Kanszai-Kii kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(40-5) 【Kanszai-Kii 4】 A Nacsi-vizesés és a Nacsi-nagyszentély. Séta Kacuurában, a tonhalak városában. Séta a Hasiguiivához. Sionomiszaki, Honsú legdélibb pontja és a tonhal-ebéd. Onszen Kusimotóban. A bácsi és az oktatás ára. Utazás Sirahamába.

Üdvözlet a Gobóból Vakajama felé tartó vonatról! Ezt a vonatot is nagyon fűtik… A kirándulás negyedik napján Nacsi-Kacuura, majd pedig Kusimono községbe látogattam el, megnéztem a Nacsi-vizesést, eljutottam Honsú legdélibb pontjára (igy már csak a legkeletebbinél nem voltam), ettem tonhalas kaját, voltam onszenben, ráadásul egész nap nagyon szép időt fogtam ki!

Reggel összekészülődtem, és útnak indultam Kumano városából Nacsi-Kacuura irányába. Errefelé nagyon-nagyon kevés vonat jár, konkrétan egy nap 8-9. Van, hogy két-három órán keresztül nem jön vonat. Jár még néhány expressz is, viszont azok ugye csak plusz dijért vehetők igénybe. Nekem is el kellett érnem a tervezett vonatot, mivel a következő járat csak 2-3 óra múlva indult volna. Nem is volt probléma, elértem a vonatot. Ezen a napon nem használtam a Szeisun 18 kipput, mivel kiszámoltam, hogy olcsóbban jövök ki, ha megveszem a vonatjegyeket. (A Szeisun 18 kippuvel való utazás során erre mindig figyelemmel kell lenni! Egy napra a jegy körülbelül 2400 jenre jön ki, de van, hogy az aznapra tervezett út normál jegyekkel kijön 2000 jennél kevesebb összegből, ilyenkor értelemszerűen fölösleges beáldozni egy Szeisun-jegyet.) Még a JR Tókai (JR Central) vonalán utaztam, itt nem lehetett használni az IC-kártyát, rendes jegyet kellett venni. A vonat Singúig ment, ez az első állomás, amely már a JR Nyugat-Japán társasághoz tartozik, itt kell átszállni a JR Tókai vonatáról a JR Nyugat-Japán járatára. Jegyet Kusimotóig vettem, igy itt nem kellett ismét jegyet venni, csak átszállni. Kicsit kellett várakoznom, aztán meg is érkezett a nyári sirahamai kirándulásom alkalmával már megismert, türkizkék szinű JR Nyugat-Japán vonat. Erre felszállva Nacsi megállóig utaztam.

Nacsi megállónál nincs személyzet az állomás épületében. Az állomásról kilépve a buszmegállóban várakoztam úgy 20 percet, amig megjött a busz, amely a Nacsi-hegyre tart. Ez a térség a világörökség részévé is nyilvánitott zarándokútvonalról, a Kumano kodóról hires. Errefelé található a három Kumano-szentély: a Kumano-nagyszentély, a Kumano Hajatama-nagyszentély és a Kumano Nacsi-nagyszentély. Ezeket 2016 szeptemberében Öcsiékkel mind meglátogattuk, azonban mire Nacsiba értünk, elborult az idő, ráadásul esteledett, minden zárva volt már, nem lehetett jól megnézni mindent. Ezért döntöttem úgy, hogy most revansot veszek, és ismét elutazom a Nacsi-hegyre.

A busszal a végállomásig utaztam, ahonnan jó sok lépcsőn másztam fel a Nacsi-nagyszentélyhez. Megtekintettem a szentélyt, az egyik épület előtt a papok (és egy miko, azaz papnő) épp valamilyen szertartást végeztek, a távolból figyeltem őket. Csináltattam gosuint, aztán tovább sétáltam a szomszédos buddhista templom, a Szeigantodzsi felé. (Ez a hely is egy jellemző példája a sintó és a buddhista vallás keveredésének: egy helyütt található, egymás mellett a sintó szentély és a buddhista templom.) Itt is csináltattam gosuint, illetve lefényképeztem a távolban látszódó pagodát és a Nacsi-vizesést. Volt itt egy hölgy, ki volt irva, hogy segit fényképet csinálni, tehát megnyomja a gombot az ember saját fényképezőjén. Kihasználtam az alkalmat, közben aztán kiderült, hogy a saját gép mellett csinál ő egy képet az ő saját gépével, amit aztán 1200 jenért kinál megvásárlásra… Nem kötelező megvenni szerencsére. Mondjuk az egy kicsit fura, hogy ők sajátitják ki a legjobb fényképezőhelyet, tehát ha ott akar az ember fényképet, akkor muszáj megkérnie a hölgyet.

A lépcsőkön lementem, és folytattam utamat a Nacsi-vizeséshez. (Fönt van a szentély és a templom, onnan is látszik messziről a vizesés, de még közelebbről meg lehet nézni magát a vizesést egy lentebbi, másik szentélynél.) Azt talán még nem irtam, hogy egész nap nagyon szép, napsütéses idő volt, igy sikerült a revans, meg tudtam nézni a helyet szép időben is. A vizesés derűs időben is nagyszerű volt, nagyon magasról zuhog le a viz.

Visszasétáltam a buszmegállóhoz, fölszálltam a buszra, amivel ezúttal Nacsi-Kacuura állomásig utaztam. Úgy terveztem, hogy Nacsi állomásig megyek vissza, de mivel arrafelé nem volt semmi érdekes, arra gondoltam, ezúttal elmegyek Kacuuráig. Jól döntöttem. Volt ugyanis több mint egy órám a vonat indulásáig (mint emlitettem, nagyon ritkán járnak a vonatok), igy hát elsétáltam a kacuurai kikötőbe, ahol megnéztem a halászhajókat. Ez a térség a tonhalhalászatról nevezetes, van is itt egy halpiac, ahol a nagy tonhalakat árusitják, és van egy pici múzeumféleség berendezve, ami a tonhalhalászatról szól. Érdekesnek tűnt, ráadásul ingyenes volt, ezért megtekintettem. Aztán vettem kaját a konbiniben (a tonhalas kajákat árusitó helyek nagyon drágák voltak), és egy zöldségesnél vettem 100 jenért egy csomó mandarint. (A mandarintermesztésről is hires Vakajama megye.) Gondolkodtam, miért ilyen olcsó a mandarin, hát kiderült, hogy azért, mert már túlságosan érett volt, meg volt puhulva, de azért néhányat meg lehetett enni, nem volt rossz. A vasútállomásra visszatérés előtt elmentem a vasútállomás melletti kis parkba, ahol egy régi gőzmozdony volt kiállitva. Aztán az állomáson feltöltöttem az IC-kártyámat (innen már lehet használni), megettem a bentót és a mandarinokat, és vártam a Kusimoto irányába tartó vonatot.

Következőnek Kusimoto községbe utaztam, ami (a tonhalon és a mandarinon kivül) a következő dolgokról hires: Hasiguiiva (érdekes alakú sziklaképződmények a tengerben), Sionomiszaki (Honsú legdélibb pontja), a török-japán barátság települése. Ez utóbbi azért alakult igy, mivel (ha jól emlékszem) 1890-ben egy török hadihajó zátonyra futott Kusimoto közelében, a Kusimoto melletti Ósima szigeténél. Nagyon sokan meghaltak, a túlélőket az ósimai lakosok mentették meg és látták el. Később aztán, az iraki-iráni háború idején az Iránban rekedt japánokat Törökország segitette hazajutni repülővel. E két esemény miatt a Turkish Airlines az egyik repülőjét az iraki-iráni háború idején a japánok megsegitésére használt repülővel azonos dizájnúra festette át, és Kusimotónak keresztelte el. 2016-ban pont ezzel a géppel utaztam, talán akkoriban irtam is róla. A lényeg a lényeg, a kusimotóiak nagyon büszkék arra, hogy ők a török-japán barátság mintatelepülése, az állomáson ez ki is van irva nagy betűkkel, japánul és törökül is, illetve különböző törökös tematikájú rendezvényeket is tartanak.

Engem viszont a török szálnál jobban érdekelt a Hasiguiiva, meg persze a legdélibb pont. A legdélibb ponthoz közösségi busszal lehet eljutni, viszont annak indulásáig volt még egy órám és tiz percem, igy hát gyalog indultam el a Hasiguiivához. A part mentén sétáltam, mig eljutottam a különleges sziklaképződményekhez. Igazság szerint itt is jártunk annak idején Öcsiékkel, csak mire ideértünk, már este volt, igy csak annyit láttunk a Hasiguiivából, amennyit Öcsiék kocsijának hosszú fénye megvilágitott 😀 Ez alkalommal szintén sikerült revansot venni, és megtekinteni a sziklákat, lenyűgöző látvány. Voltak párocskák, kisgyerekes családok, akik le is mentek a sziklákhoz, azokon mászkáltak, illetve átsétáltak az egyik nagyobb szigetre, ahol egy szentély állt. Nekem erre nem volt időm, csak a partról csodáltam meg a sziklákat, majd indultam vissza az állomás felé. A visszaúton egy táblán, ami az adott hely nevét jelezte, egy rendkivül bonyolult és ritka kandzsit láttam, nagyon tetszett 😀

Visszatértem az állomásra, még volt tiz perc a busz indulásáig. Lehetett látni, kik azok, akik a legdélebbi ponthoz mennek 😀 Az öreg bácsi és néni biztos nem. A nyakában fényképezőgéppel érkező fiatal fiú és egy másik, hasonlóképp kinéző lány meg biztos igen 😀 Igazam is lett 🙂 Időben meg is érkezett a mikrobusz, előre kellett fizetni 200 jent, aztán már indultunk is Sionomiszaki felé.

Megérkezve a Sionomiszakihoz, először a „Honsú legdélibb pontja” feliratot, a nagy kőtáblát céloztam meg, lefényképezkedtem vele. Mivel egyedül utazom, szépen előkészitettem a gorillaállványt, beállitottam az időzitőt, és úgy fényképezkedtem le. A japánok mosolyogtak 😀 Hát Istenem, nincs mit tenni 😀 Ha megkérek valakit, általában nem úgy sikerül a kép, ahogy én szerettem volna, igy hát ez a biztos megoldás. Következőnek megnéztem a kilátást. Igazából a legeslegdélibb pont egy sziklanyúlvány, ide nem lehet lesétálni (a legnyugatibb pont is ilyen volt), viszont horgászok voltak ott, ők tényleg Honsú sziget legeslegdélibb pontján horgásztak 🙂

Volt még egy kőtábla, ami Japánt ábrázolta, ezen is szerepelt, hogy ez a legdélibb pontja Honsúnak, ezt is megnéztem, aztán indultam a Sionomiszaki „turisztikai torony” irányába. A legnyugatibb ponttal ellentétben, itt nagyon kihasználják a különleges földrajzi pontban rejlő turisztikai lehetőségeket. Épült egy torony ide, ahonnan csodás kilátás nyilik a tájra, illetve a toronyba való belépő megvételével belépőjegyként egy hasonló igazolást lehet kapni, mint amilyet Simonoszekiben is szereztem, illetve amilyet az Ómai turisztikai társaságtól is igényeltem. Tök jó! 🙂 Megkaptam tehát az igazolást, és azzal mentem is a lifthez, ami fölvitt a kilátóba. Onnan aztán még egy szintet följebb lehetett menni lépcsőn. Nagyon szép föntről a kilátás! Ráadásul ugyebár szép idő is volt.

Miután megcsodáltam a kilátást, lementem a második szintre, ahol étterem, ajándékbolt és vécé volt. Megnéztem az étterem kinálatát: 1080 jenért lehetett venni tonhalas dont, mellé adtak miszolevest, tésztaféleséget, és egyéb savanyúságot stb. Nagyon jó ajánlatnak tűnt, viszont nekem igyekeznek kellett vissza a buszhoz, ugyanis ez a közösségi busz nagyon ritkán jár, konkrétan egy órám volt összvissza Sionomiszakira. Megkérdeztem az egyik nénit, mennyi idő, amig elkészül a kaja, mondták, hogy azonnal tudják hozni, igy hát rendeltem. Sietni kellett az evéssel, de megérte itt kajálni, nagyon finom volt minden! De rég ettem utoljára tonhalas dont! Nagyon jólesett. Még volt időm beszaladni a mosdóba és körbenézni az ajándékboltba, aztán kimentem a buszmegállóba, és már jött is a közösségi busz. Volt az a srác, akit láttam a Kusimoto állomás előtt, na ő ugyanazt az útvonalat járta be, mint én 😀 Lejött ugye a Sionomiszakihoz, megnézte ő is a kőtáblát, aztán utána egy darabig nem láttam – hát amikor feljöttem a toronyba, látom, hogy ő is ott van. Én hamarabb lejöttem, beültem az étterembe, rövidesen megjelent ő is. Később rendelt, később kapta meg a kaját, gondoltam, nem azt a buszt akarja elérni, amit én. Hát amikor felülök a buszra, az indulás előtt fél perccel futva megjelent ő is 😀 Csak mi voltunk a buszon visszafelé.

Én viszont visszafelé nem terveztem leszállni a Kusimoto állomásnál, hanem pár megállót továbbmenve, a Szango no ju (Korall fürdő) nevű onszenbe akartam menni. A tegnapi szállásomon ugyanis nem volt fürdő, Kacuurában pedig nem találtam onszent a közelben, igy hát Kusimotóban akartam fürdeni. A Kusimoto állomásnál leszállt a srác, a buszsofőr meg nézett rám, hogy mi lesz, a külföldi tán elbambult, nem vette észre, hogy megérkeztünk? 😀 Mondom neki, ez a busz megy tovább a Szango no ju irányába, ugye? Azt mondja, igen. Na mondom, akkor maradok 😀

A Szango no junál leszálltam, a busz elment… és akkor vettem észre, hogy nincs meg a sapkám. A buszban levettem, és valószinűleg leejthettem a földre. Átmentem az út túloldalára, és elkezdtem tanulmányozni a másik irányba tartó busz megállóján a kiirást, hát látom, hogy arrafelé a busz csak egy óra múlva jön, amikor én már a vonaton leszek… Épp lefényképeztem a busztársaság elérhetőségeit, hogy telefonáljak nekik, szedjék össze a sapkámat és adják le az állomáson, amikor hallom, hogy jön egy jármű az úton. A busz volt az! Fölment még egy-két megállót, az volt a végállomása, aztán megfordult, és jött lefelé. Integettem neki, a bácsika rátaposott a fékre, kinyitotta az ajtót. Mondom neki, lehet, hogy itt maradt a sapkám… Benéztem, és ott volt a földön! Nagyon örültem, hogy ezen az úton jött visszafelé a bácsika, szerencsém volt 🙂

Igy, felszerelkezve a sapkámmal, elindultam a fürdő felé. Megvettem a jegyet, bementem az öltözőbe. Egy bácsi megkérdezte, honnan jöttem, mondtam neki, hogy Magyarországról. Bent lezuhanyoztam, aztán beültem a forró vizbe, nagyon jólesett. Ekkor a bácsika már bent volt a vizben, na kezdett kérdezni is mindenfélét, mit csinálok Japánban, mióta vagyok itt, aztán mondta, hogy látta a tévében Budapestet, meg elkezdett magyarázni a Habsburgokról, Marie Antoinette-ről meg mindenféléről 🙂 Szó volt arról is, hogy ugyebár én hogy kerültem ide, az itt elhangzó beszélgetés ékes példája annak, milyen terhet ró a japán társadalomra a felsőoktatás, milyen problémát jelent az ösztöndijnak csúfolt tandij, és hogy mennyire is a jómódúak kiváltsága lett az oktatás. Ime a párbeszéd:

– És te akkor hogy kerültél Japánba?

– Külföldi diákként, kutatódiákként vagyok a Kanszai Egyetemen.

– Ó, a Kanszai Egyetemen! Az én unokám a Ricumeikanon tanul! Akkor ezek szerint a te szüleid nagyon gazdagok, ugye?

– Egyáltalán nem. Ösztöndijjal vagyok itt.

– Ösztöndijjal? Jaj, az nagyon nehéz helyzet, azt mind vissza kell majd fizetni!

– Az én esetemben nem, ez nem olyan ösztöndij…

– De az ösztöndij, az azt jelenti, hogy majd miután munkát találtál, azt mind vissza kell fizetni! Nagyon nehéz…

– Nekem nem olyan ösztöndijam van, mint amilyet a japán diákok kapnak…

Tehát: ha neves egyetemre jársz, akkor az egyet jelent azzal, hogy nagyon gazdagok a szüleid. (Ha meg ösztöndijról beszél az ember, egyből a japán, ösztöndijnak csúfolt tandij jut az emberek eszébe.) Elég szomorű, hogy az egyetemi oktatás kapcsán nem a tudás, hanem a pénz jut az emberek eszébe…

Mindenesetre a bácsika nagyon kedves volt, jól elbeszélgettünk. Mondta, hogy ő 83 éves, hát nem nézett ki annyinak. Persze én nem birtam sokáig a forró vizet, hamarabb kijöttem, ő még teljes nyugalommal ült a forró vizben 🙂

Felöltöztem, és gyalog lesétáltam a Kusimoto állomásra, ahol még picit várakoztam, aztán jött is a vonat, ami elvitt Sirahamáig. (Megjegyzem, az állomáson ismét láttam a srácot, aki a Sionomiszakinál volt, ugyanarra a vonatra várt, mint én 😀 )

A vonat két perces késéssel közlekedett, ami nekem azért volt problémás, mert a Sirahama állomás elől induló busz a vonat érkezése után három perccel indult volna… tehát egy percem lett volna arra, hogy leszálljak, lefényképezzem az állomás tábláját (ez fontos! 😀 ), feltöltsem az IC-kártyámat (mert utólag jöttem rá, hogy nem elég az egyenleg rajta), kicsekkoljak az állomásról, és átszálljak a buszra. Erre felkészülve, már az ajtóban vártam, hogy megérkezzünk Sirahamába, de szerencsére nem volt semmi gond, ugyanis a busz is késett, igy simán el tudtam érni.

A busszal a végállomásig, a Szandanbeki megállóig utaztam. Itt leszálltam, aztán elkezdtem a térképen nézegetni, hol is a szállás, de nem kellett sokat keresnem, ott volt közvetlenül a buszmegálló előtt, ráadásul egy úriember épp kint volt, és köszönt, kiderült, hogy ő a „főnök”. A felesége és a nagymama is ott volt, úgy tűnik, közösen csinálják ezt a vendégházat. Ugyanúgy 3000 jenbe került egy éjszaka, mint a kumanói, pottyantós vécés helyen, viszont ez nagyságrendekkel jobb hely volt. Odalent étkezde van berendezve, lehet rendelni olcsón különféle könnyű ételeket, karét, udont, dont stb. Én is ettem aznap este egy karét vacsorára. Aztán itt lehet ingyen teát, kávét csinálni, ki vannak rakva a különféle filterek, szabadon lehet választani. Van egy kis könyvtár-sarok is, van tévé, aztán mindenféle emléktárgyakat is árusitanak. Lent van még a tusoló, a kis konyha mosógéppel meg mindennel, illetve egy vécé. Nagyon kulturált minden. Az emeleten pedig a szobák vannak, ezek is kulturáltak, tiszták, van az emeleten is egy vécé. Egy probléma van csak, ugyanaz, mint a kumanói helynél: mivel egy régi japán stilusú ház van átalakitva, a szobák között csak tolóajtók vannak. Tehát minden áthallatszódik. A mellettem lévő szobában tajvaniak voltak, hát végig hallottam este a kinai beszédet, amig aztán el nem mentek valahová. Féltem, mi lesz vajon a horkolással, áthallatszódik-e, fog-e valaki a szomszédban horkolni. Este aztán lezuhanyoztam, és megnéztem az idei taiga dorama, vagyis az egy éven keresztül minden vasárnap sugárzott történelmi sorozat első részét. Idén végre nem a Hadakozó fejedelemégek korát, hanem az Edo-kor végét, a bakumacut dolgozzák fel, a főszereplő pedig a bakumacu egyik legfontosabb alakja, Szaigó Takamori! Szuzuki Rjóhei játssza, mellette még Eita, valamint Kuroki Haru látható a főszerepekben, csupa jó szinész. Én ugyebár még otthon láttam a Magyarországon Acu hercegnő cimmel sugárzott taiga doramát, az ugye főként Szacumában, a mai Kagosimában játszódott, azért is látogattam el 2013-ban Kagosimába. Most az idei sorozat is ott játszódik, és megint el szeretnék menni Kagosimába 😀 Nyáron, ha minden jól megy, el is fogok 🙂 Visszatérve a sorozatra, jó volt az első rész, csak mivel a szereplők korabeli szacumai nyelvjárást beszélnek, ezért muszáj volt bekapcsolnom a feliratot, anélkül nem sokat értettem volna belőle 😀 De ezzel szerintem a japánok is igy vannak. A sorozat után pedig aludni tértem.

A következő nap a kirándulás utolsó napja. Reggel a kedvenc sirahamai fürdőmet, a part mellett található Szaki no jut látogatom meg, majd sétálok még Sirahamában, illetve a Szandanbeki barlangjait nézem meg, aztán jó sokat utazom vonattal, egészen Vakajamáig, ahonnan elmegyek Kadába, ott pedig az Avasima-szentélyt fogom megnézni. Utána pedig irány vissza Szuitába 🙂

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás