal. Ez az állvány amúgy nagyon újnak tűnt, és látszott rajta, hogy „házi készitésű”, nem egy professzionális, boltban vett dolog, és fel is volt rajta tüntetve, hogy valami josimói szervezet készitette. Nagyon ötletes és kreativ dolognak tartom! Fényképezgettem tehát, nézelődtem, aztán a fényképezőm zoomját kihasználva madarakat fényképeztem, láttam többek között medzsirót (ez egy pici zöld madár, a szeme körül fehér karikával, azért az a neve, hogy medzsiro, vagyis „fehér szemű”). Aztán arra gondoltam, a telefon kamerájának nem olyan jó a képminősége, le kéne fényképezkedjek a rendes kamerával is. Felszereltem a gorillaállványt a kamerára, majd az egészet föltekertem az okostelefon-állványra. Ahogy épp fényképezkedtem, egyszer csak a pódium mellől, a susnyásból zörej hallatszik, azt hittem, valami állat. A zörej folytatódott, és egyszer csak egy fickó lépett elő a bozótból. Köszönt, én is köszöntem, meglepődött, hogy tudok japánul. Majd megszólalt az okostelefon-állványra mutatva: „Ez eddig is itt volt? Nem emlékszem rá.” Mondom, én nem tudom, de nagyon hasznos. Ezzel a fickó el is ment. Megnéztem a pódiumról, honnan bújhatott elő, láttam is valami ösvényt a bozótban, de nem láttam, hova vezet az. Hajléktalan lett volna? De miért a világ végén, a bozótban húzza meg magát? És nem is úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Na mindegy, gondoltam, fura. Egyszer jött egy fiatal srác is, lefényképezte a tájat meg a táblákat, és már fordult is vissza. Rajtuk kivül mással nem találkoztam.

Mikor már eleget láttam a tájat, összeszedelődzködtem, és elindultam. Kábé egy órás gyaloglást terveztem, aztán még húsz perc várakozást a buszmegállóban, onnan meg még további buszozást. Az eredeti terveim szerint 11:19 körül érkeztem volna a simonoszeki állomásra. A Bisa no hana parkoljában láttam, hogy mintha az előbb látott fiatal srác ülne az egyik kocsiban. Elindultam lefelé a lejtőn, hát egyszer csak látom, hogy az autó elhúz mellettem, az előbbi srác volt. Na mondom, milyen könnyű neki! Sebaj, sétáltam tovább. Egyszer csak megint hallok egy autót mögöttem, lelassit, megáll mellettem, lehúzza az ablakot, és az autó vezetője azt kérdezi: „Te hogy jöttél ide fel?” Hát, ki a sofőr? A bokorból előbújó bácsi! 😀 Meglepődtem. Mondom neki, gyalog. És most hova megyek, kérdezi. Mondom, a buszmegállóba. Azt mondja, elvisz szivesen. Kérdezem, hova megy, azt mondja, a belváros felé. Mondom, én Simonoszekibe megyek. Azt mondja, ő nem megy addig, csak Jaszuokáig, de addig elvisz. Jaszuoka állomás mellett reggel elhaladt a vonat, emlékeztem rá. Igy hát beültem a kocsiba. A bácsika valami kőműves-féle lehetett, mert a kocsijában mindenféle fugázó anyagok és szerszámok voltak. Mondta, hogy azt hitte, hogy kocsival jöttem, amikor látott. Mondom, hát nem, gyalogoltam 😀 Aztán elbeszélgettünk, a bácsika érdekes, a fukuokaihoz hasonló nyelvjárást beszélt, jópofa volt. Elvitt Jaszuokáig, ott volt egy buszparkoló, mondta, hogy ott kérdezzem meg, honnan indul a busz Simonoszekibe. Megköszöntem a fuvart, és kiszálltam. Ekkor 9:20 volt.

A buszparkolónál konkrét megálló nem volt, és egy lélek se volt, akit megkérdezhettem volna, hol lehet buszra szállni. De ott volt nálam a telefonom, amit megkérdezhettem. Hát kiderült, hogy alig tiz percre van gyalog a Jaszuoka vasútállomás, ráadásul a következő vonat 9:35-kor indul. Hát ez nagyon jól jött nekem. Elsiettem a Jaszuoka állomáshoz, ahol jó sokan várták a vonatot. Jött is a kis narancssárga dizelvonat, egy olyan régi szerelvény, amire még egy lépcsőfokon fel kellett lépni, nem ilyen alacsonypadlós volt. Tiz perc alatt Simonoszekibe értem, és a Jamagucsiba induló vonatig még több mint két órám volt, a bokorból előbújó bácsinak köszönhetően! 😀

A Simonoszeki állomáson az állomási turistainformációs irodába mentem, ahol egy kedves néni fogadott. Mondtam, hogy szeretnék kérni egy igazolást arról, hogy elértem a legnyugatibb pontot, mutattam a fényképet. Nem valami papirfecnire kell gondolni, egy szép, oklevélszerű igazolást lehet kérni, ha eljut az ember a világ végére 😀 100 jenbe kerül mondjuk. Aztán mondom, hogy utánanéztem, hogy lehet olyan igazolást is kérni, hogy az ember keresztülhaladt a Kanmon-alagúton, viszont ehhez be kell mutatni azt a két pecsétet, amit az alagút két végében lehet megszerezni. Na én amikor nyáron átmentem az alagúton, nem tudtam erről a pecsétes dologról, de gondoltam, megpróbálkozom. Megmutattam a képeket arról, hogy anno tényleg átmentem az alagúton, és kaptam is igazolást 🙂 Ezután pedig sietve visszamentem a peronokhoz, és felültem az egyik vonatra… ami Kokurába tartott!

Hiszen lett két óra szabadidőm! Ennyi idő alatt simán el tudok menni a kokurai várhoz, és meg tudom nézni, árusitják-e ott még mindig a kjúsúi, kumamotói dizájnos kólát! A vonattal tehát átmentem Kokurába, onnan egy másik vonattal még mentem egy megállót Nisi-Kokuráig, ahonnan pár száz méter volt a vár. Mivel most az ellenkező irányból közelitettem meg a várat, mint nyáron, láttam egy szentélyt is. Megérkeztem a várhoz, és egyből a szuvenirbolt felé vettem az irányt. Már a bejáratnál ott sorakoztam a kumamotós kólák!! És ami nagyon meglepett, nemcsak a kumamotós kólák voltak ott, hanem kettes szettekben lehetett kapni a kumamotós kólát és az újévi limited edition dizájn kólával együtt! Na hát ez nagyon jó, meg is vettem egy szettet, mondtam a boltos néniknek, hogy nagyon örülök, hogy végre megtaláltam 😀 Aztán, mivel még volt időm, fölmentem megint a várba is. A jegyeladó hölgyikével japánul megtárgyaltuk, hogy milyen jegyet kérek, majd kaptam mindenféle kérdezés nélkül egy angol pamfletet. Távozás előtt kitöltöttem a várról szóló elégedettségi kérdőivet, és szépen odairtam nekik, hogy nem kellene arc alapján itélni, hanem ha valaki japánul beszél, attól meg kéne kérdezni milyen nyelvű pamfletet kér. „Hiszen a külföldiek nem mind amerikaiak” – ezt is odairtam.

A vártól visszamentem az állomásra, Kokurában átszálltam, onnan vissza Simonoszekibe, ott megint átszálltam, ezúttal a Sin-Jamagucsi felé tartó vonatra. Sin-Jamagucsiban sietve át kellett szállni a Jamagucsi-vonal Maszudába tartó vonatára, ez az, amelyik megáll Jamagucsi állomásnál. Ez a vasútvonal is keresztülszeli Honsút függőleges irányban, és Maszudába, egy Szanin-vonalon lévő városba tart, igy hát nem volt meglepő, hogy itt is narancssárga dizelvonat közlekedett, ráadásul tömve volt, hisz a következő vonat csak másfél óra múlva indult. Nagyon fura számomra, hogy Jamagucsi megye székhelye egy ilyen „eldugott” helyen van, miközben ott van a sokkal nagyobb Simonoszeki, és nem az a megyeszékhely. Ha csak az állomásokat hasonlitjuk össze: a Simonoszeki állomás a Szanjó- és a Szanin-vonal végpontja, ide járnak át a JR Kjúsú vonatai Kjúsúról, mig Jamagucsi állomás a nem villamositott Jamagucsi-vonalon fekszik, pici narancssárga dizelvonatok szolgálják ki, az állomáson pedig nincsen automata beléptetőkapu, az állomásfőnök ellenőrzi a jegyeket. Szóval érdekes a dolog.

Megérkeztem tehát a Jamagucsi állomásra, kértem térképeket a helyi turistainformációs irodában, persze japánul kértem, japánul válaszolva megint ajánlgatta a néni az angol változatot, mondtam, nem kell, ezt ő nyugtázta, majd mondtam, hogy veszek a másik pamfletből is, mire ő megjegyezte, hogy „de az japánul van”. Öhm… no comment. Szóval a térképekkel felfegyverkezve indultam neki a városnak. Láttam a vonaton, hogy egy szőke külföldi nő is utazik. A vonatról leszállva megszólitott angolul, azt mondja, ő nem szokott ilyesmit csinálni, de látta, hogy külföldi vagyok és turistának nézek ki, és kérdezi, hogy tud-e segiteni valamiben, mivel ő itt lakott annak idején. Hát mondom, én Oszakában lakom, most vagyok itt először, de tudom, hogy merrefelé akarok menni. Aztán egy darabig jött velem, magyarázta a látnivalókat (amikről én tudtam 😛 ), kiderült, hogy amerikai, és annak idején itt volt cserediák, most pedig jött meglátogatni a host familyjét. Ugyebár angolul kellett beszélni, szóval hirtelen át kellett kapcsoljam az agyamat, néha igy is japánul jutottak eszembe először szavak 😀

A bevásárlóutcánál aztán elkanyarodott a hölgy, én pedig sétáltam tovább, egészen a Xavéri Szent Ferenc emléktemplomig. Xavéri ugyanis Jamagucsiban is járt anno, az ő emlékének szentelték ezt a templomot. 1991-ben viszont a templom leégett, a mostani pedig egy újáépitett, modern változat. Tényleg nagyon modern, kivül és belül is, de érdekes, szép templom. A fölső szintje igazából maga a templom, alul pedig kis múzeum van, mindenféle Xavérivel kapcsolatos dolgokkal. A templommal szemben van a Kamejama-hegy, ide fölsétáltam, megnéztem a kilátást, majd a túloldalon leereszkedtem, és folytattam utamat. Ebben a városban alig volt valaki az utcán! Nem tudom, hogy ez az év végének tudható-e be, vagy annak, hogy nagyon vidéken vagyok már, de ténylege nagyon kevesen voltak. Sétáltam tovább, eljutottam egy zen templomig, ami valaha az Óucsi-család rezidenciája volt. Itt se volt egy lélek sem, csak páran a temetőben. Következőnek egy szentélyt néztem meg, a közelben a játszótéren egy anyuka volt két gyerekkel, de rajtuk kivül senki. Tovább sétáltam a hires ötszintes pagodához és a Rurikódzsi templomhoz. Egyszer mellettem egy kisgyerek tekert el biciklivel, és ütemesen kántálta az irányomban, de azért elég halkan, hogy nehogy meghalljam: HA-RO-U, HA-RO-U (japánul igy ejtik ki az, hogy „hello”, és minden külföldinek ezt hajtogatják – vagyis nem, pardon, ázsiai külföldieknek nem, csak az europidek az amerikaiak mind). Kedvem volt azt kántálni az irányába, de azért elég halkan, hogy nehogy meghallja, hogy NI-HA-O, NI-HA-O, de nem tettem 😀

Megérkeztem a Rurikódzsihez, na itt már voltak páran, mindenki gyönyörködött a pagodában és a templomban. Tényleg nagyon szép hely, tetszett. Csináltattam itt is emlékbe egy gosuint. Aztán következőnek gyalogoltam megint jó sokat, mig meg nem érkeztem a Jamagucsi-nagyszentélyhez. Itt is csak egy-két ember volt, meg egy csapat iskolás, akik diákmunkaként segitenek a papnak előkésziteni a szentélyt a holnap éjjeli meg az elseje nappali nagy rohamra. Jönnek ugyanis majd a helyiek „hacumódéra”, vagyis az év első szentélylátogatására.

A szentély volt az utolsó hely, ami a terveimben szerepelt, igy elindultam vissza az állomásra. Közben azon gondolkodtam, hogy most majd egy órát kell várnom az állomáson, mivel csak fél hat körül indul a vonat, ekkor meg 16:10 körül járt az idő. Ahogy sétáltam, a telefonon megnéztem, milyen lehetőségek vannak még arra, hogy eljussak Okajamába. Kiderült, hogy 16:21-kor is van egy vonat Jamagucsiból, és igy ugyan eggyel többször kell majd átszállnom, de éjfél helyett 11-re már Okajamában leszek. Úgy döntöttem, elérem a 16:21-es vonatot. Sietnem kellett, már közel volt az állomás, de már 16:19 volt. Futottam picit, gyorsan megmutattam a jegyemet az állomásfőnöknek, aki már készült a vonat inditására, felugrottam a vonatra, és fél percen belül indultunk is.

Ezután Jamagucsiból először Sin-Jamagucsiba mentem, ott átszálltam az Ivakunibe tartó vonatra, ott átszálltam az Itozakiba tartó vonatra, ott pedig átszálltam az Okajama felé tartó vonatra, igy összesen körülbelül 7 órát utaztam, amig megérkeztem Okajamába. Itozakiban volt fél órám, így gyorsan kiszaladtam a konbinibe vacsorát venni, és megtaláltam a Japánban eddig látott legkoszosabb vécét az állomáson.

Okajamába érkezve a kapszulahotelhez mentem. Azt hittem, december 30-án nem lesznek sokan a kapszulában, de tévedtem, teltház volt. Ami egyet jelentett: horkolás-hangverseny! Úgy nyomatták egyesek, hogy féltem, nehogy megfulladjanak, nem is csak horkolás volt az, hanem mintha légzési nehézségekkel küszködnének… Fél háromig megint sikerült valahogy aludnom, aztán hatig szenvedtem, hattól hétig tévéztem, hétkor pedig összekészülődtem. A buszom az Okajama állomás túloldaláról indult, 7:40-kor. Alig voltak a buszon, mondta a sofőr, hogy az előző napokban tömve voltak a buszok, aztán egy-két nap múlva megint tömve lesznek, szilveszter napján viszont nem olyan vészes a dolog. Mellettem se ült senki, így oda tudtam pakolni a csomagjaimat, és szinte végigaludtam a háromórás utat, mielőtt Oszakába értem.

Ezzel zárult a decemberi Szanjó-kirándulás, a 2017-es év utolsó útja, december 31-én. Nagyon sok szép helyre eljutottam ismét, sok érdekes dolgot láttam, többek között Honsú legnyugatibb pontját is. A „Hol jártam eddig Japánban?” térkép a Szanjó-kirándulás után így néz ki:

Új megyét nem kerestem fel, viszont Okajama megyében megszálltam, így az sárgáról pirosra változott. (Jelmagyarázat fent az Utazásaim térképen menüpontnál.)

Most pár napig itthon leszek, aztán január 4-től kezdődik egy újabb út a Szeisun 18 kippuval! 🙂